Két nő, öt gyerek, sok ló - voltizsünnep a Nemzeti Lovardában

Zanza!

„Anya, veszel nekem lovat? Legelhetne itt a kertben.”

Vasárnap reggel úgy döntök, önállósítom magam. Két gyerekkel eddig csak gyalog indultam el bárhová, most azonban ideje kitapasztalni, megy-e egyedül (a kölykök apjának sajátos munkarendje miatt) nagyobb távolság is, esetleg kocsival.

Az autót már előzőleg megpakoltuk gyerekülésekkel, most pedig a garázsból az udvarra vonszolt sportbabakocsik közt válogatok, melyiknek dönthető a hátulja inkább, mivel a mózeskocsis verziónk szállításához nagyjából egy üres Ikarusra lenne szükség, két hórukkemberrel. Az ócskábbik mellett döntök, valahogy az vízszintesebb. Hiába, csak szedtem össze valami rutint –a  tervezett indulási idő után alig negyedórával már kocsiba is vágjuk magunkat túlélőfelszereléssel együtt, irány a Kerepesi úti Nemzeti Lovarda.

Az Ügetővel ellentétben ez valahogy megmenekült, mementóként ácsorog a hipermodern Aréna mellett (amelynek cseles mozgórámpáján majd hanyatt esünk babakocsistól, kéne a harmadik kezem, egy a babakocsit fogja, egy a kapaszkodót, a lányomnak egy segítőkész ismeretlen ragadja meg végül a kezét), valaha itt tanultak rengetegen lovagolni, itt zajlottak öttusa-és díjlovagló bajnokságok, most valahogy elfeledett az év nagy részében. Most sincs óriási tömeg, bár a program sokat ígér, és teljesen ingyenes – ezért is merünk elindulni, ha valami katasztrófa miatt vissza kell fordulnunk félóra múlva, akkor nem buktunk el egy halom pénzt legalább. De a Nagy lómániás, a Voltizsünnepi programot megígértem két hete (Rosa Rugosa ajánlása alapján találtunk rá), nincs messze, és valahogy el kell kezdeni. A Kicsi rég elfeledett emlékeket hoz elő az úton – akárcsak valaha a nővére, ő is csak a piros lámpáknál üvölt mellettem, amíg át nem rámoljuk a babakocsiba.

A lóháton akrobatikus mutatványokat bemutató voltizs-show a fedett lovardában zajlik, ez talán Budapest egyetlen rendeltetésszerűen használt lovardája, a hajdani Ludovikát ugye a Természettudományi Múzeum használja, egészen másra. A célközönség jó része négy és tizenegy év közötti, aki nem a cirkuszban is látványos bemutatót nézi (hüledezve, hogy egy-két versenyző szerintünk még nincs tizenkettő sem, a harminc kilón is erősen innen, kizárólag lányok), az sorban áll a pónilovaknál, három is csatasorba állt ma, de lenne igény akár hatra is.

Az egyik lovat Pötyinek hívják, meg is üzenem Tündééknek, hogy Pötyit itt négylábú druszája várja. A gyeplőt minden értelemben kezében tartó nagy bajuszú bácsi katonás rendet tart, aki még nem volt, az jöjjön lovagolni, ne mondjad már, te most jönnél harmadszor, LOVAT HÁTULRÓL NEM KÖZELÍTÜNK MEG, emeli fel a hangját. Később ehhez jön még a „ Hát milyen szülő az ilyen, aki nem megy oda a gyerekével a lóhoz?"  - ezt majd Tünde is megkapja, amikor nem képes egyszerre  Málnit és Pötyit felrakni a pónik hátára, miközben Manna babakocsijára se ártana figyelni. (Csókolom, nem tudok háromfelé szakadni). Én az utolsó pillanatban besüvöltöm a korláton át, hogy az a lila kabátos az én gyerekem, csak itt gyí-paci-paripázom épp a másikkal, ezért nem tudok odamenni, így őt nagy kegyesen felteszi valaki a lóra (hogy másodjára egyedül száll le, azt csak utólag tudom meg).

