Császármetszés közben fotózott a kismama

Zanza!

Bár másutt nevű olvasónk online közvetítette a szülését a Porontyon, most leírja, utólag hogy emlékszik a történtekre. Hosszú vajúdás, másfél órás kitolás után sem tudott a baba megszületni, ezért a császármetszés mellett döntöttek az orvosok.


A kismama annyira jó passzban volt, hogy műtét közben átemelte a fényképezőjét a ponyva felett, és fotózta, amint az orvos és a szülésznő a hasán dolgozik. Te is szeretnéd megosztani szüléstörténeted? Küldd el nekünk erre a címre!

Az első lányomat várva természetes szülésre készültem fel, mindent megtettem, hogy elkerüljem a beavatkozásokat. Amikor mégis császármetszésre került sor a végén, potyogó könnyekkel gurítottak a műtőbe és nagyon el voltam keseredve. A felépülés nehéz volt, különösen az első héten szenvedtem sokat, hiszen nem számítottam rá, hogy egy nagyműtétből kell majd felgyógyulnom mialatt a babával ismerkedem.

Most, a második lányomat várva lelkiekben teljesen felkészültem arra, hogy megint császármetszésem lesz, és úgy tűnik ez óriási segítség volt. Nemcsak maga a szülés volt sokkal jobb élmény számomra (végigmosolyogtam és beszélgettem a műtétet), de a testi felépülés is gyorsabb és problémamentesebb. Pedig a két nap eseményei nagyon hasonlóak voltak, a két szülés majdnem percre ugyanolyan hosszú volt, mindkét esetben egy hajszál választott csak el a hüvelyi szüléstől, és ugyanabban a műtőben végeztem a nap végén.

A magzatvíz az éjjel közepén folyt el július 16-án, a 39. hét utolsó napján. Teljesen váratlanul ért a dolog, és álmomból felébredve szenttül hittem, hogy bepisiltem (legutóbb fájásokkal indult a szülés és burkot kellett repeszteni a kórházban).  De mivel folyamatosan szivárgott, és a görcsök is beindultak, lassan meggyőztem magam, hogy ez bizony már a szülés. Sokkal kevésbé voltam izgatott, mint legutóbb, csendes belenyugvással konstatáltam, hogy ma gyereket fogok szülni.  A fájásokat közösen méregettük párom telefonjával, az első bejegyzés hajnali 3:14-kor volt. Pihenni sem kedvem, sem lehetőségem nem volt, a kórházi táska nem volt összepakolva, és ezúttal egyel több főt kellett mozgósítani, a két és félévest is, akinek ugyancsak nem voltak összecsomagolva a holmijai egyáltalán. Az orvost nem akartam túl korán reggel hívni, mert fontos volt számomra, hogy kipihent legyen a nap folyamán. Végül pontban ötkor hívtam a helyzetjelentéssel, és megbeszéltük, hogy a kórházban találkozunk később.

A kórházamban mindenki kap a megérkezéskor egy privát szobát, ami a vajúdás és a szülés alatt az övé. Csak akkor kell otthagynia, ha császármetszésre kerül sor, és akkor is csak a műtét idejére, mert ugyanoda viszik vissza a műtőből. A szobában minden megvan, ami orvosi szempontból szükséges a szülés levezetéséhez, az újszülött ellátásához, és a szülő nő kényelméhez. Ez a szoba volt az otthonom reggel héttől délután fél ötig. Ott mászkáltam, topogtam, feküdtem és fájogattam egész nap.  A megérkezéskor azonnal megvizsgált egy szülésznő (midwife) és kiderült, hogy még teljesen zárt a méhszáj, és a gyerek feje még nem ereszkedett le teljesen. Ez nagyon meglepett, többre számítottam a rendszeres fájások és az elfolyt magzatvíz után.  Elhatároztam, hogy nem fogok lefeküdni, hanem a folyamatot segítendő állva maradok.

Rendületlenül róttam a köröket a szobában a tévéből áradó rockzenére, az ágy, az ablak és a mosdó között ingáztam, és időnként a folyosóra is kimerészkedtem. Más szülő nőt, vagy családtagot soha nem láttam, olyan volt, mintha egyedül lennék az egész kórházban, talán az egész világon is. A doktornő is megérkezett, alaposan megvizsgált és kikérdezett. Megbeszéltük, hogy a megegyezésünknek megfelelően megpróbálom természetes úton megszülni a kisbabát, ha az lehetséges.Azt mondta persze, ennek semmi akadálya. Bátorított, majd elment azzal, hogy pár óra és jön, de bármikor hívhatom, mert a közelben lesz. Nélküle sem voltam soha egyedül, a páromon kívül szinte mindíg volt egy midwife velünk, vagy pár lépésnyi távolságban.  A fájásokat úgy gondoltam, egészen jól viseltem, egészen addig, amíg valaki nem szólt hozzám alattuk, akkor nagyon morcos lettem, és csak sziszegtem, hogy "mindjárt!"  Szegény páromat is elbátortalanítottam attól, hogy a fájások alatt megkérdezze, segíthet-e. Igen, persze, csak ne szóljon hozzám!

