Terhesnapló 5.0: A kismama leég a futóversenyen

Zanza!

27. hét

+8,5 kg

Ez egy nagyon izgalmas hét volt, amit a kórházban kezdtem lefogyva, otthon fejeztem be meghízva, a családdal megünnepeltük anyám 70. születésnapját, a kimondhatatlan nevű izlandi vulkán felbolygatta fél Európát (emiatt apám magyarországi villámlátogatása egy hetesre nyúlt és párom üzleti útja elmaradt, rengeteg családi programot eredményezve), egy futóversenyen vettünk részt, megnéztük a kisbabát 4 dimenziós babamoziban, és még a jó idő is megjött végre.

Kezdjük a gyomrommal, ami a legtöbb problémát okozta a múlt héten. A kórházi dietetikus tanácsára nagyon hamar vissza kellett állnom a rendszeres és normálisnak nevezhető táplálkozásra, hiszen egy teljes nap evés kimaradt, amit 2 nap kétszersült és üres pirítós kenyér rágcsálása követett. A magzatnak pedig tápanyagokra van szüksége és sok fehérjére.  Amint elkezdtem rendesen enni, az erőm is megduplázódott. A lefogyott kilók már a hétvégére visszatértek és egy barátjukat is magukkal hozták, tovább bizonyítva, hogy a nagyon gyors fogyások eredményei mindig tarthatatlanok, nem mintha fogyni állt volna szándékomban. Az enyhe gyomorégés esténként megmaradt, de hát ez a harmadik trimeszterrel jár, és gyümölcsízű Rennie rágcsálásával teljesen kordában tudom tartani.

Szombat estére már olyan jól voltam, hogy elhatároztuk hogy a vasárnap egy részét a közeli Városligetben töltjük, ahol párom a Vivicittá futóverseny 12 kilométeres távját készült lefutni. Ez egy régi családi hobbink: ő fut, számomra félelmetesen hosszú távokat, én meg a gyerekkel szurkolok, kiabálok és integetek a táv különböző pontjainál. Az izgalmas fordulat most az volt, hogy volt egy 800 méteres családi futás közvetlenül a fő versenyszám előtt, és rászántam magam, hogy ezt együtt tesszük meg hárman, természetesen a felnőttek sétálva. Az ártatlannak tűnő ötlet híre persze futótűzszerűen terjedt el családomban, és egymás után kezdtek el hívni a mobilomon, amint a hordóhasam fölé tűztem a rajtszámot. Akkor már hiába biztosítottam őket arról, hogy futásról szó sem lesz, mert még terhesség nélkül sem szoktam futni és a táv hossza egyébként is csak annyi, mintha oda-vissza sétálnék a Lánchídon, vagy egyszer át a Margit hídon a Jászai Mari térről Budára. A reakció így is úgy volt összegezhető, hogy „elment neked a maradék eszed is, édes lányom”. Visszanézve nyilvánvaló hiba volt a „futóverseny” szót használnom a család előtt terhesen, és a kórházi tartózkodásom után ilyen kevéssel, hiszen futni úgysem állt szándékomban.

A végén nagy nehezen sikerült mindenkit megnyugtatnom, de szerintem csak akkor nyugodtak meg igazán, amikor felhívtam őket pár órával később, hogy mindenki befejezte a távját, jól vagyunk és egy sokezer kalóriás vasárnapi ebéddel pótoltuk az elhasznált energiát. Remek móka volt az egész. A reflektorfényben a két és féléves gyerek állt, aki a táv első 600 méterét végigkocogta-viháncolta pöttöm lábain, hatalmas vigyorral az arcán, én meg dagadtam a büszkeségtől, mert a hasonló korú gyerekeket főleg babakocsiban tolták a szüleik. Az utolsó 200 métert hátrafele sétálva tettem meg a gyerek előtt 5 méterrel, folyamatos „gyere mamához!” kiabálással, miközben a kislány rendületlenül poroszkált, nem állt meg és nem kérte, hogy az apja vigye. A tempó a táv alatt számomra sosem volt gyorsabb erős gyaloglásnál, a végén meg sétánál, és alig 10 perc alatt már vége is volt az egésznek. És még csak nem is lettünk utolsók! Nagyon jól sikerült az első közös futóversenyünk, még az is lehet, hogy a szülés után folytatjuk, bár én senkinek semmit nem ígérhetek, azt pláne nem, hogy futni is fogok futóversenyeken. A szabadban töltött órák hatására az ennyi napfényt rég nem látott liliomfehér bőröm is alaposan kipirult, a homlokom, az orrom és a nyakam is enyhén leégett. De a sötét londoni esőfelhők alatt töltött elmúlt 6 hónap után ezt sem bántam.

Hétfőn megvolt a 4D ultrahang is, ami anyám 70. szülinapjára volt ajándék, ő kísért el. Ha azért mentem volna, hogy a magzat aranyos kis pofijában gyönyörködjek, és hasonlóságot keressek rokonokkal, akkor hatalmas csalódás lett volna az egész. Szerencsére a cél csak az volt, hogy anyám életében először élőben lásson egy ultrahangot, és a készülődő kis unokáját megnézhesse.

A gyerek farosan fekszik, feje a méhem tetejénél, a lábait magasra emelve. A vizsgálat alatt a térdei voltak az arcával egy magasságban bizonyos szögekből kísértetiesen úgy nézett ki, mintha a térdeit nyalogatná. Az arcából viszont emiatt 1-2 másodpercnyi villanásokat leszámítva semmi nem látszott, egész végig végtagok takarták. Azt sikerült látni, hogy az arca rendben van, de azt alig, hogy hogyan néz ki. A lányos részeit annál kevésbé szégyellte, minden kétséget kizárva egyértelmű volt, hogy kislány még anyám számára is, pedig ő először látott ultrahangot. A legnagyobb sokk a súlya volt, az minden elképzelésemet felülmúlta. A korához képest úgy 900-1000 gramm lenne várható, ehelyett ő már most 1200 gramm felett van. A méréseket többször is megismételte az ultrahangos, de mindig ugyanannyi jött ki. Ha azt számítjuk, hogy kihordom terminusig és az elkövetkezendő több mint 3 hónapban havonta majdnem 1 kilót fog felszedni akkor ez azt jelenti, hogy a nővérénél is nagyobb lesz, pedig ő csak grammokkal volt 4 kiló alatt.

Szerencsére a terhesség cukorbetegségnek, ami gyakori okozója a nagy babáknak még a gyanúja sem áll fenn: minden vércukor eredményem, beleértve a terheléses cukrot és a múlt heti kórházi tesztet, mintaszerű volt. Egyszerűen úgy néz ki, hogy párom és én szép nagy babákat hozunk össze genetikailag.

Témánál maradva egy másik dolog, ami csuda nagynak tűnik manapság, az a hasam.  Megígértem, hogy nem fogok panaszkodni, hogy bálnának érzem magam, de néha olyan érzésem van, hogy ha egy centit sem nőne már tovább, az is elég lenne bőven. Már az elsőszülöttemmel rájöttem, hogy így a hetedik hónapban érem el azt a méretet, amit még jóval a gyerekek előtt elképzeltem, mint mindenórás terhes has. És ami utána jön, az minden elképzelést felülmúl. A lábaimból már most csak a lábkörmeimet látom, amikor állok. De hát tudom, hogy a java még előttem van. A választás első fordulóján a szavazóbizottság egyik idősebb férfitagja rácsodálkozott a hasamra és azt mondta: „már nincs sok hátra, ugye?” El sem tudom most képzelni, hogy mi lesz ebből július végére és akkor mit fognak rá mondani!

Másutt

Blogmustra