A válással kirántjuk a gyerek lába alól a talajt

Zanza!

“Hun házasodunk, hun meg elválunk, különb féle jerekekkel kísérletezünk” (Weöres)

“Az én gyerekem meg a maga gyereke veri a mi gyerekünket” (Karinthy)

Találkozunk, egymásba szeretünk, összeházasodunk, gyereket vállalunk, boldogan élünk, míg meg nem halunk. Főcím, naplemente, édesbús hegedűszólamok. De mi jön ezután? Reklámmosoly, ahogy kell, tökéletes családi egység? Jó esetben ennek az életre kalapált változata, néhanap tányércsörgéssel és papucsröpítéssel, amit azonban mégiscsak jó nagy buli követ az aranylakodalmunkon. A reklámokban minden tökéletes, mindig mindenki mosolyog, a családok örökre egyben. Az életben viszont a házasságok nagy része válással végződik, évente úgy 24-25 ezer, a válások száma nő, a házasságkötések száma csökken. Más országban ez még durvább – “csak nincs valami bajotok?” – állított haza egyszer egy ausztrál ismerős kamasz lánya, amikor kiderült, az osztályban csak ő nem elvált szülők gyereke, de Belgiumban is a házasságok háromnegyede ér így véget.

A gyerek lába alól a válással általában kirántjuk a talajt. Akkor is, ha az ő érdekét is szolgálta, feltéve, ha nem olyan extrém esetekről beszélünk, amikor az ember a testi épségét, az ép elméjét vagy a puszta életét kockáztatja a kapcsolatban maradással, de ott a kölyök már amúgy is annyira sérül, hogy nem a válás traumáját kéne valami szakembernek elsősorban helyrehozni.

Jó válás, mint olyan?

Van jó válás? Aligha van, a legcivilizáltabb különköltözésben is nehéz annak, aki elmegy, és aki marad, de a legnehezebb a gyereknek, aki nem érti még a miérteket, amikre talán nincs is válasz, se azt, hogy van olyan, amikor nincs is válasz. A kulturált válásoknál sokszor a gyerek számára nincs is előzmény, ott a szülő igyekszik a csatározásból is kihagyni a gyereket, aki érezheti, hogy nem stimmel valami, de hogy pontosan micsoda, arról lövése sincs, őt mindketten szeretik, akkor most mi van??? Mert egy szép napon borul körülötte minden, rosszabb esetben még az otthonából is el kell mennie máshová lakni, másik iskola, más szokások, járjunk-e tovább a nagyihoz, ha apa lelécelt, és az az én kutyám, mi az, hogy lakótelepre nem vihetjük?

Van, aki húsz év múlva is sérelmezi, hogy az apja azon a régi karácsonyon egyszer csak kisétált az életükből, látszólag minden előzmény nélkül. Szó sincs róla, embert próbáló feladat, odaállni a kiskorú elé, hogy anya és apa holnaptól nem él együtt többé. Egyszer valami kapcsán eltűnődtem, én mit mondanék – bevallom őszintén, cserbenhagyott a máskor sokat dicsért híres fogalmazó készségem.

Mit léphet a gyerek?

Felkészülhetünk, a gyerek válásra adott reakciója lehet minden, és annak az ellenkezője is. A színjeles tanuló fél év alatt bukhat meg matekból, míg az addig közepesen teljesítő annyira menekülhet az otthoni gondok elől, hogy egyszer csak mellékesen hazahoz egy megyei aranyat, legyen az fizika vagy kosárlabda. Begubózhat a szobájába vagy elkezdhet barátkozni válogatás nélkül bárkivel. Az egészen piciknek nem kínál az élet ennyi szerepet, ezért ők általában maradnak a bepisilésnél, hisztinél, dacosságnál, rémálmoknál, esetleg az óvónő közli velünk, kedves szülők, a gyerek újabban harap. Az életkori sajátosságból fakadó hisztik, önállóságra törekvések és visszabeszélések kiéleződnek, már az új helyzetre, a "miért tetted ezt velem" érzésére is reagálnak. S bár a helyzet nekünk is kemény, hisz új életet kell kezdeni sokszor a nulláról, mégis rá, a gyerekre kell elsősorban tekintettel lenni.

