A velünk élő történelem, avagy készíts időkapszulát a gyereknek!

Zanza!

Olvastam valahol, sok helyen divat időkapszulát készíteni a gyereknek, a születése napján megjelent „korabeli”  újsággal, hírekkel, eseményekkel. Felveszik az aznapi tévéhíradót, felsorolják, a korábbi években milyen híres emberek születtek azon a napon, esetleg köthető-e a dátumhoz bármely történelmi esemény, vagy nevezetes családi történet. Képbe helyezik a nebulót.

A múltunk, illetve amit átadunk belőle, az kissé hézagos, úgy látom. Pár éve egyszer szépítkezésre adom a fejem. Hajfestés, szárítás, manikűr, kozmetika. A szemöldökömnél tartunk éppen, megjegyzem, már nagyon ideje volt, még két hét, és úgy néznék ki, mint Leonyid Brezsnyev. „Az meg ki?” – érdeklődik Krisztina, huszonnégy éve minden ártatlan bájával. Jézusmária, ennyire öreg lennék? Én élénken emlékszem, nagyon drukkoltunk hogy csak egy nappal később törjön ki a nemzeti gyász a bozontos szemöldökű pártfőtitkár halálakor, különben ugrik a csütörtöki KFT koncert.

Alighanem Krisztina a legkevésbé hibás a dologban, két évvel Brezsnyev halála után született, ha később az elhíresült „csókos” plakátot látta is valaha, aligha foglalkozott vele többet, mint hogy pfúúúj. Nem lehetett éppen történelem szakos középiskolában, de az sem biztos, hogy segít. Nemrég több oktatással foglalkozó tanulmányban és publikációban is olvastam ugyanis, hogy a magyar történelemoktatás általában megáll valahol 1956 táján. Nyista bársonyos csehszlovák bevonulás, nyista új gazdasági mechanizmus, nyista olajár-begyűrűzés, nyista rendszerváltás meg berlini fal, nincs rá idő, nem érettségi tétel, tanulja meg máshol. Mondjuk otthon.

Pedig minden valamirevaló  óvodás tud mondani valamit, ha mondjuk 1848-ról kérdezik. A miénk is sorolja szépen, hogy Nemzeti Múzeum és Dal, kokárda, sőt, korabeli magyar zászlót, huszárt a lován is megtanult egész tisztességesen rajzolni. Valamiért azonban a kokárdánál sokkal egzotikusabb számára, ha valamelyikünk elejti, hogy jaaa, amikor én gyerek voltam, akkor nem volt ám banán, ha mégis, akkor sorba kellett érte állni, mire odaértél, elfogyott. Hogy még 1995-ben is „de jó karácsonyszag van” felkiáltással üdvözöltem, ha valaki narancsot evett az irodában.

Mi köze a narancsnak a karácsonyhoz? És hogyhogy nem volt, akkor mit árultak a hiperben? Mi az hogy hiper sem volt, akkor hová mentél vásárolni? Nem volt Minimax meg dévédé, pedig mondtad, hogy már te is láttad a Frakk, a macskák rémét, min nézted, dián, könyvben? Mi, hogy hétfőn tévé sem volt, a te apukád akkor mit csinált este kilenc után? Nézi a régi fényképeket, jéé, nincsenek az utcán autók, vagy ha vannak, hát hogy néznek ki. A dédimamához meg egy olyannal jártunk, mint a Gordon a Thomas, a gőzmozdonyból, de úgy tűnik, az sem keltene nagyobb rökönyt, ha azt állítanám, Frédi-Béni lábbalhajtóssal mentünk. Az arcán tisztán látni, ez sokkal valótlanabb dolog, mint a huszár a lován.

Arról már ne is beszéljünk, micsoda elképesztő dolog, hogyha a gyerek környezetében valóban öregek is vannak, akiknek az emlékei olyanok, ami első hallásra egy öt-hatévesnek a dínók fénykorával ér össze. Nézd csak, a Misi bácsi még volt a háborúban, tank, ágyú, hadifogság. Te akkor mit csináltál? Én még akkor nem éltem. És apa? Hát, ő sem. És a mami? Ő mit csinált? Ordított egy pólyában és rugdalózott. A gyerek áll komolyan, próbálja a kiskosztümös nagyanyját üvöltő fejnehéz csecsemőként elképzelni, láthatóan nem megy neki, az meg végképp nem fér a fejébe, hogy az előtte ülő öregember már akkor Komoly Felnőttnek számított, amikor a mami még a bébipapival birkózott, akinek apja-anyja közben lovas szekérrel rohangált. Füllentenek ezek a felnőttek, nyilván.

Valahogy nem stimmel ez az egész, jobban kéne csinálni, ugye akinek múltja van, annak jövője is, a dolgok akkor válnának érthetővé, ha tudjuk, mikor, honnan indultunk. Tűnődöm, hogyan segíthetnék ebben, talán meg kéne írnunk az Apánk-Nagyapánk-Dédapánk könyvét, mint személyes történelmet, azt a közelmúltat, ami már annyira messze van, hogy utódaink könnyen összemossák a lovagkirályokkal vagy a mamutokkal.  Visszatérve az időkapszulára, nekem sajnos nem jutott időben eszembe az ötlet, és ezért az adott napon én elmulasztottam anyagot gyűjteni. Ha eseteg valakinek például van valamirevaló napilapja február 23-ról, azt megkérem szépen, juttassa el nekem. Egy tizennyolc éves fiatalember majd egyszer lehet, hálás lesz érte.

Blogmustra