Véres fejjel érkezett a kisfiú

Zanza!

Zsuzsanna túlhordás miatt közel egy hetet töltött a János kórházban és várta, hogy beinduljon a szülése.Kártyázás közben folyt el a magzatvize, majd elkapta a kórházi gépszíj: a borotválást beöntés követte, majd hívták az orvosát, aki bár öltönyben-nyakkendőben érkezett meg éjjel fél 1-kor, ám a vizsgálatnál nem volt elegáns: ráförmedt a vajúdó kismamára, majd leült a számítógépéhez.

A kisfiú egy órával később megszületett, édesanyját pedig abban a pillanatban nem érdekelte már semmi más. Te is szeretnéd megosztani szüléstörténeted? Küldd el nekünk erre a címre!

Első kisfiamat menstruáció alapján kiszámított dátum szerint 2006. november 10-re vártuk. Idős dokim szerint azonban két héttel kisebbnek tűnt a baba és utólag ki is számoltuk, hogy nem véletlenül. A terhesség a 6-12. hétig volt kellemetlen, esti rosszulléteim voltak és a hányásokat sem úsztam meg. Nappal kutya bajom sem volt azon kívül, hogy utáltam öltözködni, mert borzasztóan untam a terhesruhákat. Talán azért, mert nem volt sok és gyakran hordtam ugyanazt.

November 17. péntek volt az utolsó munkanapom. Én bizony ameddig csak tehettem, bejártam dolgozni, ott legalább jó gyorsan eltelt az idő, ha pedig valami történt volna, 15 percnyi út a kórház. De persze nem történt, pedig már nagyon szerettem volna.

Szülészem november 20-án hétfőn befektetett a János kórházba és vártunk. Rettenetesen unatkoztam, nagyon szerettem volna, ha már megszületik a fiam. Több sorstársammal összebarátkoztam, akik másnapra mindig megszültek, így az utolsó napokban már ki se jöttem a szobából. Minden reggeli vizitnél megkérdeztem az orvosomat, hogy nem mehetnék-e inkább haza, vészhelyzetben kocsival 10 perc alatt bent lennénk a kórházban, de nem lehetett vele alkudozni. Ehhez képest, amikor szombaton délelőtt anyukám jött látogatóba, ő is megkérdezte a doki bácsit, akinek láthatóan tetszhetett az anyukám, mert csábos mosoly kíséretében azt mondta, hogy természetesen hazamehetek, ha szeretnék, hiszen ez nem egy börtön. Na, köszönöm doktor úr, ha tudom, előbb idehívom anyumat.

De akkor már nem akartam hazamenni, mert 20 percenként iszonyú erős fájásaim voltak. Sehogy sem volt jó, se feküdni nem tudtam, se sétálgatni, a görcsöknél csak a guggolás segített. Aztán a fájások 10 percesek lettek, majd hirtelen elmúltak. Este fél hétig nem jelentkezett egyetlen komoly fájás sem, csak hébe-hóba 1-2, de túl lehetett őket élni. Annyira csalódott voltam, hogy aznap se szülök és már annyira elegem volt a kórházból, hogy felöltöztem és kilógtunk a férjemmel a Mammutba vacsorázni. Jó nagyot ettem, még bementünk egy játékboltba kártyát venni, mert megbeszéltük, hogy a kórházban römizni fogunk, amíg a látogatási idő véget nem ér a férjemnek. Így is lett. De játék közben éreztem valami furcsát, először azt hittem, hogy bepisiltem, de ez a magzatvíz volt és vele együtt a fájások is jelentkeztek nagyjából 5 percenként.

Este fél 10-kor átmentünk a szülőszobára, még a régibe, jött a szokásos procedúra, borotva, beöntés, zuhany, aztán "labdáztam" kicsit, ami kifejezettem jó volt. Aztán már semmi sem volt jó, nagyon fájt mindenem, fáradt voltam nagyon, két fájás között aludtam. Kettesben voltunk az egész szülőszobában a férjemmel, a többiek a műtőben voltak. De engem akkor az se érdekelt volna, ha húszan ott üvöltenek mellettem, túl akartam lenni a szülésen és nem akartam több fájást. Éjfélkor aztán visszajött a szülésznő és miután megvizsgált, felhívta az orvosomat és megkérte, hogy fáradjon be a kórházba, mert szülni fogok. Az én idős dokim hajnali fél egykor ért be, öltönyben, nyakkendőben, ha nem látom, el se hiszem, hogy vannak még orvosok, akik ennyire elegánsan jönnek be levezetni egy szülést. Igaz, a dokim a szülőágyon vizsgálat közben már nem volt ennyire elegáns. Olyan kegyetlenül nyúlt be, hogy szóltam neki, hogy ez nagyon fáj és lefogtam a kezét. Erre rám förmedt, hogy ne affektáljak. Mi van??? Szült már maga?

De hagytam a francba, erőm se volt, hogy válaszoljak neki. A doki leült a számítógépéhez, valamit pötyögött, majd mikor a szülésznő szólt neki, hogy kéne jönni, mert jön a baba, visszajött. Kértem fájdalomcsillapítót, de nem adtak. Akkor kértem, hogy vigyenek fel császármetszésre, de nem vittek. Fáztam, majd folyt rólam a víz, azt akartam, hogy kint legyen végre a fiam. Próbáltam mindent úgy csinálni, ahogy a többiek mondták, mikor nyomnom kellett, nyomtam, mikor nem, akkor nem. Aztán egyszer csak azt hallottam, hogy szólnak, hogy kint van a feje. Kérdeztem a férjemtől, hogy milyen színű a haja (kiskorom óta szőke kisfiút szerettem volna - hát megkaptam, duplán is), de ő azt mondta, hogy hát véres. De aztán még egy nyomás után "kicsúszott" a kisfiam és láthattam én is végre hajastól, mindenestől. 2006. november 26-a volt, hajnali fél 2. A kisfiam 3550 gramm, 56 cm és gyönyörű. Abban a pillanatban megszűnt minden fájdalom - pedig én nem hittem az ilyen közhelyekben. A méhlepényre nem is emlékszem mikor jött ki, a gátmetszés varrása pedig meg se kottyant a fájások után. A fiam megérkezett, a többi nem érdekelt.

Emlékszem, szülés után megkérdezte a szülésznő, hogy szeretnék-e még szülni, akkor azonnal rávágtam, hogy maximum örökbe fogadok még egy gyereket, de szülni nem fogok, az tuti. Ehhez képest 2 év és két hónap múlva megszületett a 2. kisfiam, akinek a szüléstörténetét itt olvashattátok. De köszönöm szépen, itt tényleg befejeztem a szüléseket.

Zsuzsanna (28)

Blogmustra