Palkónapló: A zsebdiktátor dührohamot kap

Zanza!

Nézem, nézem az utóbbi időben készült képeket Palkóról, és csóválom a fejem. Micsoda trükk, milyen átvágás az egész. Na jó, nem az egész, csak az elmúlt egy hónap, mikor Palkó itt mosolyog, ott virul, mint valami álomgyerek, pedig már rég nem ez a helyzet. Küszöbön a terrible two.

Az igaz, hogy az egész gyerek egy tizenhat hónapos kis kütyő, aki terpeszállásban, széttárt karokkal egyensúlyoz át egyik szobából a másikba, a maga combközépig érő nyolcvan centijével, mégis, kérem, tessék tudomásul venni, hogy itt már nem babra megy a játék. A brit tudósok szerint egy önálló személy, egy egyéniség, szerintem szimplán egy zsebdiktátor van feltörekvőben. Palkó akaratos lett, erőszakos és bosszúálló. Múltkor például, amikor nem engedtem meg neki, hogy megszerezzen egy éles kést játékos hadonászás céljából, olyan őrjöngésbe fogott, hogy bármelyik fúria megirigyelhette volna.

Dobálta magát, aztán a játékait, végül nekirontott "a" virágnak. És bár jól tudja, hogy a virág "nemszabad", hogy tilos hozzányúlni, tépte, marcangolta kövér kis mancsaival, miközben kihívóan nézett rám, hogy látom-e az ő nagy bosszúját, érzem-e a büntető kezet, amely most lesújt rám. Szép előadás volt, még Mici is csak tátott szájjal nézte. Egy kis elismerés is villant a szemében, talán mégis lesz még mit tanulnia az öcsikéjétől, én pedig magamhoz térve az első megdöbbenésből mindent megtettem, hogy sikerüljön nagyobb levéláldozatok nélkül, sebesen lehámozni Palkót a növényről, amely egy ideje már szépen lábadozott, ám amelynek állapota a heves akció következtében most ismét kritikussá vált. A fiatalember azonban nem adta fel, nem, Palkót nem abból a fából faragták, gyorsan áttette a székhelyét az ebédlő padlójára, ahol szorgosan tépte tovább magát és ruháját, míg aztán fel nem öleltem, jó szorosan, hogy megnyugodjon végre.

És bár a fenti jelenet eleinte csak jópofa anekdotaként keringett a családon belül, ma már inkább csak egy a sok közül. Palkó naponta többször is megsértődik és felháborodik, ha nem engedem, hogy csapkodja az ajtót, pancsoljon a klotyóban, csipeszeket dobáljon az utcára, földhöz vagdossa a napszemüveget, vagy filccel rajzolgasson a falra. És csúnya dolog, tudom, de nagyon nehéz visszafogni a röhögést, amikor látom, ahogy tehetetlen dühében körülnéz a szobában, mit is tegyen tönkre, gyorsan, nagyon gyorsan, hogyan tanítson móresre úgy, hogy egy életre megemlegessem. És sokszor nagyon megemlegetjük, igen, főleg a férjemmel egymás közt, diszkréten derülve egy-egy újságpapír-töredék felett, hüledezve azon, mekkora méreg tombolhatott a zsebdiktátor lelkében. Mert nehéz lehet Palkónak. Biztosan nagyon frusztrálják a korlátai, hogy mindenki nagyobb nála, hogy még az asztalt sem éri fel, hogy sok mindenről csak felfelé nézve álmodozhat, és még csak el sem tudja mondani, hogy mit akar, hogy mit szeretne. Ha pedig végre nagy nehézségek árán megszerzi azt az izgalmas cuccot, jön valaki, legtöbbször az anyja, és kicsavarja a kezéből valami olyan szöveggel, hogy "ez neked még nem való", vagy "te ehhez még kicsi vagy", esetleg csak úgy szimplán sikolt egyet, és hopp, volt holmi, nincs holmi. Gyanítom, egy felnőtt férfi is nehezen dolgozná fel, ha az éppen csak megszerzett, régóta áhított Ferrari az ajtónyitás és a vezetőülésbe lépés közben kámforrá válna.

Emlékszem, Hollandiában úgy egy éves kor körül kezdtek kérdezgetni minket arról, hogy "láttuk-e már mérgesnek a kölköt, dühös-e, ha nem kap meg valamit", és ha igen, akkor ebbe a rubrikába is jöhetett a pipa. Itthon inkább a súllyal meg a hosszal vannak elfoglalva a védőnők, de azért én magamban befirkantottam azt a pipát. És amellett, hogy most már kezdhetek izgulni, vajon mennyire fog kiteljesedni a terrible two, lesz-e olyan strapás, mint Micinél volt, megnyugodtam, hogy érzelmileg is szépen fejlődik a gyerekem.

A Ferrarit pedig ne tőlem várja. Az majd az ő dolga lesz.

Panzej

Blogmustra