Palkónapló: A fiú, aki húszévesen is pempőket fog enni

Zanza!

Sokféle ember szaladgál a Földön. Nemcsak a külsejük más, de másképp öltözködnek, más a hobbijuk, az érdeklődésük, és mások az étkezési szokásaik. Vannak emberek, akik nem esznek húst, őket vegetáriánusoknak hívják. Vannak olyanok, akik evés helyett inkább csak kutakodnak az ételben, ők többnyire brit tudósoknak nevezik magukat.

Aztán vannak, akik nem esznek tejtermékeket, mások nem is esznek egyáltalán, csak isznak, megint mások csak nyers dolgokat csemegéznek. Szóval ahány ember, annyiféle étvágy - nem is fog feltűnni senkinek az a kék szemű, sármos, huszonéves szőke legény, aki megveti a darabos ételeket, és csak színes pépeket hörpöl reggelire, ebédre és vacsorára.

Ilyen és hasonló gondolatokkal vigasztaltam magamat ma délelőtt, mikor a konyhában állva üvegeztem be különböző színű főzelékeket az elkövetkezendő egy hétre Palkónak. Szokásommá vált ez a dolog, minden héten egy délelőttöt eltöltök így, főzőcskézve a különböző zöldségeket, húsokat, aztán turmixolok, üvegbe töltök és megint turmixolok, hogy aztán ismét üvegbe tölthessek. Végülis egy atomfizikusnak vagy egy génsebésznek sok mindent elnéz az ember, tekerem rá a fedelet jó szorosan az egyik üveg szájára, igen, ez jó mentség lesz arra, hogy valaki meglett ember létére is pépeket szopogat.

Mert per pillanat így fest nálunk a jövő, Palkó nem és nem hajlandó a szilárd táplálékot beemelni az étrendjébe. Hiába eszünk mindnyájan együtt, élénken demonstrálva a kiflicsücsök, párolt zöldség vagy a puha csirkehús mennyei ízét, Palkó nem hagyja magát "beetetni", Palkó már most elkötelezett konzervatív, ragaszkodik a kialakult szokásaihoz. Megnyúlt arccal nézegeti maga előtt a kísérletképpen odakészített kenyérdarabot, hogy aztán undorodva lesöpörje az asztalról, vagy apró darabokra tépkedve ártalmatlanná tegye, és úgy taszigálja le a földre kis virsliujjaival. Még véletlenül sem hajlandó elcsócsálni semmit. Amikor például a félórán keresztül gondosan pürézett főzelékében mégis előfordul egy félkörömnyi főttkrumpli-darab, Palkó olyan öklendezésbe csap, hogy sokszor csak nagy erőfeszítések árán sikerül megakadályoznom nehogy az addig vígan nyelt, főzeléknek nevezett trutyi ismét napvilágra kerüljön. És ilyenkor látom Palkó döbbent arcocskáján, hogy ő ezt most már tényleg nem érti. Végtelenül csalódott és szemrehányó tekintetével egyre csak azt kérdezgeti, hogy mégis, mi volt ez? Miért akart engem az anyám megmérgezni? Én pedig hiába mosolygok lefegyverzően, hiába próbálom elbagatellizálni az ügyet, az ebédnek természetesen ettől a pillanattól fogva lőttek, Palkó szája konokul bezárul, buksija sértődötten elfordul, nem, ő nem hagyja többé átverni magát, mégis, minek nézem őt? Békésen szívogatta az anyatejet, hónapokig, lelkesen, míg egyszer csak az elé terülő keblek helyett kanál került a szájába, benne mindenféle ízű pempővel. Szép lassan hozzászokott, kénytelen-kelletlen, most már ezt nyammogja békésen, mire megint valami új ötletem támad? No nee, ugyan már, hülyének azért ne nézzük egymást. Legközelebb gondoljam meg kétszer is, hogy mibe akarom őt belerángatni.

Én pedig, mi mást is csinálhatnék, megtanulom a leckét, és legközelebb még gondosabban turmixolom a kaját, közben pedig azon jár az agyam, hogy cukik, cukik ezek a kis üvegek, de vajon mekkorákkal fogok zsonglőrködni húsz év múlva itt, a konyhában állva?

Panzej

Blogmustra