SZÜLŐSÉG

Történetek a temetőből

2010. június 28., hétfő 07:56

A temetőbe tartunk Nagymamával megint. Nagymama sokat vigyáz rám, és sokat jár a temetőbe, ezért sokszor kell nekem is temetőbe menni, amit igaz lelkemből utálok. Ráadásul folyton rám szól: ne csoszogjak, menjek gyorsabban, ne bámészkodjak, köszönjek hangosabban. Nagymama komor, kicsi öregasszony, de úgy sprintel a város túlsó végében levő temetőig, kezében kötözőzsinórból horgolt szatyorral, benne kiskapával, meg néhány csokor virággal, hogy alig tudok a nyomában lihegni. Nagymamát hiába kérem, hogy meséljen, „ott a mesekönyv”, mordul rám, „nem tudok én mesélni”. De én ravasz vagyok, a temetőbe menet különösen, mert meg kell harcolnom legádázabb ellenségemmel: az unalommal.

- Kihez is megyünk, Nagymama?

- Nagyapádhoz. Aztán Jutkához.

- Jutka... akinek a kezében felrobbant az uborkásüveg?

- Nem. Az Ilka volt.

- Akkor Jutkával mi is volt?

És Nagymama mesélni kezd. Jutka a nagyapám testvére volt. A nagyapámék tizenhárman voltak, az apjuk fuvaros az észak-magyarországi kisvárosban, hat lóval fuvarozott, de elvesztette őket. Be volt rúgva, mint rendesen, s behajtott a kávéházba a fogattal. A kirakaton át, bele a szemközti tükörbe. Meg kellett téríteni a kárt, odalett a fogat, meg a lovak is.

Nagymama elhallgat, mint aki sokat beszélt így is. Gondolataiba mélyed.

- És aztán? – tudom, mi a folytatás, de úgy szeretem hallani.

- Mit aztán?

- Hogy volt aztán?

- Hát sehogy. Nagyanyádnak kellett eltartani a gyerekeket.

- Nagymama, de az nem a nagyanyám, hanem a dédnagyanyám volt.

- Jóvanmá', ne okoskodjál, nagyanyád, én úgy mondom.

Jaj, csak abba ne hagyja, csak mesélje tovább.

- A temetőben dolgozott, hordta a földet a sírokra a hátán, vesszőkosárban. Negyvenhatos lába volt, volt vagy száznyolcvan centi, de mikor én megismertem, kettőbe görnyedt. A gyerekeket meg nem volt, aki nevelje, oszt elkanászodtak. Az egyik egy reggel, mire felkeltek, mindnek a cipőjét összeszedte és eladta. Nem tudtak iskolába menni.

Elmélázok ezen kicsit, bár nekem se lenne cipőm holnap, akkor nem mennék iskolába. Elképzelem a sok gyereket, ahogy ülnek az ágyon mezítláb a csíkos dunna alatt, s nem mennek iskolába, mert a bátyjuk eladta a cipőket.

- De aztán meg is járta. Megfizetett neki az isten a cipőkért. A háborúban aknára lépett, az meg levitte mind a két lábát tőből. Nem maradt, csak a pisilője.

Beleborzongok a Gyula bácsi történetébe. Nagymama folytatja:

- Jutka, az szép lány volt. Csempésztek a háború után.

- Mit csempéztek? Volt fürdőszobájuk?

- Ne kötözködjél már. Csempésztek. Cigarettát, lisztet, mikor mit. Át kellett vele menni éjjel a folyón. Volt egy nagy traktorbelső, arra kötözték az árut, aztán belemerültek a vízbe, és átúsztak vele. Mert amott már Csehszlovákia volt. De volt, hogy órákig ott maradt a hideg vízben, mert jöttek a határőrök, ott bújt egy bokor alatt. Átfázott. Hogy felmelegedjen, rumot ivott. Vagy pálinkát. Vagy ami volt. Aztán már nem járt csempészni, de akkor is csak fázott mindig, a reumája meg fájt, hát ivott megint, és elment akárkivel egy pohár pálinkáért. Mert ha jöttek a bogarak neki a falból, akkor csak sikoltozott, akkor pálinka kellett neki.

