Szoptass segítség nélkül!

Végre megszületett a kicsi, örömmámor, aztán jött a sors fintora, amit mindenáron igyekeztem elkerülni – mármint az egyik budapesti kórház, ahol az első gyermekem született és ami egy húsüzem hangulatával hatott rám – , az végül csak utolért. Bár nem ott szültem, a gyermekem bizony már aznap éjjel a nevezett kórház koraszülött intenzív osztályára lett szállítva (akár az első, csak ő eleve ott született) és kezdődött minden ugyanúgy, mint 14 évvel ezelőtt. Mint abban a mesében, ahol az ifjú királyfinak megjósolják, hogy majdan egy oroszlán tépi szét és ez minden óvintézkedés ellenére ez be is következik. Szóval tüdőgyulladás, inkubátor, csövek, gépi lélegeztetés és újra bekerültünk a kórház karmai közé. Hogy miért írom le mindezt? Mert talán a sors fintora volt, hogy most, ennyi idő elteltével és ennyi új tapasztalattal vajon hogy fogom ugrani ugyanazt a lécet? Kevesebb sírás, kisebb rémület, valamint jobban sikerült lefordítanom az orvosok szavait.

És térjünk a lényegre, szoptassuk a gyereket mindenáron, én így szerettem volna. Első napokban látogatás naponta egyszer, a tej fejése rendszeresen, mint ha a gyerek otthon lenne és 3 óránként enne – éjjel is. Persze fő a higiénia, a látogatásnál lábzsák, köpeny, szájmaszk, kézfertőtlenítés. És nem sírdogálás a becsövezett gyerek mellett. Ciróka, simogatás, könnyvisszatartás. Azért volt, hogy elszégyelltem magam, mit parázok, amikor a szomszéd inkubátornál az anyukával – tőled 1 méternyire –  közlik, hogy a babája ultrahangfelvétele élettel össze nem egyeztethető elváltozásokat mutat... Ekkor azon nyavalyogni, mint a kisgyerekek a kocsiban, hogy „Mikor érünk már oda?” vagyis „Mikor megyünk már haza?” hát olyan szégyellnivaló. Legalábbis én annak éreztem. Szerettem volna ott, akkor köddé válni, eltűnni.

A gyerek 5 napos volt, amikor kiságyba került, hurrá, lehet szoptatni! Na hát akkor gyerünk!  Otthonról beutazás az említett kórházba – reggeli csúcs, 2 óra szintidő. Tömegközlekedéssel ugyanannyi, parkolási díj 400/óra. Na jó, a férjem bevitt, aztán ment dolgozni, én meg maradtam. Készültem, összpontosítottam. Eljött az első etetési idő. Beöltözni szép zöldbe, lábzsák, szájmaszk, stb, aztán nekigombolkozni, valahogy nem értettem – pedig nem vagyok a higiénia megszállottja-, hogy a melleket nem kéne fertőtleníteni? Hát nem kellett, a zöld köpeny alatt ott lapult az ugyan tiszta ingem, amiben 2 órát autókáztunk a bűzben, sebaj.

Gyerek alszik, mint a bunda, odaadják, azt mondja a kisnővérke, szoptassunk gyorsan, mert még sok a dolga. Kaptunk 5 percet, természetesen fel sem sikerült keltenem, (a többi anyukának sem, csak ők még lelkiismeret-furdalást is éreztek, ahogy néztem) aztán megkérdezték – nem mérték – , hogy szopott-e valamit, kezünkbe nyomták a cumit, hogy igyekezzünk és etessük meg. Etetés után volt alkalmam kiülni a folyosóra egy szuper kis fémpadra, az ajtó mellé és ott várni, hogy elteljen 3 óra. A kórház portája mellett volt egy darab vécé, ahová gondolom a látogatók mennek, ha jól láttam koedukált volt, sajnos kénytelen voltam azt használni. Mi legyen a fejéssel? Mert hogy a gyerek nem szopizott, valamit csak kéne csinálni, na de hol? Hát sehol. Szépen visszaültem a padra, elnéztem azt a 4-5 kórtermet, ami tele volt a szülés előtt befektetett kismamákkal, persze biztosan van, akinél ez szükséges, de a nagy része ott ténfergett, lődörgött és nem úgy tűnt, mint aki rászorulna erre az ellátásra. Én megkérdeztem, nincs-e véletlenül egy zug, egy odú, ahová elbújhatnék egy fejés erejéig, hát nem volt. Ültem szépen tovább a padon. A keskeny folyosón. Ez így ment a 9 órási etetéstől a 3 órási etetésig, utána húztam haza, mert a gyerekek jönnek haza az oviból, a barátnőm hozza így is el őket, mert fél 6, mire hazaérek. Másnap ugyanez. Kezdtem aggódni, hogy a tejnek lassan fuccs lesz, maximum egy jó kis mellgyulladásom lesz tej helyett. Akkor kértem nagyon szépen a kórházat, ugyan tegyék már át a gyerekem abba a kórházba, ahol szültem, ott legalább van anyaszoba, reggeltől estig bent lehetek, nem a folyosón kell gubbasztanom. Ez sikerült, aznap délután a babám már a másik kórházban volt, öröm az ürömben, ismét inkubátorban, szóval szoptatni nem lehet, mert állítólag olyan ügyetlenül eszik... Hozzá tenném, az első kórházban normál cumiból etették 2 napja, mellből nem tudott enni, aggódtam is, mert nem nagyon alkalmazta a jó technikát, úgy szívta, mint a cumit, ami ugye nem jó. Az új kórházban persze bocicumiból evett elsőre, nem tudom miért gondolták, hogy rögtön menni fog elsőre, mert annyi ment mellé. Hát nem irigyeltem a kicsit, hogy 2 nap alatt ennyi módon tudnia kéne tökéletesen táplálkozni, amikor egy normális erős gyerek kapja a cicit és kész.

