Drog van a gyerek fiókjában?

Mit tegyen a felelős anya, ha drogot talál a lánya fiókjában? Csapjon patáliát? Hallgasson és figyelje a jeleket? Egyenesen kérdezzen rá a gyereknél, hogy mégis mik azok a sárga tabletták?

Ez a történet már jó pár éves, egy tőlünk nagyon távol eső országból származik. A probléma viszont akkor kevésbé érintette az itteni szülőket.

Tartok tőle, ma már nem így van, talán azért is gondoltam, megosztom az olvasókkal.

Angéla távoli rokon, a hetvenes évek végén ment férjhez a távoli országba, egy ottani magyarhoz, akit piciként vittek ötvenhatos emigráns szülők magukkal.  Angéla gyerekei az ottani szokás szerint önállóan nevelkedtek, nyolc-tízéves korukban már tudtak reggelit készíteni, iskolatáskába önállóan pakolni, leckét egyedül csinálni, ruhát kiválasztani. Ez nem jelentett oda nem figyelést vagy elhanyagolást, a kölykök kiválóan tudtak magyarul is, a szülők igyekezték átadni a két kultúra legjavát nekik, a sporttól az európai kultúráig. Emellett már kicsi korukban egyfajta megegyezés volt köztük a magánélet tiszteletére – ez arrafelé kijárt a gyerekeknek is. Angéla nem olvasta titokban a lánya titkos naplóját, nem bontotta fel a fia leveleit, nem nyomozott a barátok után. Nem is volt erre nagyon szükség, a gyerekei jó, bizalmas kapcsolatban álltak vele.

A kis, sárgás tablettákat először a kamionsofőrök és távolsági buszvezetők fedezték fel arrafelé. Az ország nagy, hosszú, unalmas utakkal – aludjon nyugodtan, nem marad le semmiről, mondta nekem anno a buszvezető, két óra múlva tök ugyanilyen fákat fog látni. A kis sárgás bogyók segítettek ébren maradni, a kötelező pihenőket akkor még nem írta elő semmi. Aztán elkezdték használni az éjjel magoló egyetemisták, a túlműszakos gyári munkások, az álláshalmozók meg mások. Mindenki ismerte a bogyókat, bizonyos célra legálisak voltak. Másra viszont nem.

Angélának mindösszesen valami igazolványra volt szüksége valami hivatalos ügyben, a lánya nem volt otthon, de tudta, melyik fiókban tartja. Meg is találta viszonylag könnyen, csak éppen talált abban a fiókban mást is. Kis, sárgás tablettákat.

Angéla lánya jó tanuló, jó magaviseletű, átlagos középiskolás volt akkor. A nagy vadulásokban nem vett részt, fiúügyei voltak már, de semmi veszélyes. Nem érdekelték sem a szekták, sem más, fura szellemi irányzatok, nem csavargott, nem voltak fura barátai. De most ezek az izék... Mit csináljon? Vonja kérdőre a tizenéves lányát, hogy mire használja ezeket, honnét vannak, tartson kiselőadást az esetleges drogok veszélyéről? Hallgasson az egészről, és keresse a gyanús jeleket?  Csapjon patáliát, hogy nem erre neveltelek, édes gyerekem? Ha megmondja, kockáztatja-e, hogy a lánya azt hiszi, kutatott a holmija közt? Ha nem szól, kockáztat-e valami későbbi nagyobb bajt?

Te mit csináltál volna a helyemben? – kérdezte tőlem Angéla akkor. Jaj, neked milyen jó, egy csecsemővel még nincsenek ilyen gondjaid. Akkor volt pici a lányom.

Epilógus

Angéla végül a köztes utat választotta – bevallotta, mit talált a fiókban. Papolás helyett simán elmondta a keresést igazolványostul, és annyit kérdezett, mire valók azok az izék, miért nem a helyén, a gyógyszeres szekrényben tartja őket, és egyáltalán, mire valók? „Jaj de naiv vagy anya, el se hiszem” – mondta a lánya szeretettel, egy csöpp gyanakvás nélkül – „hát mindenki használja ezeket, ne mondd, hogy nem tudod. Másként hogyan tudnék levizsgázni? Hidd el, mindenki ezekkel vizsgázik. Hát én is.”

A lány azóta felnőtt. Elvégezte az egyetemet, szolid társasági ivó, drogot nem használ. A kis sárgás bogyókat nyilván betiltották már azóta. Sebaj, akadhat helyette más.

Esetleg a te gyereked fiókjában is.

Oszd meg másokkal is!
Mustra