Ezt, hogy elment akárkivel, nem egészen értem, mármint hogy kivel, meg hova ment... De nem merek közbevágni. Közben megérkezünk a temetőbe. Egy csokrot az ő testvérénél teszünk le.

- Na, Miska bátyám, annak az udvarán volt a gulyáságyú, mikor bejöttek az oroszok. De jó is volt...

Ezt nem tudom hova tenni:

- De a múltkor azt tetszett mondani, hogy az rossz volt, mikor bejöttek az oroszok, mert elvitték a faliórát, meg bántották a lányokat.

- Az már később volt. Amikor először bejöttek az oroszok... az eleje... hát akkor már elegünk volt a háborúból, meg éhesek is voltunk. Én terhes Esztivel. És Miska bátyád jómódú volt, hozzá szállásolták be a parancsnokot, a kertben meg főtt a káposztaleves, és akkor tudtam adni én is rendes ételt anyádéknak. Az jó volt. Aztán azok elmentek, utánuk meg jött mindenféle mocskos népség. na, azok vitték el a faliórát. De azok közt is volt rendes. Mikor Eszti született, negyvennégybe', karácsony után... csak egy pokróc volt az ajtó helyén, mert az angolok eltalálták szeptemberben a kórházat is, hát mondom, így hogy szüljek, oszt az a katona odaállt az ajtó elé a géppiszollyal, s mondta, hogy szüljek, majd ő vigyáz.

- Nagymama értett oroszul?

- Hát már honnan értettem volna, nem tudtam én oroszul, de az akkor is azt mondta, az biztos, mer' ő odaállt, én meg szültem, na.

Megint elhallgat. Még sok a virág, meg a kapálnivaló sír, s én kérdezem tovább:

- És a Fischerné?

- Mi van vele? Az nem rokon. Azt elvitték a gettóba. Összepakolta a húszkilós bőröndöt, oszt aszondja nekem: „Sári, sose volt még nálam ilyen rendes lány, mint maga. Vigyázzon a lakásra. A porcelánt még nászajándékba kaptam.” Hát vigyáztam is. De aztán találat érte a házat, én meg hogy maradjak Pesten a kicsi gyerekekkel?  Nem tudom, visszajött-e szegény... ő is, meg az ura is... meg a két felnőtt lány... Biztos mondta is, ha visszajött, hogy „hiába bíztam a Sáriban, nem vigyázott a holmimra jól...”

Hallgatunk.

- Nagymama! Tetszik nekem főzni puliszkát?

Elönti a pulykaméreg.

- Az anyád úristenit, puliszkát, még mit nem! – megszeppenve elhallgatok – Negyvenöttől negyvenhétig nem főztem mást, csak az istenverte puliszkát, ne is halljam a nevét.

- Nem volt más?

- Még az is nagy dolog volt, hogy kukoricaliszthez jutottunk. Az állatok elől. Mondjuk azokat már levágtuk addigra, mert nem volt mit enni, nekik se, nekünk se. Puliszka, málé, görhe... ezt ettük. De volt, hogy még abba is homokot kevertek, hogy az isten verje meg őket. Epret a fáról, azt. Azt ették anyádék is. Volt, hogy három napig egyebet se ettek.

Nem is eszem puliszkát negyven éves koromig.

- Nézd már, a Szilágyi doktornak meg nincs, aki hozzon egy szál virágot.

- Az kicsoda?

- Hát az orvos. Az nagyon rendes ember volt. Fölírta a gyógyszert, mondtuk, nincs pénz ezt kiváltani, akkor kiváltotta ő. Egyszer a szomszédból a gyereket maga vitte szekéren a sz.-i kórházba.

