Terhesnapló 5.0: Az apuka is várandós

Zanza!

31. hét

+11 kg

A harmadik trimeszter nagyon megterheli a testet és a lelket. A felszedett kilóktól ellomhul az ember, és gyakran olyan fáradt estére, hogy a kedvenc műsora első tíz percében elalszik a TV előtt. A lábak és a kezek megdagadnak, a gyűrűk és a cipők szorítanak.

Gyakran gyomorégés lép fel az étkezések után, főleg nehéz, zsíros, vagy csípős ételek fogyasztását követően. A hirtelen hangulatingadozások próbára teszik még a legtürelmesebb partnert is. És mindez a páromnál van, azt még el sem meséltem, hogy ÉN hogy vagyok!

Mivel nagyon régóta ismerem gyermekeim apját, és ez a második terhesség, amit rövid időn belül együtt végigcsinálunk, volt egy elképzelésem arról, hogy mire számíthatok. Ő nem az a típusú férfi, aki a várandósságot és a gyerekkel való foglalkozást olyan női feladatoknak tartja, ahol rá semmi szükség nincsen. Az első pillanattól kezdve érdeklődést mutatott, a vizsgálataimra eljött, és ugyanúgy, vagy talán még jobban is lázba hozta minden bevásárlóút a születendő gyerekek cuccaiért, mint engem. De ugyebár az érdeklődés  és beleélés az egy dolog, és a fizikai tüneteket nehéz csak úgy megmagyarázni.

Az elsőszülöttünknél mindent az átkozott cigire kenhettem. Amikor megtudtuk, hogy kisbabánk lesz, azonnal abbahagytuk a dohányzást, egyszerre, ugyanazon a zord februári napon. Ez több oknál fogva is rossz következményekkel járt. Először is, a leszokó dohányos elvonási tünetei kísértetiesen hasonlítanak a terhesség első trimeszterének egyes tüneteihez: megélesedett szaglás, hányinger, óriási étvágy, hízás, nyűgösség, ingerlékenység és álmatlanság. Nem csak hogy duplán éltem át mindezt akkor, de egy lakásban valakivel, aki hozzám hasonlóan idegbeteg volt egy kicsit, és bizony törtek a tányérok, csapódtak az ajtók és borzolódtak a szemöldökök pár héten át. Viszonylag rövid időn belül sikerült jó pár kilót is felszednünk, majdnem dekára ugyanannyit, és attól kezdve már csak nevettünk az egészen. És mindent rákenhettünk a nikotinelvonásra.

Ezúttal, a második gyerekkel nincs meg ez a tuti kifogás, egyikünknél sem. A párhuzamos tünetek mégis fennállnak, letagadhatatlanul és egyértelműen. Párom most nagyon vigyázott, hogy ne hízzon velem együtt, és az első trimeszteremmel egyidőben a maratonra készült és rendszeresen futni járt. Arra mostanáig ügyel, hogy mennyit eszik, és amikor a vacsora után pár órával a  jégszekrény felé kalandozom, soha nem kér semmit. Ha hízott is, az nem lehet több 1-2 kilónál. Mégis, ugyanúgy mint legutóbb, teljesen egyértelmű, hogy mind a ketten "másállapotban" vagyunk, nem csak én.

Az a jelenség, hogy reagálunk a körülöttünk élő emberek fizikai és lelki állapotára, és részben átérezzük fájdalmaikat, nem csak, hogy gyakori, de az emberiséggel egyidős. Sztrabón görög földrajztudós és Marco Polo velencei kereskedő és utazó is beszámoltak erről.  Mág nem találták meg annak pontos okait, hogy egyes apák miért élik át a terhességgel járó érzéseket, de azt már sikerült megfigyelni, hogy a terhes anyával egy fedél alatt lakó férfi hormonszintjei gyakran megváltoznak.  A harmadik trimeszterben a tesztoszeron (férfi hormon) és kortizol (stressz hormon) szintjei leesnek és az ösztrogén (női hormon) szintje megnő az apánál is. A férfi szervezete bizonyítottan reagál a nő állapotára.

Természetesen ez nem azt jelenti, hogy minden kispapa szinkronban hány a jövendő gyermeke anyjával, vagy ugyanannyit hízik a terhesség alatt. A tünetek egyeseknél alig észrevehetőek, másoknál meg nagyon erősek, attól látszólag függetlenül, hogy mennyire volt belevaló csávó korábban az illető. A terhesség alatt átélt testi és lelki apai érzések pedig semmiképpen nem jósolják meg előre azt, hogy milyen apa lesz valakiből később. Sem a hormoningadozások nagyságából, sem azoknak hiányából nem lehet kikövetkeztetni, hogy az apajelölt hány pelenkázásban fog részt venni egy évvel később, vagy szívesen odapasszolja-e majd a kocsikulcsot a tinijének. De az már biztos, hogy nem csak kényszerképzet az egész, hanem nagyon is valós okok állnak mögötte.

Párom szerencsére jó humorral áll a dologhoz. Kicsit frusztráltan tépkedi le nagy nehezen a gyűrűjét esténként, és vigyorogva hümmög, amikor a "terhesség hétről hétre" e-mail heti kiadásában magára ismer valamiért. Az külön vicces, hogy nagyon sok tünet nála hetekkel előbb jelent meg, mint nálam. Jó egy hónappal előbb kezdett el égni a gyomra vacsora után, mint az enyém, és már akkor is fájt egy kicsit a csuklóízülete, amikor én még reménykedtem, hogy ezúttal megúszom ezt a kellemetlenséget (legutóbb nagyon szenvedtem ettől). Nekem eddig csak segített, hogy mire rám került a sor, már megvolt otthon a gyomorégés elleni szopogatós gyógyszer a konyhaszekrényben.

Először hitetlenkedve álltam a dologhoz, és azt gondoltam, csak tréfál velem. Utána kicsit úgy éreztem, hogy elfoglalja a helyem a reflektorfényben, és sajnáltatja magát. (Elég nehéz elvárni valakitől a kényeztetést, aki maga is ugyanúgy szenved.) De ezek az érzések nagyon hamar elmúltak. Mostanra felvállalom a szolidaritást, és mint legutóbb, tudom, hogy a várandósság még közelebb hozott minket egymáshoz. Nemcsak azért, mert közös kisbabánk érkezésére készülünk egyforma lelkesedéssel, hanem azért is, mert összevigyoroghatunk a terhesség kellemetlen velejáróin. Tudom, hogy megért, és velem érez, jobban, mint bármikor remélhettem volna. Na és nem próbál rábeszélni csípős ételekre, az is valami.

Másutt

Blogmustra