Szüléstörténettel előállni a Porontyon az utóbbi időben olyan, mintha azt mondanád: ide lőjetek. Így aztán senki se ír ilyet. Első szülésem történetét már megírtam, aki olvasta, tudhatja, hogy eredetileg ökobiobezzeganya szerettem volna lenni, aztán a dolog más fordulatot vett.
Második gyermekem születésének története azonban, véltem én, annyira unalmas, hogy azzal tényleg magamra vonzom a kőzáport. Attól lett ilyen, hogy második nekifutásra úgy döntöttem: nem szülésélményt, hanem gyereket akarok.
Te is szeretnéd megosztani szüléstörténeted? Küldd el nekünk erre a címre!
Restellném azonban, ha valóban a Poronty fennállása óta megjelent legszárazabb szüléstörténet fűződne a nevemhez, ezért interaktív játékra hívom az olvasókat. A történetben – számozással – elhelyezek egy-egy lehetséges fordulópontot, ott, ahol másképp is dönthettem volna. Szabad a vásár: a hivatkozástól mindenki bátran tovább írhatja onnan a sztorit úgy, ahogy szerinte cselekednem kellett volna. A tapasztalat szerint komoly igény van a Porontyon arra, hogy szétkapjuk egymás életét – itt a lehetőség. Az egyetlen, amit tartsatok tiszteletben: a történet végén egy darab egészséges, 3500 gramm súlyú, 50 centi hosszú kislányom született.
39 évesen (1), tudatosan vállalt (2) második terhességemet az elsővel ellentétben meglehetősen csekély befelé fordulás meg magzattaltársalgás jellemzi, energiáimat jobbára a kis zöld motoron száguldó másfél éves fiam megfékezésére fordítom (3).
A 13. héten elvégzett kromoszómavizsgálat után tudom, hogy a magzatnak nincs kromoszóma-rendellenessége, s hogy kislány (4).
A 28. heti vizsgálat alkalmával egyszerűen nekiszegezem a nőgyógyásznak a kérdést: muszáj-e megint kétszer megszülnöm ezt az egy gyereket, úgy, mint a múltkorit? Valójában egy kioktatós válaszra számítok kockázatokról és mellékhatásokról, a hasi műtét szövődményeiről, ehelyett a válasz a doki megkönnyebbült sóhaja: „hú de jó, hogy nem nekem kellett javasolni”. Egész összezavarodom, hát ennyi volna? „Maga 39 éves”, érvel tovább, „a múltkor se tágult rendesen, és ott a császáros heg is” (5). Konszenzusos szülésterv, hurrá.
A kiírt időpont előtt két nappal reggel hascsikarásra ébredek. Na, gyerünk szülni, kedd van, műtéti nap, micsoda szerencse. Felhívjuk a férjem haverját, munkába indulás előtt bevihetne a kórházba (6). Jó napot kívánok, jöttem szülni. Húszpercesek a fájásaim, rendszeresek.
(Most jön a történet egyetlen konfliktusa, a dráma, amit fel tudok mutatni:)
A szülésznő CTG-re kapcsol, majd a kutyanyelvet leolvasva közli: ez nem fájás. De fájás. De nem. De igen. (7)
Aneszteziológus jön, papírokat töltögetünk, valamikor alighanem beöntés és borotválás is, de ezekre nem emlékszem (8). Aztán egy mosolygós fiatalember, „Én vagyok a Zoli nővér, megyünk a műtőbe”.
Felhívom a családomat. Kicsit szorongatja a torkomat a helyzet, biztosítom őket a szeretetemről, aztán a fiam oltári üvöltését hallom, aki, míg apukája telefonált, pofára esett a járókából (9).
Vénába altató, elalszom (10).
Megint kis kerekfejű gyerekem van, állapítom meg. Ezt is pólyában látom először (11).
A császárosok nem tudnak szoptatni, mondja a csecsemőorvos két nap múlva, ezért kap a gyerek cukros vizet, különben kiszárad. Ennek előzményeként hiába kérem, hogy hozzák be éjjel is szoptatni, vagy akár ki is megyek. Azt nem lehet. Mi volna, ha minden kismama mászkálna itt össze-vissza szoptatni. A lányomat a szoptatáshoz nem lehet felébreszteni, cukros vízzel vagy tápszerrel teletömve alszik, mint a bunda. A harmadik éjszakán úgy döntök, nem ér annyit a konfliktus, meg a betegjogok, hogy elapadjon a tejem, különben sem érzek késztetést, hogy császáros sebemmel kajtassak a betegjogi képviselő után. Éjjel a társalgóban fejek, jobbra egy almacsutka, balra egy kétnapos Népszava társaságában, s kérem a csecsemőst, az én tejemet adják a lányomnak. A gyerekem a többivel együtt két szobával odébb üvölt (12).
Aztán 21 hónapig szopik (13). Már majdnem nyolc éves.
Brumibaby