Akinek a póni kicsi, próbálkozhat a nagyobb lovakkal, bár a futópályák nagy részén, a múlt heti időjárásnak köszönhetően hatalmas tavakban áll a víz, lelki szemeimmel kövér békakezdeményeket vizionálok beléjük. A nagyobb sárpacnikat a közlekedőutakon felfordított zöldséges ládára emlékeztető pontonok fedik, babakocsival kissé érdekes rajtuk közlekedni, ahogy a lovarda homokján is,

Tündéék délben futnak be, kiegészítve a Poronty-különítményt, utána újabb sorállás következik a már bemutatott póniknál, addig én elvonulhatok szoptatni, egy korláton üldögélve, a környéken senki, a szoptatós póló pedig jó találmány.

A nagyobb lányok utána leülnek kézműveskedni, lehet lovat színezni, batikvirágot ragasztani, Málni a leglelkesebb, de Veronika is szép képet csinál (a nyilván pedagógus végzettségű animátor megjegyzi, nagy ritkaság, hogy középre rajzol napocskát, ami az anyai és apai oldal kiegyensúlyozottságára utal, hah), csak Pötyi nem bír magával, mindenáron simogatni akarja a Bazi Nagy Kutyát (majdnem akkora, mint egy póniló), akinek egzotikus küllemű gazdája (forrónadrág, hátközépig érő copf, tűsarkú) épp nincs látótávolságban,  szerencsére utolsó pillanatban befut Pötyi apja, erősítésnek. Mire otthagy minket, a három lány már teljes egyetértésben rohangál és bámulja a lovasszámokat, a szünetekben íjász-és kutya-bemutatóval, az utóbbit otthagyják, hogy az ingyenes gumicsúszdán tegyék próbára ügyességüket és a mi idegeinket – a legtöbb gyerek legalább kétszer akkora, mint ők, és időnként az egész társaság egyszerre próbál lecsúszni. Végül is nincs messze a Baleseti Intézet, bár a csuda sem akar vele belülről is megismerkedni. És milyen jó, hogy nem a hatszáz-ötpercenként fajtába tartozik a játék, akkor gyerekenként legalább háromezernél tartanánk már.

Nagy megkönnyebbülésemre a csecsemőkkel nincsen gond, szundítanak vagy nézelődnek. Kell ugyan némi nomádos hozzáállás, mert persze a létesítményben, amit a hetvenes évek közepe óta lényegében változatlan formában használnak, semmiféle pelenkázó, szoptató vagy hasonló helyiség nincsen, a vécé erősen retró szemléletet (és némi fertőtlenítőszagot) áraszt, viszont nem is zavar senkit, ha a lovarda sarkában röptében pelenkát cserélek, vagy megetetem a gyereket, egy anyatárs a zöld fűre telepszik hasonló célból, háttal ül nekem, először azt hiszem, kutyát tart az ölében.

Pötyi a Pötyin
Pötyi a Pötyin

Délután három körül van, mi felnőttek már fáradunk-éhezünk, eddig vettünk összesen négy palacsintát, egy kürtőskalácsot, két sonkás zsemlét és elfogyott némi üdítő is, mivel minden gyerekünk nagyjából fotoszintetizál csak, egyik se mondja, hogy éhes lenne (még a gumicukros pult költeményei is hidegen hagyják őket),  a csecsemőket meg szerencsére könnyebb helyben ellátni. Hogy mi mi a csodáért várjuk meg még a tombolát is, az rejtély (nem vettünk ugyanis tombolajegyet, gondolván hogy addigra már rég otthon leszünk), viszont így van ki gratuláljon Tündének, amikor emelt fővel átveszi a fődíjat, egy lovas hétvégét az Aggteleki Nemzeti Parkban, büntiből hallgathatom egész úton hazafelé, hogy mi miért nem vettünk tombolajegyet. Majd tombolunk itthon, fiam, műanyag pónikkal.

Mivel természetesen feliratkoztunk a három ingyenes alkalmat ajánló lovastorna-edzésre is, valószínűleg nem utoljára fordulunk meg a Nemzeti Lovardában. Örömmel veszem tudomásul azt is, hogy észrevehetően érik agyilag a gyerek egy év alatt. Tavaly egy lovas-bemutató könnyes nagyjelenettel ért véget, mikor megértette, hogy minden hiszti és követelőzés ellenére sem vehetjük meg a voltizs-bemutató fehér lovát, hogy otthon aztán jól beállíthassuk a garázsba. Pedig bizonyára remekül mutatna az autómosó-készlet, a téligumi-szett és a leszerelt bébihinta közt.

Blogmustra