Palkónapló: Két lábon tágasabb a világ

Zanza!

Jár a baba, jár. Persze nem katonás, vagy legényes léptekkel, és nem is túl magabiztosan, inkább valahogy úgy, mint aki tojásokon lépked, vagy kötélen táncol, esetleg valami nagyon szűk és rozoga függőhídon imbolyog keresztül, de megy előre, rendíthetetlenül, élvezettel, az új játék örömével.


Csak előre tesszük az egyik tappancsot, oda, a másik elé, aztán a másikat, az egyik elé, mindenki így csinálja, és olyan egyszerűnek tűnik, na, na, sikerült, ez az, Palkó óvatosan kacarászni kezd, mint aki nagy zavarban van, aztán zutty. Pelenkás fenék a földön, ordítás, de csak egy pillanatig, mert a könnyes szemű mami már ugrik, már ölel, már dícsér, hogy milyen ügyes, pedig csak két remegő lépés volt, csak kettő, de valami megint elkezdődött, valami gyönyörű, valami visszafordíthatatlan.

Ám ahogy értékeltem, vadásztam eleinte ezeket a két lábon töltött pillanatokat, amikor Palkó feláll, és némi egyensúlyozás után két lábon viszi tovább bájos, pelenkás bugyrait, úgy vadászom most a négykézláb trappoló kisbabámra, egyre inkább hiába. A világ fentről tágasabb, Palkó egyre ügyesebb, és ez a dolgok rendje. A kölkök nőnek, a mamák mindig másra büszkék, esetleg egyre büszkébbek, hiszen minden korszaknak megvannak a maga újdonságai, szépségei, hát mi a bajom ezzel az egésszel? Mert igen, így van, a kezdeti öröm után minden egyes fejlődési ugrást megszenvedek, és a fényképezőgép kattogtatás helyett a pár hónappal korábbi képeket nézegetem. Nosztalgiázom, ingatom a fejemet, mint a nagymamák, és gondolatban már az oltár elé kísérem Palkót, kissé már rozzantan, de büszkén, és mindez hiába örömteli, ha egyszer szomorú.

Tudom, tudom, tiszta hülye vagyok, és biztos a delikvens is így gondolja, ahogy most a lábaim előtt éppen a kockát erőszakolja bele a játékgömb háromszög alakú lyukába, de nem tudok segíteni magamon. Mert ez a gyerek már nem az a gyerek. Változik a mérete, az arca, a tudása, kéthavonta kicserélődik a fél ruhatára, és amiket régen csinált azokat már nem csinálja, amiket régen mondott, azokat már elfelejtette. És hiába látom nap mint nap, szoknom kell ezt az új Palkót, ezt a két lábon járó, egyre nyúlánkabb gyereket, aki már csak egyszer szopik egy nap, és aki most már óvatosan ugyan, de a darabos ételekkel is barátkozni kezdett. Ahogy a szomszédok, barátok is meglepetten rikkantanak minden egyes találkozáskor, hogy milyen nagy lett Palkó! Hogy megnőtt ez a gyerek! És persze örülök, meg büszke vagyok, no de hol van az előző? A mászós gyerekem? És hol van a kúszós-forgós? A heőzős? A mindig alvós?

Kénytelen vagyok azt gondolni, hogy bennem van a hiba. Hogy nekem semmi sem jó. Hogy el kellene felejteni ezt a kettősséget, hogy ki kellene élvezni azt, ami van. És megkapaszkodni abban az örömben, hogy a gyerekem jár, hogy szép, hogy egészséges. Hogy növekszik, fejlődik, és igen, egyre kevésbé lesz szüksége rám. És ez nekem is jó lesz, több lesz az időm, másra is lesz időm. Tegyük csak félre azokat a sírós hormonokat, semmi szükség rájuk.

Úgy három hete tette meg Palkó az első lépéseket, izgatottan nevetgélve, egyik ölelő karból a másikba billenve, és mi boldogok voltunk, újra és újra elismételtettük vele a produkciót, néztük azokat a padlóba kapaszkodó kis tappancsokat, és vigyáztuk a suta kis lépteket. Mára pedig mindez természetessé vált. És bár elfogytak a családunkból a négykézláb járó kölkök, eggyel több két lábon járó gyerekem van. A járás izgalmas, érdekes játék lett, Palkó szenvedélyesen gyakorolja, mi meg bíztatjuk, csodáljuk, és vele együtt nevetünk, bár én egyre hamisabban.

Mert ez nem játék már, kisfiam.

Panzej

Blogmustra