Terhesnapló 5.0: Párizsban szeretik a kismamákat

35. hét

+13,5 kg

Úgy tűnik, tényleg valahányszor elhatározom, hogy mostantól majd nyugodtan ülök otthon és lágy mosollyal az arcomon pici rózsaszín babaruhákat hajtogatok, valami mindig történik. Az egész kezd kísértetiesen hasonlítani az előző terhességem utolsó pár hetére, amikor képtelen voltam megülni otthon, eszeveszett kapuzárási pánikban rohangáltam a városban, a legképtelenebb kifogásokkal. Csak ezúttal nemcsak a kerületet, vagy a várost, hanem az országot is elhagytam egy rövid időre, és még kifogásom is volt rá: örvendetes, kiváló, boldog kifogásom.

Párommal a múlt szombaton ünnepeltük megismerkedésünk 21. évfordulóját, és bár nem töltöttük e több mint két évtized minden napját együtt (már Shakespeare is megírta a Szentivánéji álomban, hogy az igaz szerelmek története sosem volt bonyodalmaktól mentes), mi ezt az évfordulót szoktuk megünnepelni. Mivel ő a hetet Párizsban töltötte üzleti úton, hirtelen elhatároztuk az utolsó pillanatban, hogy csatlakozom hozzá a hétvégére. Az utamnak több célja is volt: megünnepelni a nagy eseményt, a szülés előtt még egyszer kettesben eltölteni pár napot, és kipróbálni, hogyan reagál kislányunk a távollétünkre. A legjobb barátnőm, aki szinte minden nap látja őt születése napja óta, és jobban ismeri, mint rajtunk kívül bárki más a világon, elvállalta, hogy vigyáz majd rá, mialatt mi a kórházban leszünk júliusban, és most a hétvégén is boldogan pótmamáskodott vele. Annyira lelkesen készült fogadására, hogy még egy hordozható gyerekágyat is beszerzett kölcsönbe pillanatok alatt, amint tervezgetni kezdtünk.

Tudtam, hogy a gyerek jobb kezekben nem is lehetne: barátnőm éveken át bölcsődében dolgozott, egy kisgyerek mellett volt bennlakásos nanny, és még elsősegélyből is képesített. Átvittem hozzá a bőröndnyi cuccot, ami a gyerekkel jár, a bilitől a babákon át egészen a nagy legós dobozig, megpusziltam a gyerkőcöt, aki a viháncolástól szemmel láthatóan már azt sem vette észre, hogy az ajtó felé hátráltam, és vágtattam az állomásra. Az új Eurostar vonalon nagyon kényelmes a 2 óra 15 perces út Párizsba és óránként mennek vonatok, amikre általában mind a 750 jegyet előre megveszik. Meglepett, hogy mennyi terhes nő van a kocsiban, legalább három ült a közelemben, kétség nélkül ők is azt használták ki, hogy vonattal az utolsó pillanatig lehet utazni, ellentétben a repülőkkel. További előny, hogy bármikor fel lehet állni sétálni, amit ki is használtam. Az út legviccesebb pillanata az volt, amikor rájöttem, hogy nem tudom már lehajtani az előző ülés támlájára szerelt kis tálcát, a nagy hasamtól már nem fért el.

Párom az állomáson várt péntek este, és két csodás napot töltöttünk abban a városban, ahol először 14 évvel ezelőtt járkáltunk együtt kézen fogva. Azóta persze nagyon sok minden megváltozott ott is, és egészen más élmény nagyon fiatalon és bulizósan ott lenni, mint a terhesség kilencedik hónapjában. Akkoriban ugye még nem az volt a fő kuriózum, hogy 11 órát alhatunk ébredés nélkül egy csendes, befüggönyözött szállodai szobában. De a környezet, a romantika, és a függetlenség most is szárnyakat adtak, és nagyon jól bírtam az egész napos mászkálást és városnézést. Az időjárás kegyes volt hozzánk, mert tökéletes koranyári idő volt, 23-25 fok napsütéssel, és még a legegyszerűbb és legolcsóbb bagett a sarki pékségből is mennyei ízűnek tűnt. Azonnal konstatáltam, hogy a párizsi metróhálózat nem valami kismama- vagy babakocsibarát, szinte mindenütt lépcsők, kacskaringós folyosók voltak, és fülledt, meleg, levegőtlen szerelvények. Bár büszke vagyok az állóképességemre, bizony megéreztem a felszedett kilókat és a két és fél kilós gyereket a hasamban, gyakran meg kellett állnom pihegni többemeletnyi lépcső megmászása után.