Sebaj, tudtam én, hogy a kórház malmai lassan őrölnek, már megtapasztaltam, 2 nap elteltével megpróbálkoztunk ismét a szopizással (itt volt már mellfertőtlenítés, + semmi utcai ruha). Elhatároztam, hogy ha az első 2 próbára semmi nem sikerül, akkor közlöm, hogy nem akarok szoptatni, etetek üvegből, aztán gyorsan húzunk haza, majd otthon rászoktatom a cicire.

Sajnos azt kellett látnom, hogy a kezdő anyukák a szoptatásnál 0 segítséget kaptak, pedig a kis súlyú koraszülötteknél biza elkelne a gyakorlati segítség! Sajnos tudtam jól! Milyen más egy nagy gyerek, akit rögtön mellre tesznek és milyen az a kicsi súlyú baba, aki esetleg csak hetek múlva kezd ismerkedni a mellből való evéssel! Akinek tudtam, segítettem. Nekünk szerencsére jól ment, köszönhetően annak, hogy van már benne gyakorlatom, tudtam, mit hogyan csináljak. Sokszor nem ette meg az előírt mennyiséget, akkor kértem még időt (persze furcsán néztek rám) és kis idő múlva áttettem a másik mellre, ugyanis volt olyan gyerekem, aki 5 perc alatt telezabálta magát, míg a másiknak ugyanehhez kellett háromnegyed óra, mivel a gyerekek nem egyformák. .De nagyon sokan hagyták el a szoptatást, pedig tudtak volna, de nem szabadna elvárni az első gyerekes anyukáktól, hogy ösztönből szívjanak és maguk kísérletezzenek, ráadásul egy kis súlyú, betegségből felépült síró csecsemővel, nem csoda, hogy mindenki gyorsan a táp után nyúl.

Kimondottan furcsálltam azt, hogy az anyukákat a „Tessék próbálni szoptatni!” felszólításon túl, semmiféle gyakorlati tanáccsal, vagy segítséggel nem látták el és szó nélkül adták a tápot.

Akkor most én, a saját tapasztalatomat leírva adnék néhány jó tanácsot, vagyis leírom, én hogy csináltam.

Akinek koraszülött a babája, az mindenképp kezdjen el fejni! Nálam a tej belövellésének ideje minden gyereknél a 4. nap volt. Van, akinek már sokkal korábban van, emiatt az, akinek később lesz, szerintem már az első 1-2 napban úgy dönt, vagy azt hiszi, neki nincs teje. De van, vagy lesz. Tehát én az első pár napban nem is gyötörtem magam, amikor éreztem, hogy a melleim már feszülnek, tele vannak, akkor kezdtem csak a fejést, nem voltam hajlandó előtte gyötrődni.

Onnantól kezdve viszont 3 óránként fejtem mindkét mellet, utoljára este 11 körül, aztán reggel 5-6 óra körül. Néha kihagytam egyet, mert dolgom volt, de lehetőleg minél ritkábban.

Vannak nagyon szuper mellszívók, nekem azonban a pumpás üveg is simán bejött, csak éppen úgy használtam, hogy nem ütemesen szívtam vele a tejet, hanem amikor vákuumot képezett, akkor úgy hagytam egészen addig, amíg jött a tej, aztán újra. Jó volt még egy régebbi kézi típus, amit „húzogatni” kell és állítható a szívás erőssége.

A baba szoptatásánál arra figyeltem, hogy ne csak a bimbót kapja be. Akinek nagyobb a melle, nem olyan egyszerű, nálam az a technika vált be, hogy a mutató és középső ujjal formált „olló” közé fogtam a bimbóudvar részét, így téve a gyerek szájába a mellet. Lehet érezni, amikor jól szívja, meg azt is lehet látni, ha nyeli a tejet, ezt érdemes figyelni. Ha elalszik, vagy abbahagyja, akkor az arc száj körüli simogatásával újra elkezd cumizni.

Találtam néhány jó leírást a helyes szoptatásról, akit érdekel, annak szívesen belinkelem.

Illetve én örülnék, ha más is leírná a tapasztalatait, segíthetnénk annak, aki akar, és valószínűleg tudna is szoptatni, csak valamiért elakadt a rögös úton!

RR

Oszd meg másokkal is!
Mustra