Szilágyi doktor, a szegények orvosa is kap egy szál margarétát (később a doktorról a városban utcát is elneveztek).

A híres parasztvezér (nevét csaknem minden városban szintén utca viseli) testvérének a sírjánál Nagymama elkáromkodja magát. Korábbi temetőlátogatásból tudom, hogy náluk volt kiscseléd a húszas évek elején. Az úr a szőnyeg rojtjai közt egy gyufaszálat talált, s akkora pofont adott a tizenkét éves gyereklánynak, hogy az végigcsúszott a tornácon. Talán ekkor kezdem megérteni, hogy a magasztos eszmék képviselői is lehetnek rongy emberek.

Közben végigjárjuk a sírokat. Mindenkiről vannak történetek. Katonák, kubikosok, cselédek, hamiskártyások, tolvajok, parasztok, zsellérek az őseim, akik mind elmondhatnák, hogy forgószélben próbáltak állni helyükön – ki több, ki kevesebb sikerrel.

„...Megszólítanak, mert ők én vagyok már;

gyenge létemre így vagyok erős,

ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,

mert az őssejtig vagyok minden ős...”

Ezt a posztot nagymamám emlékének ajánlom, aki három gyönyörű zománcos lábast és a múltat hagyta rám.

Brumibaby

Ne maradj le semmiről!

KOMMENTEK

  • 2010.06.28 08:17:56Lapis Lazuli

    Ez klassz volt Brumi, köszi!

  • 2010.06.28 08:18:57Meni

    Nagyon szep volt Brumi. Meghato. Ilyenkor nagyon hianyoznak a sosem ismert nagyszulok. Es a mult. Ugy, ahogy te kaptad a nagymamadtol. Legyen aldott az emleke a Nagyinak! Szep napot neked!

  • 2010.06.28 08:32:50Veg_

    Most bőgtem egy sort... Mert az én nagyanyám sose beszélt a családról. Mert ugy haltak meg a nagyszüleim, hogy alig tudunk valamit a családról. Infot gyüjteni szinte képtelenség. Mintha szégyellni kéne a családot, ugy hallgattak róla mindig... Anyu próbált minél többet megtudni, de nem sok eredménnyel. Engem ez még akkoriban nem érdekelt, de egyre jobban érzem: nem jól van ez igy, hgoy ilyen keveset tudunk a családjáról. Apuéról többet tudhatnánk, de őt nem érdekli (mondjuk őket se érdekelte apám), és nem tartanánk szépnek a háta mögött kutakodni...
    Szóval éljen a négy nagyszülő, akik olyan "jó" kapcsolatot ápoltak a családdal, hogy anyuékkal mi vagyunk egymásnak. A többiek meghaltak vagy sose volt kapcsolat, 0 info... Talán 1-2 kivétel van, de ők se tudnak semmit... Nekiálltak nagyszüleim és a szüleik titkolózni és haragszom rádot játszani még a két háboru közt, és olyan jól sikerült, hogy máig kihat :(

  • 2010.06.28 08:38:56nanemárrr

    Veg, levéltárakban sok mindenre rá lehet bukkanni! Egy rokonom családfát készít és már igen régre visszament benne. És egy ismerősöm is ezen dolgozik és állandó vendége a megyei levéltárnak, ahol készségesen segítenek neki! Próbáld meg, hátha jutsz valamire...nyilván a személyes sztorik onnan nem derülnek ki, de legalább kb. megtudhatod, hogy kik voltak az őseid!

  • 2010.06.28 08:41:45különös illúzió

    Brumi!
    Köszönöm. Most egy kicsit én is mentem rég halott nagymamámmal, kézenfogva a temetőbe....

  • 2010.06.28 08:48:36manó99

    Brumi

    Könny csalogatós reggel.