Az emberek viszont nagyon kedvesek és előzékenyek voltak. Szinte mindenütt átadták a helyet és előre engedtek. Többször előfordult, hogy egy jó hosszú sor elejére lettem tuszkolva azonnal. A pincérek, bolti alkalmazottak, múzeumi őrök mind kedvesen érdeklődtek irántam, megveregették a vállam, gratuláltak, megkérdezték mikorra várjuk a babát, a saját gyerekeikről meséltek és összességében úgy éreztem magam, mint egy látogató VIP. Több helyen észrevettem, hogy a terhes nők külön bejáratot vehetnek igénybe, ahol nem kell sokáig sorban állni, és a metrón is külön kis táblával van jelezve, hová ülhetnek. Párommal egyetértettünk abban, hogy ez valószínűleg a latin országok híres család- és gyermekcentrikussága miatt van. Az emberek kedvessége nagyon jó hatással volt rám, és üdítően hatott azután, hogy a terhességem nagy részét Angliában töltöttem, ahol szinte senki nem emeli fel lesütött szemeit a tömegközlekedésben, és a várandósságomra semmilyen módon nem reagál szinte senki. Nagyon jól éreztem magam.

Londonba visszatérve egy jókedvű kisgyerek várt minket vasárnap este, aki szemmel láthatólag nem szenvedte meg távollétünket.  Szegény barátnőm kicsit viharvert volt, férjével elkövették a kezdők egyik hibáját: folyamatos kinti programokkal szórakoztatták a gyereket, aki természetesen teljesen lestrapálta őket. A napi többszöri játszóterezés, focizás, házi sütikék készítése, és egy nagyon energikus 2 és fél éves utáni futkosás meglepően fárasztó volt nekik, akik fiatal, gyermektelen házasok lévén boldog semmittevéssel és heverészéssel szokták tölteni a hétvégéket. Legalább az éjszakáik nyugodtak voltak, mert lányom este 9-től reggel 9-ig békésen aludt, és nem sírt fel minket keresve egyszer sem. Nagyon megnyugtatott, hogy ilyen jól sült el a  "jelmezes főpróba" az újszülött megérkezése előtt, így már biztosan tudom, hogy nagy baj nem lesz, amikor jó 5 hét múlva ugyanott lesz a lányunk egy pár napig.

Hétfőn elmeséltem egy francia barátnőmnek, aki maga is nemrégen szült, hogy mennyire el voltam ájulva a párizsiak kedvességétől és attól, ahogyan a terhességemre reagáltak. Ő a legnagyobb csodálkozással, kikerekedett szemekkel hallgatott. Marseilles-be valósi, de lakott Párizsban is, és világéletében úgy tapasztalta, hogy a párizsiak nem igazán előzékenyek egymással, vagy a terhes nőkkel szemben. Szerinte csak egyszerűen szerencsém volt, avagy a városlakók az én mosolyomra és jó kedvemre reagáltak. Hát igen, úgy tűnik minden relatív, ami egy Londonhoz szokottnak különleges kedvesség, az egy Marseilles-inek semmi említésre méltó. Avagy tényleg az emberek úgy bánnak velünk, ahogyan az arckifejezésünkből és viselkedésünkből adódóan azt kiváltjuk? Mindenesetre megígértem neki, hogy mostantól a franciák jó hírét keltem, és elmondom mindenkinek, hogy milyen kedvesek ott a kismamákkal.

Másutt

Oszd meg másokkal is!
Mustra