Mentő vitte el szülés után a 2200 grammos babát

Zanza!

Síelni indultunk. Az eredeti megbeszélés szerint nem kétágyas szobákban lett volna az elszállásolás, így nem készültünk óvszerrel, mondván, úgysem leszünk kettesben éjszakánként. Végül a nászutas lakosztályt kaptuk. Baldachin - felár nélkül. Ekkor már hónapok óta téma volt az utódlás kérdése, de mindig akadt valami „jobb” programunk, ami miatt úgy döntöttünk, várhat ez még. Akkor és ott rábíztuk magunkat a sorsra. A mai napig emlékszem a fényekre, a hangulatra, a gondolataimra. Éreztem, tudtam, hogy teherbe estem. Azt viszont nem is sejtettem, hogy ez a „teher” szó mennyire pontosan érzékelteti az elkövetkező 8 hónapot.

Amikor nem jött meg a menzeszem, az 5. napon elballagtam a nőgyógyászhoz, kb. olyan naivan, mint egy tini. Mert addig ok, hogy, ha az ember védekezés nélkül szeretkezik, abból előbb-utóbb baba lesz, de hogy rögtön az első alkalommal, azt azért nem gondoltam volna. Annak ellenére sem, hogy ott, azon az éjszakán tényleg éreztem, hogy valami megváltozik. Abban a három hétben nem foglalkoztatott a gondolat. Utólag persze rájöttem, hogy miért van székrekedésem, hogy miért eszem epres joghurtot, amit azelőtt soha. A doktornő kedvesen annyit mondott: aki almafa alá ül, ne csodálkozzon, ha ráesik az alma.

Ebben a korai stádiumban a patikai teszt a legmegbízhatóbb, laborral nem is érdemes próbálkozni. Így hát, a kórházhoz legközelebb eső gyógyszertárban beszereztem egy tesztet, gyorsan megkerestem a mosdót, remegő kézzel kinyitottam a csomagot, és teszteltem. Várni sem kellett, lényegében egyszerre jelent meg a két csík. Még mindig remegő kézzel hívtam a féltégla méretű Ericcson198-as készülékről a fickómat, aki akkor még nem volt a férjem. Annyit kérdezett: "- Biztos?"

Nem mondhatnám, hogy osztatlan volt az öröm. Pár nappal később ismételtem, az eredmény ugyanaz. Biztos. Lassan kezdett barátkozni a gondolattal, de a későbbiekben, hogy úgy mondjam, felnőtt a feladathoz. Ugyanis volt gond bőven. Félig kikezelt fertőzésből szövődmény, külföldre utánam küldött antibiotikum az első harmadban, fenyegető koraszülés félidőben, figyelmen kívül hagyott toxémiás jelek az utolsó harmadban. Szóval a zárójelentésemre nem kerülhetett a „panaszmentes terhesség” kifejezés.

Július 30-ra voltam kiírva. Nagyon meleg nyár volt, a 37-es lábamra 40-es papucsot húztam, másba nem fért bele. Utólag okos csak az ember, akkor és ott bíztam az orvosban, védőnőben. Sószegény diéta- ez minden, amit mondtak. Júniusban már alig vonszoltam magam. Egy szombati napon elment a nyákdugó. Ekkor a 36. hétben voltam. Addig a pillanatig semmit nem vettünk. Egyrészt babonából, másrészt, mert az időközben férjjé avanzsált leendő apuka Pató Pál egyenesági leszármazottja volt. Szóval elérkezett a pillanat, amikor nem lehetett tovább halogatni, listával a kezünkben felvásároltunk egy fél baba-mama nagykereskedést.

Kedd reggel az előre megbeszélt időpontban mentem az orvoshoz. Mondtam neki, hogy pár napja átlátszó vízszerű valami folydogál belőlem. „Jól” megvizsgált, zárt méhszáj, minden rendben. Köszi. Aznap este, mint minden kedden, beültem három barátnőmmel egy étterembe, majd 11 óra körül hazamentem, lefeküdtem. Szokássá vált nálam, hogy „na, még egyszer kimegyek pisilni”. Felkeltem az ágyból, és abban a pillanatban a Niagara hozzám képest gyenge kis beltéri csobogónak tűnt. Az „elfolyt a magzatvíz” enyhe kifejezés. Nem hittem, hogy bepisiltem, annyira egyértelműen ömlött belőlem. Gyors visszaöltözés, irány a kórház.

Éjjel lévén nem volt forgalom, így hamar átjutottunk a városon. A kórházban adatfelvétel. Mégpedig azon adatok egy ujjal való bepötyögése, amik már a korábbi bent tartózkodásom miatt pontosan szerepeltek a gépben. Vizsgálóra fel-le, stb. Ezek is azon dolgok közé tartoznak, amiket ma már nem csinálhatnának meg velem, de a tapasztalatlanság és a pánik nem hagyta, hogy ráborítsam az asztalt az ügyeletesre. Kerítettek egy szülésznőt, szokásos borotválás, beöntés- teljes egyetértésben. Pisiteszt. Vizelet tele fehérjével. No komment. Közben a rádióban az A.D. stúdió Nyári eső című száma ment. Azóta is a sírás kerülget, ha meghallom. Várakozás. - Apuka menjen haza, pakoljon össze, pihenjen. Hazament, összepakolt, nem pihent. Elolvasta a terheskönyv szülésre vonatkozó fejezetét és várt.