    2 éve temettük el az apai nagymamámat, aki sokat mesélt és sokat sétáltam vele,egyszerűen imádtam.És mégis ott a sírjánál tudtam meg apukámról új infókat,amiket apukám korai halála miatt tőle nem kérdezhettem meg soha és már őt sem kérdezhetem meg,miért nem mesélt nekem a a fiáról is.:(

  • 2010.06.28 08:54:56Temptation

    Brumy, eddig is szerettem a stílusodat, de ez a mai nagyon-nagyon jó! Én is jártam a mamával a temetőbe..........

  • 2010.06.28 08:59:12Veg_

    2010.06.28 08:38:56nanemárrr
    Névváltoztatások voltak minden vonalon, bár az eredeti neveket tudom, de elég tucatnevek. Ráadásul az egyik ágnál menteni próbáltak zsidó rokonságot, ami miatt meghamisitották az iratokat (egy konkrét esetről tudok, amikor a levéltári adatokat is, de ott nem tudok adatot, csak gyerekkoromban hallottam róla rebesgetni a többinél inkább csak álkeresztlevelek és társai), és sajnos lakóhelyről is csak az apai nagyapámnál tudok, a többinél még falut se, anyai ágon meg hogy Budapest, slussz. Sokan pedig elhagyták az országot valamikor 1910-50 közt... Ha tudnál segiteni akár privátban, hogy lehet ilyesminek nekiindulni, nagyon örülnék. Sajna az emilem sajátneves, de ha van valami nickneves emiled, amit itt körülirva ilyen célra megadhatnál, nagyon örülnék neki!

  • 2010.06.28 09:00:54nanemárrr

    Veg, szívesen segítek, persze ha tudok! :) Megkérdezem az ismerősömet, hogy ilyen esetben merre érdemes elindulnod. Írj az e-mail címemre:

    nanemarrr@citromail.hu

  • 2010.06.28 09:09:22kurutty

    Az én anyám volt ilyen. Ha kértem, hogy meséljen a régi életéről, akkor sokat húzódozott, de ha egyszer belelendült, akkor hosszasan mesélt, bár jobbára ugyanazt a cirka 20 történetet. De csüggtem a szavain, egyszerűen imádtam. Most, hogy kérdéseim is lennének, már nem tudom kinek feltenni.

  • 2010.06.28 09:11:23Veg_

    Köszönöm :)

  • 2010.06.28 09:23:49nanemárrr

    szívesen!

  • 2010.06.28 09:41:53pilár

    Gyerekkoromban sokat voltam az apai nagyszüleimnél, akikkel együtt lakott nagyapám nővére, a törékeny, madárcsontú, szívbeteg Gizimami. Sokat kellett feküdnie, én meg minden reggel odafeküdtem mellé és kértem, hogy meséljen. Órákon keresztül mesélt, a családunkról, a régi házi kedvencekről, rengeteg mindenről, éveken keresztül. Imádtam hallgatni, minden történetet újra és újra el kellett mesélnie.

    Az a legszomorúbb, hogy képtelen vagyok visszaemlékezni a történeteire. Még 'hallom' a hangját, ahogy mesél, mintha még mindig ott lennék, de egy történetet sem tudok felidézni, pedig ha nem hallottam őket százszor, akkor egyszer sem. :(
    Annyira sajnálom, hogy már nem emlékszem rájuk. Egyetlen kis részlet van meg, mikor a macskájuk lelopta a konyhaasztalról a vasárnapi ebédhez előkészített húst és az asztal alatt jóízűen befalták a kutyával, mert ezen mindig nevettem. de semmi több emlék.

    Nagyon Hiányoznak.