Az epidurált végül 3-4 perces fájásoknál kértem tíz fele. Ugyanúgy sétálgathattam tovább, és reménykedtem, hogy végre történik valami. Fájdalmat így már nem éreztem egyáltalán, bár az összehúzódásokat igen, és azt is, hogy azok egyre gyakoribbak. Ahogy teltek az órák, az egyetlen dolog, ami megtörte a monotóniát, az volt, hogy rövid kis helyzetjelentéseket írtam, fényképezgettem, és hallgattam, amint párom beszélget a rokonokkal. Egyszer csak teljesen váratlanul éreztem egy nagyon erős fájást. Azután még egyet és még egyet. "Semmi gond - mondta a midwife - csak után kell tölteni az érzéstelenítést". Ezt meg is tette, minden látható eredmény nélkül. Mivel nem számítottam arra, hogy szinte fájdalommentes állapotból egy-kétperces, brutál fájásokba érkezem, nagyon megijedtem. Amikor az ember nem számít arra, hogy valami fájni fog, akkor az egészen más hatást ér el, mintha fokozatosan erősödne a fájások sűrűsége és erőssége, mint ahogyan azt legutóbb átéltem. Jó másfél órát vártuk hiába, hogy hasson az utántöltés, amikor elhatározták, hogy ismeretlen okoknál fogva megszűnt működni az epidurál, és újat kell beadni.  Közben az orvos is visszajött az ebédből, megvizsgált, és láthatóan megdöbbent, mert 2 óra alatt nulláról 10 centire tágult a méhszájam, és ő is konstatálta, hogy már szünet nélkül jöttek a fájások. Ekkor hittem el először, hogy lehetőség lesz hüvelyi szülésre.  Ettől nagyon boldog is lettem, és érdekes módon büszke is, bár a pánik kerülgetett és az ismeretlentől való félelem.

Sajnos a gyerek helyzete nem változott semmit, és még mindig nem állt készen arra, hogy találkozzunk, akkor sem, ha én már nagyon is. Az új epidurál végre működött, és én, ettől felbátorodva időt kértem, hogy tovább próbálkozhassak. A gyerek szívhangja rendben volt, a magzatvíz tiszta, és az orvosnő azt mondta, ad 1-2 órát, ha kérek, bár szerinte a baba ilyen helyzetében még fogós szülésre sincs lehetőség.  Három felé álltunk készen arra, hogy nyomjak. Másfél órán keresztül nyomtam, megszámlálhatatlanul sokszor, miközben az orvosnő, a midwife és párom bátorítottak. Beleadtam, ami tőlem telt, és minden alkalom után biztosítottak aról, hogy jól csinálom, de a gyerek nem indult meg kifelé. Végül az orvosnő, ezúttal ellentmondást nem tűrő szavakkal, bár továbbra is nagyon kedvesen közölte velem, hogy akkor most irány a műtő, mert most már muszáj. Szinte megkönnyebbülést éreztem.  Fellélegeztem. Úgy éreztem, hogy már nem bírnék elviselni még egy csavart a nap folyamán.

A császármetszés alatt végig ébren és nagyon jó hangulatban voltam. Fényképezgettem, még azt is lekaptam, ahogyan az orvos és a midwife dolgoznak a hasamon, egyszerűen átemeltem a gépet a ponyva teteje felett, és kattogtattam. Az anesztes srác a fejemnél állva közvetítette az eseményeket, majd amikor a gyereket a mellemre rakták, felajánlotta, hogy csinál családi képeket is. A képeken nem látszik meghatódás, vagy katarzis az arcomon, sehol egy könny.  Csak kaján vigyor, nyugalom, fáradtság, és őszinte öröm.

A pici azonnal felsírt, és amikor megmérték, megdöbbentett a súlya: 3,21 kg, több, mint fél kilóval kevesebb, mint a nővére volt. Minden ultrahangos eredményt megcáfolt, hiszen hetekkel előbb mérték ennyinek. Talán a hossza vezette tévútra az ultrahangosokat, szép hosszú baba lett pipaszár lábakkal, a maga 52,5 centijével.   Ugyanolyan jó alvó, mint az elsőszülöttünk volt, az első éjszakáját is átaludta a kórházban, és azóta is maximum egyszer kel enni. Olyan jól, és olyan sokat alszik, hogy szinte úgy kell felrázni és csiklandozásokkal, puszikkal felébreszteni etetésekre. Részben emiatt a tejhozamommal is nagy problémák vannak, de hát ez már egy másik történet. A neve pedig Lujza lett, az a név, ami ráragadt véletlenszerűen, 5 hónapja, amikor megtudtuk, hogy lány. Tökéletesen ráillik, és nem is lehetne másnak hívni.

Másutt

Blogmustra