Őrnagy úr, dobozoljunk! - avagy menekíteni a gyerek elől mindent

Amikor megszületett, akkor édes és semmittevő volt, aki aludt, evett, a kettő közt pedig sírt. Az első jelző állítólag fokozatosan változik, míg kamaszkorra imádott büdös kölök lesz belőle. A második viszont, immáron tapasztalati alapon állíthatom, villámgyorsan vált múlt idővé. Először csak megfordult, ami legfeljebb a pelenkázást nehezítette, de anya és apa gyorsan hozzászokott. Aztán viszont kúszni, majd egy szempillantás alatt mászni kezdett. Ekkortól pedig kezdtek veszélybe kerülni a lakásban található ingóságok. Ezen a ponton magam is leereszkedtem hát a talajra, hogy hasmánt és négykézláb végigjárjam szerény hajlékunkat, s még a sarj előtt felfedezzem a védelemre szoruló pontokat. Ezt követően dobozolásba fogtam, bár még nem sejtettem, hogy ez örkényi magaslatokba fog átfordulni heteken belül.

Az asztalom alsóbb polcain elhelyezkedő iratkötegek menekítésével kezdődött. Beszereztünk egy méretes dobozt, melybe beköltöztettem a létfontosságúnak ítélt papírhalmokat. A fölötte lévő tálcahalmot egyelőre elérhetetlen magasságúnak nyilvánítottam, így a helyén maradt. Következő lépésben elbarikádoztuk a cserepüket földön tartó növényeket. A kisebb lakhelyűt beszorítottam két tejes kartondoboz közé, jó adag széles ragasztóval rögzítve a védelmi vonalat; a nagyobb lakot igénylőnek pedig lefedtük a cserepét szintén jó adag ragasztócsíkkal rögzített kartonsityakkal.

Mindezt azért, hogy egy héten belül ráébredjek, gondolkodásmódon meg sem közelíti a gyermekemét. Miután sokadszor támadta meg (sikeresen) a számítógép bekapcsoló gombját, heveny mód gondolkodóba estünk. A megoldást ezúttal is a tejek doboza szolgáltatta. Igaz, csak harmadik nekifutásra sikerült úgy ráapplikálni a gép elejére, hogy a leányzó ne tudja lebontani.

Pár nap édes semmittevés következett. Legfeljebb a növények védőbástyáit kellett időnként befoltozni, mikor itt-ott beomlottak a heves ostrom súlya alatt. Aztán Alexa az ostromlott tárgyra támaszkodva két lábra emelkedett. Ki emlékszik még a tálcahalomra, amiről úgy véltem nem is oly rég, hogy elég magasan helyezkedik el? Na, az volt az első dolog, ami másnap reggel a földön landolt. Összegereblyéztem és száműztem a szekrény tetejére a papírokat – újrarendszerezni azóta sem volt időm őket. Ezzel újrakezdődött a dobozolás. Azt hiszem, ekkor vetettem fel először, hogy vegyük fel a Tóthék elnevezést.

Minden igyekezetem ellenére állandósult az érzés, hogy folyamatosan egy lépéssel a gyerekem után kullogok. Előre átrendeztem ugyan a konyhapultot, de kiüríteni mégsem lehetett. Valljuk be, a nyitott konyhapult rettentő dizájnos, ám a lehető legkevésbé nevezhető szülőbarátnak. Bababarátnak annál inkább, csak azt nem szed le róla, amit nem akar. Neveléssel párhuzamos dobozolásba fulladtam. Cipős dobozba vándoroltak féltett füves és filteres teáim. Bepattintható fedelű műanyag dobozokba száműztem a fűszereket. Üres teásdobozokba menekítettem a sütőporos, élesztős, vaníliás cukros csomagokat. Mellette a csaj is kapott saját kosarat, amiből kedve szerint pakolhat, s igyekeztem a figyelmét ez utóbbi felé terelni, akárhányszor azon kaptam, hogy a tiltott gyümölcsre vadászik.

Mire ezzel végeztem, felfedezte a fiókok nyitásának titkát. Okulva a tálcás esetből az ekkor még számára túl magasan lévő fiókból pánikszerűen egy zárható műanyagdobozba rámoltam és a szekrényem felső polcára dugtam a gyógyszereket. (Ezt persze elfelejtettem tudatni a férjemmel, aki két nap múlva az épp fájós fejével hiába kereste azt.)

Közben a lányom megtanulta kinyitni a szekrényeket, majd megtanult felmászni a székekbe, aztán az ágyakra, aztán a... Szóval, azt hiszem, lemaradtam. De nem adom fel, elvégre én lennék az anyja, vagy mi. Ti hogyan óvjátok meg a csemetéket és a lakot az új felfedezések veszélyeitől?

Laliath

Oszd meg másokkal is!
Mustra