  • 2010.06.28 09:48:40Zsada

    :) Ez nagyon jó történet volt, élveztem olvasni :)

  • 2010.06.28 11:02:20nyúlmama

    Haj, én is jártam anygimmal a temetőben, de sokat.
    Csak sajnos , nagyon hamar meghalt, 14 éves voltam-a másikat nem is ismertem, ő anyám 14 éves korában halt meg-és vannak dolgok,amiket, hiába kérdeztem, nem mondott el, még úgysem értenéd felkiáltással. Aztán elvitte egy agydaganat hirtelen.És már soha nem tudom meg azokat a történeteket.(a háborús időkről,ugye, én már vén vagyok)
    Úgyhogy,lányok, addig kérdezzetek, amíg van kitől.....

  • 2010.06.28 11:21:07mylittleboy

    Olyan rossz, h kacagó, kedves emberekből, akik szerették az életet, voltak vágyaik már csak emlékek maradnak, meg egy sírhely..mindig sajnálom azt a sok arcot, nevet a temetőben, meg persze családtagokat is...

  • 2010.06.28 11:22:38mylittleboy

    Az írás remek volt, köszi! Imádtam, mert az én nagyanyám dettó ugyanez a morgós fajta volt, de ha értette az ember kenyérre lehetett kenni:)

  • 2010.06.28 11:35:02Borcsika

    Ez nagyon aranyos írás volt. Eleinte nem értettem, de hamar rájöttem. Most egy pillanatra eszembe jutottak az én nagyszüleim is, és könnyes lett a szemem.
    Köszi ezt a remek kis történetet.

  • 2010.06.28 11:39:51Borcsika

    Azért az érdekes, hogy nálunk mindkét ágon olyan hallgatagok voltak a családdal kapcsolatban, egy-egy elejtettt mondatból lehetett sejteni ezt-azt. Aztán, amikor már nagyon betegek voltak, és nem volt már miért szégyeknezniük (ok nélkül), akkor kiteregették a lapokat. Voltak köztk szép, és kevésbé szép történetek, de egyiket sem kellett szégylni. Csak ők úgy voltak vele, hogy egy olyan korban éltek, amikor az ember nem mesélgetett a múltjáról, mert félt, nehogy emiatt elővegyék. Talán, ha még élnének, megszokták volna, hogy nincs félnivalójuk, és talán sokkal többet is megtudhatnánk. De maradnak a félbe maradt történetek, a többit meg hozzágondoljuk úgy,hogy az nekünk tetszetős legyen.

  • 2010.06.28 12:24:53a szív fészkei

    Szép volt nagyon!

    Na, ez kimaradt az életemből. Persze nem is tudom, mit vesztettem, de biztos sokat. A múltról is annyit tudok, amennyit megosztottak velem - és amit nem meséltek (apám halála után derült ki pár dolog, amit ő nem tartott érdemesnek elmondani a menekülési módjairól), az tán nem volt fontos. Így én nem kutatok nagyon utána, amit itt a netről megtudtam, elég a tágabb családomról. Értékesebb nem leszek sajna tőlük, hiába voltak világhíresek, az a tehetség nem is adatott meg. Nagyon lappang sok generáció óta, a fene essen belé!

    Biztos nem véletlen, ki mennyit hagy az utódaira. Talán kíméli valamitől - hisz szépet és tekintélyest akar mindenki maga után hagyni.

    Szegény "fuharos" dédnagypapa is valamiért csak ivott annyira, hogy a kávéháztükör volt a végállomása... Ki nem derül már.

    Meg ez a felszabadulás vs. rabigába döntés 45-ben. Valószínűleg a legtöbben úgy élték meg, mint a nagymamád. Kettősségben.

    A gyerekeimen nem látom a nagy múltkutatási izgalmat. Néha sztorizunk és ha érdekli őket, meghallgatják. Talán nem olyan izgi
    számukra az egész.
    Mindenesetre Alzheimert nem szeretnék, mert saját emlékek nélkül lebegni nagyon szar lehet. (persze kegyelemteljes, hogy erről ők, aki ezzel sújtottak, már nem tudnak.)

  • 2010.06.28 12:50:58dodóó

    2010.06.28 09:41:53pilár


    Ilyen emléke a férjemnek is van.

