30. hét
+10,5 kg
A pilóták angolul "rough landing"-nek, magyarul "durva landolásnak" hívják azt, amikor a repülőgép nagyon csúnyán, döccenve ér földet. A köznyelvben ugyanezt a kifejezést használják néha, amikor valakinek problémás az átállás egy új környezetbe, vagy a visszaállás egy utazás után. Nehéz lenne jobb kifejezést találnom arra, amit az elmúlt héten átéltem: egyszerűen nem érzem jól magam a bőrömben, ami különben is egyre szűkebbnek tűnik a növekvő idomaim miatt.
Jó 8-10 éve nagyon sokat utaztam a munkám miatt, és gyakran egy egész éjszakás, több kontinenset érintő repülőút után, a reptérről egyenesen a munkahelyemre mentem reggel és mosolyogva végigdolgoztam a napot. Most, a harmadik trimeszterben úgy hazavágott (szó szerint) a 2 órás repülés egyedül a 2 és fél éves kisgyerekkel, na meg persze a klímaváltozás és az eddig egyszerűnek tűnő feladataim, hogy egy héttel később még mindig alig találom a helyem, és a hangulatom is rettentően ingadozik. Hol sírok, hol nevetek, de főleg csak a fejemet kapkodom, mert hirtelen annyi dolgom lett.
Az első pofon a repülőtéri váróból kilépve ért. A langymeleg budapesti tavaszból a jeges angol szélbe és esőbe érkeztem meg. A télikabátomat, az egyetlent ami még rám ment, Magyarországon hagytam, mert begombolni már úgysem tudtam, és nem gondoltam, hogy május második hete után szükség lenne még rá. Jó nagyot tévedtem, hiszen alig 5 fok várt rám. Az előző napot a Széchenyi Fürdőben töltöttem, a naplemente meleg sugaraiban 2 órát úsztam, és a több mint 20 fokos különbség brutálisan soknak tűnt. Az elsőszülöttem egy hosszú, meleg nyár után ősszel született ugyanitt, és akkor megúsztam terheskabát nélkül, egyetlen könnyű kismamapulcsival az egész 9 hónapot. Ebben reménykedtem most is, úgy tűnik, hiába. Többen tanácsolták, hogy kérjek kölcsön egy kismamakabátot valakitől, aki nemrég szült, de szokatlan alkatom miatt (karjaim rövidek, minden felszedett deka a köldököm felett csoportosul, és a mellem sem lett a G kosár óta sokkal kisebb) ez reménytelennek bizonyult. Egy meleg kabát vásárlása májusban ugyancsak lehetetlen Londonban: a boltok kirakatai úgy néznek ki, mintha mindenki egy hawaii nyaralásra készülne, csupa rikító színű, kánikulára való cucc van mindenütt. Nem mintha kedvem lenne egy vagyont kiadni kabátra, amit legfeljebb 1-2 hétig tudnék csak használni (most az optimizmus beszél belőlem). Maradt a didergés, a nyafogás, a réteges öltözés, és a tavaszvárás. A hideg jó oldala viszont, hogy ami kevés ödémám volt a magyar melegben, az szinte azonnal megszűnt, a bokám újra karcsú, a zoknim nem hagy nyomot és a gyűrűk leesnek rólam.
Nemcsak a hideget volt nehéz újra megszokni, az is kemény váltás volt, hogy egy szempillantás alatt eltűnt a sok ember, aki otthon körülvett és segített. A nagyszülők, akik reggelente egy hónapon át felhívtak, és kedvesen érdeklődtek, hogy miben segíthetnek a nap folyamán, hirtelen köddé váltak. Anyám gyakran eljött napközben, és esténként, és gyakran játszott, foglalkozott a gyerekkel, amíg én zuhanyoztam, leszaladtam a boltba, vagy telefonáltam. Anyósom többször elvitte őt a játszótérre, vagy magához. Párom, aki velünk együtt nyaralt pár hétig, mindig ott volt mellettünk. Az ilyen segítséghez percek alatt hozzá lehet szokni, és bizony hetekbe, hónapokba telik leszokni róla. Szinte álomnak tűntek már azok a napok, amikor teljesen egyedül mostam fogat, pisiltem, és ettem végig egy ebédet. Micsoda luxus volt pár órát aludni, miközben valaki kivitte a gyereket a játszótérre! Az első pár nap a lányommal, aki hozzászokott ahhoz, hogy mindig ő volt a figyelem központja, és kézről-kézre járt, mialatt minden ébren töltött percében babusgatta valaki, ugyancsak kemény megpróbáltatásnak bizonyult. Ő hirtelen folyamatos szórakoztatást igényelt a nemrég még népes, de most egyszemélyesre zsugorodott rajongótáborától, én pedig egy cseppnyi magányt és békét, hogy összeszedhessem magam, és elintézzem a dolgaimat. Amikből pedig nem volt kevés. A mobiltelefonomat a távollétemben kikapcsolták, a lakáskulcsom a barátnőmnél volt, (mert ő locsolta a szobanövényeket), az elolvasatlan e-mailjeim száma félelmetesen közelgett az ezerhez.
Mindent tetőzve, a héten lakásunkban felújítás folyik. A házunkban a lakások plafonját helyenként szétbontják, hogy felújítsák a falakat a tűzrendészeti előírásnak megfelelően. Ezt sem elkerülnünk, sem elhalasztanunk nem volt lehetséges. Ülök tehát a szálló porban, a romhalmaz felett, a félig kipakolt bőröndöket bámulva, és egészen biztos vagyok abban, hogy engem semmivel nem lehetne most már rávenni, hogy a megmaradt 10 hétben bárhova menjek. Mostantól kérem fészekrakás lesz, babakelengye-rendezgetés, pocaksimogatás és nagyon sok alvás, amikor csak lehetséges, és amikor nem magyarázom éppen egy nagyon durcás kis embernek, hogy itt nincsen Túró Rudi, nem is lesz, és a nagyival ellentétben én nem adok neki fagyit ebédre.
5 hét óta először meglátogattam a londoni szülészemet is, aki nagy érdeklődéssel olvasgatta a magyar ultrahang eredményét. Együtt megállapítottuk, hogy most már a sokadik klinika mérte a gyereket az átlagnál jóval (minimum 15 százalékkal) nagyobbnak, ezért lassan el kell fogadnunk, hogy a tévedés esélye minimális, és bizony egy szép nagy gyereket hordok a szívem alatt. Aki ráadásul vízszintesen keresztben fekszik bennem, a feje a jobb oldalamon puposítja ki a hasam, a lábait pedig a bal oldalam felé rugdossa.
Ez megmagyarázza, hogy miért nincsen olyan pozíció, amiben kényelmesen tudok feküdni, vagy akár ülni. Bár még bármi történhet, és majd a 36. hét után visszatérünk együtt a témára, a dolgok jelen állása szerint úgy néz ki a dolog, hogy ha a terhességem terminusig tart, akkor az előző császármetszésem, a gyerek mérete és elhelyezkedése miatt császármetszést fog ajánlani nekem. Elhatároztam, hogy egyelőre erre nem is gondolok. A terhesség menetét, a gyerek növekedését és fekvését megváltoztatni nemigen tudom. Legjobb, ha mindenféle eshetőségre felkészülök, és megpróbálok a jó dolgokra koncentrálni: arra, hogy a laboreredményeim még mindigtökéletesek, és most már tényleg a finisben vagyunk.
Másutt
