Hányásokkal kísérve érkezett a fagyibaba

Mivel az orvosok nem adtak sok esélyt arra, hogy Krisztának természetes úton foganjon babája, ezért a lombik mellett döntöttek. A terhesség nyolcadik hónapjában nyíló méhszáj miatt háromhetes kórházi fekvést írtak elő, majd a betöltött 39. héten megindult a szülés. Kriszta folyamatosan hányt a szülőszobán, és mivel az összefüggő fájások miatt nem érezte a tolófájásokat, az orvos jelezte, mikor kell nyomnia. Te is szeretnéd megosztani szüléstörténeted? Küldd el nekünk erre a címre!

Rékus lombikbabaként, pontosabban fagyibabaként fogant. Nem vártunk rá 3-5 évet, mint az lombikos pároknál szokásos, csekély másfél év után sikerült a beültetés. Türelmetlen ember lévén hamar átpasszíroztam magam mindenféle kivizsgáláson, férjemet is elküldtem, így derült ki, hogy természetes úton vajmi kevés esélyünk van kisbabára. Megkerestem a Kaáli Intézetet, és elindítottuk a lombikprogramot. Ez elég lazának és célratörőnek hangzik, de ez a kevés idő is éppen elég volt az őrlődéshez, síráshoz, néhány kiboruláshoz.

A terhesség aztán a nyolcadik hónapig nagyon szépen haladt, fitten, kiegyensúlyozottan gömbölyödtem, nyugalmamat csak a gyakori keményedések zavarták meg. Nem tulajdonítottam neki túlzott jelentőséget, pedig a nyolcadik hónapra ezek kinyitották egyujjnyira a méhszájat. Kórházban töltöttem 3 hetet, gyakran infúzión lógva és felpolcolt lábú ágyban fekve, nehogy kicsi lányom koraszülöttként szülessen meg. Megviselve kerültem haza a 37. héten, a csecsemősírástól kialvatlanul, lefogyva, de a sok-sok tapasztalattal gazdagabban. Réka még három hetet adott nekem pihenni, aztán újra tenni-venni, addig vígan hízott odabenn.

A 39. hetet éppen betöltöttem, mikor egy reggel elment a nyákdugó. Orvosom 1-2 napot még becsült szülésig, úgyhogy nyugodtan elmentünk szüreti fesztiválra. Egy deci rozébort szopogatva figyeltem, hogy nem vált-e erősebbre a vérzés. Este hat órakor úgy éreztem, hogy haza kell mennünk, biztonságra, nyugalomra vágyom. Eseménytelem este után éjfélkor erős görcsre ébredtem, először azt hittem, csak nagydolog, de hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ez vajúdás a javából. 15-20 percenként földre teperő fájásom volt, közben zuhanyoztam, ettem, pakoltam, ébresztettem a férjemet. Aztán hányni kezdtem, mint az a bizonyos muri kutya. Ki akartam tartani otthon a végsőkig, féltem a kórházban vajúdástól, de hát inkább ott takarítsanak utánam, mint otthon.

Fél négyre a kórházban voltunk. Ebben a városban ügyeletes orvosnál lehet szülni, igen tartottam attól, kit oszt nekem a balsors, vagy a jószerencse. Nagy örömömre egy kedvesnek, szakmailag felkészültnek mondott rezidens üdvözölt. Az örömet fokozta a négyujjnyira nyílt méhszáj ténye, és beárnyékolta, hogy csak hánytam és hánytam. Beleegyeztem a burokrepesztésbe, így egy órán belül babát ígértek. Irány a több szülőágyas szülőszoba, ami nagy megkönnyebbülésemre üres volt. Innentől nagyon viharos egy órát töltöttem az ágyon. Labdán ülni, sétálni nem tudtam, vesetálat szorongattam, négykézláb rágtam az ágyvasat, a fájdalomtól guggolva, térdelve hintáztam. Az NST szíjai, a hányáscsökkentő infúzió csöve ide-oda tekergett, elcsúszott, de kit érdekelt ez már. A férjem érintését nem viseltem el, csendben állhatott, ülhetett csak az ágy mellett. Az orvos és szülésznő hagyott vergődni kedvem szerint, ritkán egy gyors vizsgálatra néztek csak be. Babánkat azonban kezdte megviselni a heves méhtevékenység, a magzatvíz zöldre váltott. Ezért egy odacsempészett oxitocin adaggal megadták a végső lökést, gyorsan lefektettek, lábzsák, és kitolásra szólítottak fel.

Mert bizony szólni kellett, annyira összefolytak a fájások, hogy én nem éreztem a fájás és tolófájások közötti váltást, fájás és fájásszünet egybefolyt. Az első lökés után a baba áthaladt a méhszájon, jött a szétszaggató érzés, és hogy még dolgozzak is? Már tudtam, mekkora munka a szülés, és dolgozhattam is vagy 20-25 percet, mivel  könyökkel, kézzel rásegítést nem engedtem. Rutin híján visítottam, kapkodtam a levegőt, nem jól nyomtam, mintha kicsit el is ájultam volna közben (ködösen rémlik, valami sétálóutcán jártam, és vásároltam!) . Kellett a “nyomatás “, magam nem találtam volna meg a ritmust. Az orvos a hasam aljára tapasztotta a kezét, és szólt, mikor van összehúzódás, mikor nyomjak.

Rettenetesen zavart, hogy a szülésznő végig bennem matatott, és ujjal tágított. Vajon szükséges volt? Érzéstelenítő injekció után a gátmetszés nem fájt, utána szinte azonnal kicsúszott a kislányunk. Azonnal meg akartam kapni, és megvédeni mindenféle beavatkozástól. Betakartuk a hozott kis takaróval, és úgy szorítottam, hogy rám szóltak: lilul a feje ! Remegő lábakkal, de már nevetve, beszélgetve tűrtem a varrást, és követeltem a lányomat szopáspróbára. Nagyon-nagyon boldogan, nevetve készültek az első közös fényképek, büszkén, friss anyaklub-tagként mosolygok rajtuk. Hálás voltam a sorsnak, az orvosnak, szülésznőnek, hogy bár megszenvedve, de gyorsan túlestem a nagy feladaton.

Azóta eltelt két és fél év. Mostanra van egy öthónapos kisfiam, kicsi csodagyerekünk, mert ő minden orvosi vélemény ellenére természetes úton fogant.  Az ő születése egy sétagalopp volt, hamarosan leírom azt is.

Kriszta

Oszd meg másokkal is!
Mustra