Mit képzel, anyuka, a rendelőbe bármikor lehet jönni?

Zanza!

Végül is nincs a gyereknek komoly baja, nem? Nem lázas, nem rosszkedvű, nem eszik feltűnően kevesebbet, nem hány. Csak köhög több mint egy hete, főleg reggel, amikor egészen enyhén kezdődött, akkor a dokinő azt javasolta, szívjuk az orrát, nyilván lecsorog valami. Kellő kitartással a valamiket szivattyúztuk is vagy egy hétig, csak a köhögés az maradt, sőt, az elmúlt két napban (hétvége) elkezdte zörögve venni a levegőt is, egy öthónapos az ne zörögjön. Jó, vigyük orvoshoz, volt már hörghurutja, ne várjuk míg tüdőakármi lesz. Csak a mi dokink ezen a héten szabadságon, sőt a jövő héten is tán. Végül is fonendoszkópja van mindnek, csecsemőt is látott már, vigyük egy másikhoz.

Megvárom, míg feléled a délelőtti alvásából, reggel úgyis dolgom van, aztán nekiindulunk. Anyámnak is van tennivalója a felnőtt rendelésen, találkozunk a rendelő kapujában, hogy vigye a nagyot addig a tóhoz, játszótérre, akármi. De talán nem is lesz erre szükség, a váró ugyanis tök üres. A rendelőben láthatóan van személyzet, kezdek örülni, menni fog ez gyorsan.

Kijön egy feketére festett hajú, szemüveges nő, kérdezi, kihez tartoznánk, mondjuk, hozzáteszem mindjárt, hogy tudom, hogy ő szabadságon van most. Nincs is szabadságon... Ja, de, tényleg szabadságon van, konstatálja. Aztán monológba kezd. Hogy gondoljuk, a helyetteshez lehet csak menni, szigorúan abban a rendelési időben, amikor az eredeti orvos rendel, menjünk szépen haza, jöjjünk vissza délután kettő után. Fél tizenkettő van.

Aztán hozzáteszi még: mit képzel, anyuka, hogy ide csak úgy bármikor be lehet sétálni, amikor csak úgy gondolja.

Azt, hogy mi baja a gyereknek, senki nem kérdezi.

Ekkor elbődül bennem a borjú, eddig csak nézek, mint a luki nyúl, hang nélkül, a változatlanul üres váró közepén. Kinyitom a szám, veszek egy mély levegőt, aztán csak annyit vicsorgok oda, köszönöm a felvilágosítást, további kellemes unatkozást. Édesanyám először csak annyit tesz hozzá, „szomorú”, aztán az ajtónál hirtelen végigpörög benne még egyszer a nő mondanivalója, és hozzáteszi: „szégyellje magát.” Az ajtón túl még kiszalad a számon a szokott közhelyem a havi, legalább négyjegyű egészségügyi célú levonásról a fizupapíron, valamint anyák és csipák, aztán visszaszaladok, felírom a betegjogi képviselő számát, ha már így alakult, vessük az olvasók elé, lássuk, mit mond a szabályozás.

Felhívom, rokonszenves idős úr a vonal túlvégén, igazi doktor bácsis hangja van, jó lenne szinkronnak abból a korszakból, amikor nem csak azért ment valaki a pályára, mert a kisvárosi fogorvosnak klassz autó állt a kocsifeljáróján. Felteszem a kérdést, hozzátéve, hogy lehet a szabály tényleg így szól, erősítsen meg ebben esetleg, de nem férne bele valami emberi gesztus mégis? Tekintve hogy élő ember nem várt azon a rendelésen, orvos viszont volt ott?

Először is, mondja a betegjogi képviselő, a gyerek állapota döntő lehet, minél súlyosabb, annál inkább érvényes a szabály, hogy ha az ott ülő orvos képes ellátni a gyereket (van szakvizsgája és felszerelése) akkor el kell látnia, tehát magának alighanem igaza van és el kellett volna látniuk.....khm, persze, tudja, izé, az orvos is ember, van neki munkaideje, beosztása meg....öööö....végülis a gyerek a fontos, ne adja fel, hogy ellássák, és khm, tulajdonképpen.....ha vizsgálat után úgy döntenek, hogy visszarendelik vagy máshová irányítják, az rendben....de vizsgálat nélkül alighanem....a hangján az érződik, a papírforma határán állunk, igazából nekem ad igazat, ha vérző fejű, vagy nagyon lázas csecsemővel küldenek el, akkor nyilván felvennénk egy hivatalos jegyzőkönyvet is, így nem szívesen tapos a kollégára nyíltan, de hogy nem helyesli az eljárását, az érezhető.

Attól tartok, ha tényleg súlyos állapotú gyerekkel küld el engem valaki ilyen stílusban, akkor nyilván rosszabb esetben a kezébe adom a fülét, jobb esetben csak addig cirkuszolok, míg el nem látják normálisan.

Szóval drága személyzet, tégedet nem azért fizetünk, hogy nyaralási élményeket mesélgessél rendelési időben a kongó rendelőben. Lehet, hogy a szabál az szabál, de ezek szerint anélkül, hogy egy pillantást vetnél az alanyra, ez még a szabál szerint sem volt megfelelő eljárás. Nekem meg a betegjogi képviselő útbaigazításán túl nincs más a kezemben, mint a klaviatúra, amivel most megosztom én ezt a történetet, veled, kedves Olvasó, a kongó rendelőről, meg valakikről, akik ezek szerint lusták voltak felemelni egy kartont, meg egy fonendoszkópot.

Mielőtt valaki bedobná a szokásos érvet – nem, ez nem pénzkérdés. És ha valaki azt hozná fel, hogy én nem tudom, mennyit kell egy ilyen esettel adminisztrálni, nos, hát nem is érdekel. Húsz éve dolgozom különféle munkakörökben, egyetlen ügyfelem sem volt kíváncsi soha, mennyi adminisztrációval jár a munkám. Nem is gondoltam, hogy rájuk tartozik.

Blogmustra