  • 2010.06.28 12:57:09Vérkönyvtáros

    2010.06.28 09:41:53pilár,

    ha megnyugtat én is így vagyok. Az egyik nagymamám velünk lakott, gyakorlatilag ő nevelt, mesét 2t tudott, viszont családi története volt egy halom - és alig emlékszem párra. Más rokonok is meséltek és ott is homály, de az érzés megvan, h mesélnek, mesélnek...

  • 2010.06.28 13:02:11Anke-tto

    Remek írás!

    Gyerekkoromban én mindig kérdezgettem a nagyszüleimet, nem vártam meg, hogy majd maguktól meséljenek, lehet, hogy ez a kíváncsiság hajt arra, hogy a porontyozók életét is megismerjem. :)

  • 2010.06.28 13:16:49Starlark

    Brumi: Köszi :)
    Nagyon jó régi élmények jöttek elő. Igaz nálunk a családi sztorizás helyszíne inkább a konyha volt.
    A temetőben inkább a régi pletykák jöttek elő.

  • 2010.06.28 13:24:43rath.dinen

    Nagyon szép volt!

  • 2010.06.28 14:34:23Lapis Lazuli

    Na, szóval, én nem jártam a nagyszüleimmel szinte sehova. Pedig hatan is voltak. Nagyon kevés emlékem maradt, azokat őrizgetem féltékenyen. Most olvasom Bodor Ádám A börtön szaga c. életrajzi interjú kötetét, hát pont most értem ehhez a részhez:
    "A posztmodern próza világában szokatlan módon az én fikciómba ismerős személyek nem illenek bele, nem kellően talányosak ahhoz, hogy rezignált üzeneteimet közvetítsék. Így aztán írásaimból kimaradt a gyerekkor is. Vagy talán éppen így maradt benne igazán. Mert azért a gyermekkor színei, hangjai, illatai, kísérő zöngéi, az eszmélés egész gyönyörűséges tárháza igenis beköltözik a művekbe, mivelhogy kitörölhetetlenül él az emlékezés legmeghittebb rejtekeiben, hiszen mai fogékonyságaink mind a gyerekkor élményvilágában gyökereznek. De ha én ennek a burkát megérintem, ha megpróbálnám a hártyája alól a valóságos eseményeket kifejteni, az emléket éppen sejtelmességétől, éltető erejétől, szüzességétől, végső soron művész ösztönzésétől fosztanám meg."

  • 2010.06.28 14:36:23Lapis Lazuli

    Rózsa, Kati és Judit Nagymamának, Feri, Tibor és Pista Nagypapának. Köszi mindent, LL

  • 2010.06.28 18:52:05kerekbilincs

    Brumi, kár hogy nem könyvet írsz.

  • 2010.06.28 20:16:37Miss Marple

    De jó volt ezt olvasni!
    Szerintem az ember hova-/ ide-/ valahovatartozásának kulcsa, hogy ezeket a sztorikat kiszedje a még élő felmenőkből. A mienk szerencsére pofázós népség, úgyhogy történetek is vannak, meg már a családfa is kinőtt. Iszonyú fontos ez, fontosabb, mint a forradalmak meg a kunbéla. A történelem az embernek csak háttér, az élet az, ami vele történik. Muszáj tudni róla.

  • 2010.06.28 20:31:59cozumel

    Nekem is ilyen meselos nagymamam volt, temetotol fuggetlenul :)
    Horgolt, kotott, es kozben mondta, mondta a torteneteket a huszas-harmincas-negyvenes evekrol...


    (es de szivesen leultetnek mindenkit, hogy vegighalgassa, akik valamifele hamis nosztalgiaval elnek a mult fele, amikor a no nem dolgozott, csak otthon volt es nevelte a gyerekeit, boldogsagban-bekessegben).