Az, hogy a gyerek helyesli-e vagy nem, amit teszünk, ez szintén változó. Van olyan gyerek, aki utólag vallja be: „évekig bármit megadtam volna, hogy újra együtt legyetek, pedig emlékszem minden veszekedésre és hogy milyen rossz volt. Aztán láttam, hogy nektek így jobb és most már örülök neki, hogy így van, ahogy. Arról nem is beszélve, hogy mennyivel több ajándékot kapunk karácsonykor.“ A másik viszont már évekkel a konkrét válás előtt egy családi csetapaté során odavágta a szülőknek: “fél éve nem beszéltetek egymással két normális mondatot, miért nem váltok már el?”. Az egészen kicsik általában mindig az együtt maradás pártján állnak, míg a fejlettebb ítélőképességű nagyok jobban differenciálnak, az is számíthat, az ismerős rossztól félünk-e jobban, vagy az ismeretlentől, ami azután következik.

Új lakás, új társ, új élet

Aztán az élet megy szépen tovább. Apa/anya már mást szeret, mint akit eddig, új gyerekkel kell összebarátkozni, esetleg új kistesó születik. Ha nem, akkor erről is különbözőképp vélekedhetnek a gyerekek – nekem ide ne hozz senkit, jelentheti ki az egyik, míg a másik vigyorogva regisztrálja az anyját a netes társkereső oldalra, anya, te olyan csinos vagy, kijár még neked egy rendes pasi. A túlzott figyelem vagy elkényeztetett kölyköt szül, vagy dacos lázadót, aki egyszer csak odavágja nekünk, anyám, nem vagyok a férjed, eredj keress magadnak valakit, ne velem foglalkozzál örökké. Az összeterelt “testvérek” (vér szerint félig, vagy félig sem) alkothatnak véd-és dacszövetséget “minden felnőtt hülye” felkiáltással, de utálkozhatnak is egymástól rendesen. A szülő pedig néha csak áll – ha két “valódi” testvér esetén jelenti ki a nagyobbik a pár hetes baba fölött, hogy a Hajni hülye, ordít, bepisil és vigyük vissza a kórházba, azt általában tudjuk kezelni. Arra viszont kevésbé vannak panel-megoldások, mivel szereljük le Mikit, aki a “régi” nagymamától hazajövet végig azt ordítja az utcán, hogy a Hajni nem is a testvérem, nem az apu az apja.

Még a legjobbként kikiáltott közös gyerekfelügyelet sem mindig teljesen süti – ez néha ki sem derül, amíg a gyerek el nem szólja magát. Az egyik kamasz ismerősöm szülei öt percre laktak egymástól. Csendben váltak, a gyerekkel kapcsolatban megbeszéltek mindent, pár év múlva afféle haveri viszony alakult ki a volt házasfelek közt, az anya újra férjhez ment. Egy hosszabb mosolyszünet alatt bukott ki a dolog – amikor negyedik napja nem szóltak egymáshoz az új házasfelek, a tizenegy-tizenkét éves gyerek vett egy mély levegőt, majd rákérdezett: “akkor ezután nekem három helyen kell majd laknom?” Máshol a nagyobb gyerek már önállóan jár-kel a két szülő közt, aztán egyszercsak leragad az egyiknél mondjuk iskolaidőben, mert oda közelebb esik a suli. A szülőn múlik, lesz-e ebből veszekedés, vagy praktikusan állnak a dologhoz.

De mire eljutunk idáig, a békés egymás mellett létezéshez (lehetőleg nem ugyanazon lakásban, persze), addig sok víz lefolyik a Dunán, Tiszán, Bodrogon – a cikk következő részében gyűjtöttünk össze néhány olyan tanácsot-javaslatot-figyelmeztetést, amit azoktól kaptunk, akik átmentek már egy ilyen folyamaton.

Blogmustra