Hajnalban előkerült, mondván aludni úgy sem tud. Ekkorra már voltak fájásaim. Fogalmam sincs, milyen időközönként. Preparáltak vénát, közölték, ha nem lazítom el magam, akkor nem tudják beszúrni a tűt. Javasoltam, hogy esetleg két fájás között próbálkozzanak. Harmadjára sikerült. Valamikor az orvosom is előkerült. Egyik fájásnál arra panaszkodtam, hogy el fogok ájulni. Azt mondta, az nem létezik, szülés közben nem lehet elájulni. Ő már csak tudja. Közben végig azon izgultam, mekkora súllyal fog születni a babám, mert abban a kórházban még a legalapvetőbb szinten sincsenek felkészülve kis súlyú újszülöttekre. Ha 2500 gramm alatt van, viszik át máshová. Ez is azon tanulságok közé tartozik, amit a következő terhességemnél tudtam kamatoztatni. A férjem próbálta alkalmazni a könyvben olvasottakat, de nekem nem segítettek.

A szülés lefolyása teljesen átlagos volt, gőzöm sincs, hányadik tolófájásra bújt elő. Azt azért megemlíteném, hogy, aki azt mondja, a gátmetszés nem fáj, az festi magát. Iszonyúan fájt. Mindenesetre, végül reggel 6 óra után valamivel megszületett a kislányom 2200 grammal. Zsinór a nyakán kétszer, csoda, hogy így is elég hosszú volt ahhoz, hogy ki tudjon bújni. Elvitték, megmosdatták, bebugyolálták, fél percre visszakaptam, és már jött is érte a mentő. Az újdonsült apuka végig vele, illetve mellette lehetett, én meg ottmaradtam egyedül lepényt szülni. Ezután – a kórházi protokoll szerint – némi tisztogatás következett. Ez felért egy újabb szüléssel, piszkosul fájt. Később kiderült, ez teljesen felesleges beavatkozás, ha a lepény épségben kerül elő. A gátvarrás csak hab volt a tortán. Az orvos állította, hogy érzéstelenít, én mégis minden szúrást, öltést éreztem.

A kórteremben harmadmagammal voltam. Többiek vígan babáztak, én zokogtam. Muszáj volt összeszednem magam, hogy mihamarabb láthassam a kislányomat. Másnap – gátseb ide vagy oda – bekászálódtam a kocsiba, hogy meglátogassam az inkubátorban pihegő, csövekkel, csipogó gépekkel körülvett babámat. Mint kiderült, E.colit tenyésztettek ki a füléből, más baja nincs. A szemét napokig nem nyitotta ki, kicsit ferde volt az arca, komolyan gondolkodtam rajta, lesz-e belőle valaha is épkézláb ember. Napokig nem vehettem a kezembe, mert macerás lett volna az ápolónőknek ki-, és visszakötni a branült. Bocicumival etették, és sopánkodtak, hogy mindent visszabukik. Hoztunk be neki rendes cumit, és láss csodát, megszűnt a probléma. Néhány nap után átköltözhettem hozzá a másik kórházba, néha a kezembe is vehettem, de szoptatni nem engedték... Időközben feltűnt, hogy úgy fosik, mint az a bizonyos lakodalmas kutya. Kiderült, hogy az összes újszülöttet sikerült megfertőzniük egy bizonyos Klebsiella baktériummal. Tégelyes popsikenőcs, nulla kézmosás két baba között...

Ekkorra már kikerült az inkubátorból, melegítő ágyban feküdt velem egy szobában, de újabb antibiotikumos kúra következett. Mivel egyik éjjel kitornázta a tűt a kezéből, nővérke gondolt egyet, és a fején preparált vénát. Nem kicsit szúrta mellé, akkora lett a gyerek feje, mint egy cipó, de a főorvos asszonyt nem szabad éjjel felébreszteni... Így egyedül küzdött vele. Na, ez is az a pont, amikor normális ember asztalt borít. Nem voltam az. Mármint normális. A 9. napon ezt a branül is kiesett. Ekkor már csak az antibiotikum miatt voltunk bent, tudtam szoptatni (10-20-30 grammokat), elmúlt a hasmenése, hízott is valamennyit. Elérkezett a pillanat, amikor azt mondtuk, hogy eddig és ne tovább. Hazavisszük és majd szépen bejövünk az aktuális adag gyógyszerért. Az utolsó két adagot injekcióban kapta meg.

Rosszul választottam kórházat, rosszul választottam orvost, csapnivaló volt az újszülött-, és csecsemő intenzív osztály. Nem kevés önváddal járt, hogy miért nem állt össze a kép menet közben, hogy miért hittem vakon abban, amit az orvos mond, hogy miért nem kerestem másik kórházat, másik szülészt. Mindezek ellenére a kislányom idén július 5-én tökéletes egészségben várja a 10. születésnapját. (A tapasztalataimat pedig a második – szintén problémásnak induló – terhességemkor tudtam kamatoztatni, így az a terhesség és szülés tök unalmas olvasnivaló lenne – szerencsére.)

Wish1973

Blogmustra