  • 2010.06.28 20:44:50Vérkönyvtáros

    2010.06.28 20:31:59cozumel,

    ja, nekem sincs semmi nosztalgiám a régi tiszta falusi élet felé, ahol mindenki segíti egymást és egyenlő. A falusi 1 tanító - 4 osztályt sem sírom vissza és a nők családi tűzhelyőrzését, mikor is a legtöbb helyen nem is volt pénze, csak kérhetett. Mivel nagyanyám vigyázott rám, elég gyakran végiglátogattuk az összes (többnyire özvegy)asszonyt a környéken és hát persze, h a régi időkről is beszéltek, meg az urukról. Arról, hogy halt meg, akinek nem volt pénze/csereáruja nemhogy orvosra, de a helyi javasra sem, tanulni meg - osztályokban mérték, kinek mennyi volt...

  • 2010.06.28 21:29:01Brumibaby

    Miss Marple,
    ezt a posztot azért írtam, hogy meséljetek, hogy adja mindenki a "közösbe" a családi legendárium kincseit.

    Cozumel, Vérkönyv,
    hát Nagymamának erről is volna története, bár az annyira gáz élet volt, hogy nem is ő mesélte nekem.

    Szóval anyámat leányanyaként szülte, a nagynénéméket már házasságba, ami úgy nézett ki, hogy nagyapám a fronton, évente egyszer hazajött szabadságra, s akkor csinált egy gyereket, majd fogságba esett, 47-ben jött haza. És addigra sem a békéhez, sem a családjához nem volt már érzéke, úgyhogy Nagymama tűrta a földet, dolgozott érte meg a családért, miközben Nagyapám kocsmába járt és kurvákhoz, s mikor 40 évesen meghalt a nagyapám tüdőgyulladásban, szerintem megkönnyebbült és felszabadult, hogy többé nem kellett tartani a hazahordott nemibajoktól és azt a nagyon kicsi pénzt be lehetett osztani. Nagyon kösse fel a gatyáját, aki ezt a műltat szeretné idealizálni.

  • 2010.06.28 21:41:47Vakmacska

    Brumi, nagyon szép volt.
    Nagybátyám, jócskán túl a hetvenen, lázasan írja az emlékiratait, még olyat is, hogy megharapta az óvó nénit valamikor. Jó hogy írja, neki lesznek olyan történetei, amiket már nekem az öregek nem adtak át.
    Le kéne azokat is írni amiket én tudok, csak hiába születnek gyönyörű mondatok a fejemben róluk, ha elkezdem leírni, a második után belebőgök a klaviatúrába hogy talán inkább mégis majd csak holnap.
    Pedig amit lehet szeretnénk örökül hagyni a gyerekeknek, úgyis jóval korábban hagyjuk őket itt valószínűleg mint aki húszéves korában szüli őket.

  • 2010.06.28 21:56:52Vérkönyvtáros

    Nem tudom, mennyire kell történetileg hűnek lenni ezeknek, szvsz nem feltétlenül, a valahová tartozás érzése kell, hogy hallj, történetet nagyapáról, dédmamáról, akkor is, ha sohasem láttad őket és ha nem is feltétlenül előnyös oldalát mutatja be. És annyim már van, majd ha lesznek akkorák, h érdekelje őket, mondom. És úgy is előjön halottak napján, h kiért gyújtunk gyertyát.
    Nálunk a családfa híres rokonokat nemigen mutat, főleg, mert elég hiányos.

    Brumi, nem voltak ezek a történetek keserűen mesélve, egy részükből már félig felnőttként raktam összes, h micsoda lehetetlen dolgok voltak. Egyszerűen csak mesélték, néha, mintha semmi közük nem lett volna hozzá.
    Aztán volt egy szomszéd néni, akit egyébként nagyon szerettem, no, ő a legkeserűbb dolgot is mindig vidáman mesélte, ritka jó kedélyű asszony volt, pocsék élettel, de ez nem törte meg.
    És volt, aki mindenen sírt, pedig nem kellett volna.

