Mikor veszti el apa a férfiasságát?

Zanza!

A Férfi. A Nagy Ő. Szerelem, esküvő. Többnyire így kezdődik. Elkezditek építeni az életet, lakást vesztek, házat építetek (esetleg mindkettőt), közösen csináltok mindent, kerek a világ. A kerekséget egy-két-három-négy-sok gyerek képzi gömbbé, együtt nevelgetitek őket. Sokszor szenvedtek az éjszakázástól, de ez eleinte összekovácsol, csak később válhat veszekedések forrásává. Boldogan szemlélitek, ahogy az előbb még ordító csecsemőből öntudatos kamasszá cseperednek. Eddig azért nem aludtatok éjjel, mert ordított, most pedig azért nem, mert túl nagy a csend: „a gyerek” másnál alszik, más városban él, másokkal osztja meg az éjszakáit. Aztán ha sínre kerülnek, néha úgy tűnik, hogy mintha már nem azzal az emberrel élnél együtt, aki a Nagy Ő volt, akinek te voltál A Nő. Hová lett a szerelem? Megvan még, elveszett? Átalakult? És ha átalakult, akkor az-e, ami volt?

Amíg a porontyok kicsik és rátok vannak utalva, addig egész egyszerűen nincs időd-időtök azzal foglalkozni, hogy valamiféle állandóan izgató szerelmes állapotot tartsatok fenn, vagy legalábbis nem ez a legfontosabb. Itt romlik el? A kisbaba (főleg az első) annyi energiát és érzelmet leköt, hogy szinte észre sem veszitek, hogy egymásra alig jut néhány perc. És azok is többnyire a gyerek körül forognak. Megjön a várva-várt hétvége kettesben, gyerek(ek) a nagyszülőknél. És ahelyett, hogy végre tényleg csak egymásra figyelnétek, inkább naphosszat hívogatjátok a nagymamát, és huszonötször elmondjátok, hogy mennyire hiányzik a gyerek, és inkább szombaton elhozzátok, ne maradjon vasárnapig. A gyerek pedig nem érti, hogy miért nem tartjátok be az ígéreteteket, a nagyszülők megsértődnek, hogy ennyire nem bíztok meg bennük – nem baj, legközelebb el sem vállalják. A folyamatos telefonálgatással elrontjátok a programjukat, a tiétek is szétesik, és végül ott álltok szombaton a nagyszülők és az elmaradt vasárnapi program után síró gyerekkel, megbántódott nagyszülőkkel, szétesett hétvégével. Már megint nem jutott semmire sem idő.

Aztán amikor kirepülnek a gyerekek, ott van a fészekben egy vadidegen ember, aki iránt tiszteletet ugyan érzel, amiért felneveltétek együtt a gyerekeket, de az a mély, mindent elsöprő szerelem mintha eltűnt volna. Hogy mikor lett belőle csak Apa, és mikor szűnt meg Pasinak lenni? Pont akkor, amikor te csak Anya lettél a szemében, és már nem látta meg benned azt a Nőt, akivel összekötötte az életét. Felnőtt vagy már: nem vársz kamaszkori szerelmet, izzadó tenyeret, szerelmes leveleket, kivágott szíveket, első csókot, a táskádba csempészett fél tábla csokit, nem is sírod vissza. Az akkor volt, és akkor volt jó. De többet várnál egy rutinpuszival kísért sziadrágámmegjöttemnél. A kötelességtudó simogatásnál.

Mikor vált kötelességgé, és ki tette azzá? Te, amikor a gyerek igényeire hivatkozva évekig külön aludtál tőle? Vagy ő, aki a gyerek igényeire hivatkozva beleegyezett? Te, amikor egy rosszul sikerült szeretkezés után megbántottad? Vagy ő, akinek a rosszul sikerült szeretkezés utáni megbántódás kapóra jött? És vajon tényleg erre volt igénye a gyereknek? Vagy inkább mindketten játszmáztatok, mert végre volt kire hárítani? És vajon nem lehet, hogy gyerek nélkül is ugyanez lett volna, csak talán valamivel korábban derül ki? Van-e egyáltalán értelme a szexi bugyinak, a félreérthető sikamlós célozgatásoknak, mosogatás közbeni mellfogdosásnak, a közösen kitalált szavak emlegetésének, ha az évek során ezt a nyelvet mintha elfelejtettétek volna? Újra meg lehet-e vajon tanulni a feledésbe merült Közös Nyelvet? És egyáltalán: szabad-e elfelejteni?

szőlőszem

Blogmustra