Gyerekkoromban nagy divat volt a hangszertanulás, és úgy látom, ma is van bőven tanulója a zeneiskoláknak. Csak azt nem értem akkor, miért játszik olyan kevés felnőtt a maga és a környezete örömére hangszeren.
Nagyapámnak volt öt testvére, mind fiú. Szegények voltak, apjuk viszonylag korán meghalt. Nagyapám életének nagy bánata volt, hogy nem tanulhatott tovább. Nagylegény korukban azonban valamilyen rejtélyes módon mindegyik testvér megtanult valamilyen hangszeren – hegedű, cimbalom, nagybőgő, harmonika – majd a maguk és mások örömére zenekart alapítottak, leginkább a környékbeli lagzikban volt rájuk kereslet. A Tata nyolcvanegynéhány éves koráig vette elő hetente többször is a hegedűjét (akkor már csak mi, unokák roptuk rá, míg nem éreztük méltóságon alulinak), pedig akkor már annyira nagyothallott, hogy hallókészülék nélkül talán azt sem veszi észre, ha mögötte összedől a szomszéd Vargáék háza. Bütykös, faágra emlékeztető, kapálásban elformátlanodott ujjaira pedig senki nem mondta volna, hogy művészkéz, és mégis. Nem is lehet engem zenés vendéglőbe vinni azóta se, rákezd a prímás a Ritka rozsra, én meg bőgök, mint az árva szamár. Kérném inkább vissza a Tatát a hajdanvolt konyhába, ott húzta mindig.
Ma egy gyerek válogathat a hangszerek és az iskolák közt, tanulnak is furulyától nagybőgőig és szintetizátorig mindenfélét, aztán lámpással is alig találni mondjuk egy amatőr, nem zenész, de gitározó apát (én egyet ismerek mindössze) vagy egy jól zongorázó anyát.
Mit is beszélek, engem is járattak hat évig, egyetlen értelmes akkordot sem tudok leütni. Talán ott volt a hiba, hogy Bach menüettjein, a „gyermek Mozart”-on kívül mást nem nagyon lehetett tanulni, azzal pedig aligha lehet villogni a buliban. Valamivel modernebb dallamok kíséretéhez pedig az akkori zeneiskolák nem adtak segítséget, mivel a legtöbb tanár azokkal foglalkozott szívesen, akik zenei – főleg klasszikus zenei – pályára készültek. Ezek a gyakorló darabok viszont a klasszikus zenét nem szerettették meg igazán az átlag nebulóval, és a hangszeres játék se szerzett sokaknak sikerélményt így. Mikor tizennégy éves voltam, eladtuk a pianínót, elmentünk belőle nyaralni a Balatonra, egy fagyinál meg is jegyezte anyám, no, fiam, most rágod a zongora lábát, ízlik?
Pedig a legtöbb kisgyerek imádja a hangszert, nálunk sokfélét lehet otthon kipróbálni, minden gyerekbuli fénypontja az alkalmi, rettenetesen lelkes és rettenetesen hamis zenekar, világgá megy tőle ugyan a kutya, vagy ha tehetné tán a szobanövény is, mégis remekül szórakozunk. Aztán tíz éven túl valahol megbicsaklik a dolog, a gyerek ki nem nyitná a száját, hogy énekeljen, elő nem venne egy hangszert a maga szórakozására (kivéve talán a dobot). Pedig a zenét szeretik, a zene jó, könnyebb vele örülni, ünnepelni és gyászolni. Művelhetné maga is, nemcsak az mp3 segítségével. Miért olyan keveseknek marad meg az élmény élete végéig?
Persze minden kezdet nehéz. A lányom jövőre furulyázni tanul majd az iskolában, titkos tervem, hogy vele együtt én is megtanulok végre, mert jelenleg csak a gőzmozdonyt tudom vele utánozni. Csak úgy ne járjunk, mint unokatestvérem fia, aki amikor harmadszor fogott bele rém hamisan a „süss fel nap” c. örökbecsűbe, „most már kívülről!” felkiáltással, az apja ezzel a lelkesedéssel kommentálta: „Jól van, kisfiam. Csak jól tedd be magad után az ajtót.” Tény, hogy a kezdő furulyás általában akkora zenei élményt nyújt, mintha a macska farkát húzogatnánk.
Teljesen tehetségteleneknek amúgy ajánlom a tilinkót. Könnyű, szép hangszer és mindenki tud rajta játszani, még én is. Gyereknek, felnőttnek azonnali sikerélmény, se elem, sem kotta nem kell a használatához.
Öregapám hegedűje is megvan még, nincs azóta méltó gazdája.