    Mintha a Poronty lett volna, 100 évvel korábbi történetekkel :D

  • 2010.06.28 22:53:01Dortje

    Brumi, megkönnyeztem.
    Az én nagymamám se volt hajlandó puliszkát csinálni...

  • 2010.06.28 23:16:54phoboss

    Ez nagyon jó volt, látom, sokaknak volt mesélős nagymamája. Az én nagymamám is ilyen volt, mesét nem mondott (mesekönyvei voltak, amelyeket csak nála olvashattunk), de rengeteg családi történetet mesélt, háborús időkről is. Na őt aztán nem kellett kérni, hogy meséljen, imádott velem beszélgetni, sokszor még egy éppen aktuális, semleges párbeszéd kapcsán is eszébe jutott valami a régi időkről, elkezdte mesélni, arról a történetről aztán egy újabb jutott eszébe, le sem lehetett állítani. Szinte minden sztorit többször hallottam, volt, amit ötször is. Először kissé untam őket, de tiniként már nem. És ma már végképp nagyon örülök, hogy hallottam ezt a sok történetet.
    A másik nagyszüleimnek sokkal több háborús élményük volt, de ők nem meséltek, igaz, sokkal ritkábban is láttam őket.

  • 2010.06.29 00:00:45rial

    Gerendás Péternek van egy jó dala: 908
    "A történelem sajnos nem őrzi a lényeget."
    Ami én vagyok, az nem a történelemből, hanem a személyes múltamból, az őseimből vezethető le. Én is a nagymamámra gondolok, ha egy-egy illatból, színből, stb. eszembe jut a gyerekkorom. És ahogy öregszem, ez egyre fontosabb. Kezdem érteni az öregeket, akik mindig a régi dolgokról mesélnek.

  • 2010.06.29 09:29:22orsianna

    Nagyim a mai napig nem eszi meg a barna kenyeret, mert a háborúban csak az volt (ha volt). Sokszor elmesélte, hogy ha végigmentek a lovaskatonák az utcán, szaladgáltak a lócitromokért, kivették belőle a kukoricaszemeket, megmosták és megőrölték. Akkor nem hittem el, ma már simán. Sok ilyen történet van még amiből kibontakozik a történelem. Nagypapa meg hőbörgött a villamoson hangosan, délután már az ávósoknál ült a börtönben. A múltat nem lehet elfelejteni, többet ér mint a (néha hazug) történelemkönyvek.

  • 2010.06.29 15:49:42nyul777

    Brumi, nem akarsz könyvet írni?
    Az én nagymamám költői lélek volt (igazi romantikus), és mindig idilli képet festett a falusi életről (ahol egyébként csak 10 éves koráig élt). Nagyon szerettem kisgyerekként a történeteit, az álmaira is emlékezett, főleg a háború alatti álmaira.
    A természeti jelenségekről is szeretett mesélni (pl a hullócsillag az, amikor az egyik csillag unatkozik és átugrik a másik csillaghoz - ezeket komolyan gondolta és néha ő maga is elhitte :))

Blogok, amiket olvasunk

MENŐ LAKÁS Hangulatos nappalik fehér téglákkal

A fehérre festett téglafal olyan visszafogott dizájnelem, ami egyből érdekesebbé tesz bármilyen lakást. Mutatjuk a jó példákat: modern, szellős, világos.

KETTŐS MÉRCE Kinek járjanak a segélyek?

Aki megérdemli? Aki rászorul? Aki balszerencsés? Az igazságos újraelosztás rendszere nem is olyan egyszerű.

GADGET Menő mobil 26 ezer alatt

A Xiaomi Redmi 4A az egyik legkedveltebb telefon hazánkban a gyártó kínálatából. Nem is csoda, mert ilyen tudást ilyen áron kevesen adnak!
Ajánlok blogbejegyzést

Hirdetés

Bookline - Szívünk rajta