Miért nem mernek gyereket vállalni a nők?

Zanza!

Tízmillió alá eshet Magyarország népessége 2010 nyarán. A népességfogyás egyik fő oka: a nők nem mernek gyermeket vállalni, mert féltik a munkahelyüket. Szakemberek és az utca népe is erősebb törvényi szabályozást sürget, írja a Blikk és a HR Portál, amely egy kutatást idéz, amely szerint az emberek 95 százaléka érzi úgy, hogy a kisgyerekes nőknek nehezebb elhelyezkedniük a munkaerőpiacon, mint másoknak. A közvélemény-kutatásban 1047 ember vett részt, s bizonyos kérdésekre csak azok válaszolhattak, akiknek már van hatéves kor alatti kisgyermekük.

A megkérdezettek közel kétharmada fél attól, hogy mondvacsinált okokkal elküldhetik vagy ellehetetleníthetik helyzetét a munkahelyén, és ezért fontosnak tartja a kismamák  állásának törvényi védelmét. A szakemberek szerint igazi csapdahelyzet állt elő, mert a munkaadók kínosan ügyelnek rá, hogy a törvény minden betűjét betartsák, mégis el tudják lehetetleníteni a gyermekes anyákat.

Eddig az idézet, és szerintem a kutya az utolsó mondatnál van elásva, nem is túl mélyen, randa is, büdös is, jó régóta ott lehet.

A törvényi védelmet magam is felsoroltam másfél hete az esetleges kívánságlista tételei közt. Mellétűztem az árcédulát is – ha már állásban vagy, persze jól jöhet az extra védelem, adott szituációban egyikünknek sem jön rosszul, hogy szülés táján nem eshetünk bele egy jókora leépítésbe, mivel a várandós nőt legfeljebb rendkívüli felmondással lehet elküldeni, ott pedig elég sok munkaügyi pert ítéltek már a munkavállaló javára, tehát kockázatos. Csakhogy, ezzel a védjük-a-kismamákat-extra-szabályozással dologgal két bibi is van rögtön.

Az egyik nyilvánvaló  – akit nem lehet elküldeni, amikor el kéne (akár azért, mert mondjuk telexkezelő volt a Békaszőrfésülő Kft-nél hat éve, amikor gyesre ment, és a telex-szolgáltatás már három éve megszűnt a cégnél, a munkavállaló meg nem ért máshoz) az könnyen találhatja magát olyan szituációban, hogy föl sem veszik az adott állásba. Naná, a bogáncsot nemcsak a kutyák utálják.

A másik probléma nemrég ütötte meg az agyamat, épp egy jókora céges leépítés kapcsán. Kitűnően dolgozó, szorgalmas kisgyermekes kollégámat küldték el, mert a válság miatt megcsappant bevétel nem tette lehetővé, hogy az ő munkakörét egy teljes állású dolgozóval betöltsék a jövőben. Kollégám természetesen férfi volt. Annak a családnak az egyetlen keresője, mivel a két gyerekük közt kevés a korkülönbség, tehát asszonya jövedelme valószínűleg kimerül a huszonpárezres gyesben és a családi pótlékban. Bele sem gondolok, mi történt volna, ha a szomszéd asztalnál tevékenykedő fiatalembert is hasonló sors éri. Ők ugyanis jókora jelzálogkölcsönnel is rendelkeztek, amit a kevésbé ínséges időkben nem tűnt annyira kockázatosnak felvenni. Ha elvesztette volna az állását és nem talál gyorsan másikat, a bank úgy rakja ki őket nem különösen fényűző hajlékukból, mint a huzat. Ha engem igen, őket miért nem védi a törvény?

Ne essünk a csapdába, a munkáltató nem feltétlenül szemét, éppen csak meg szeretne élni a szűkülő piacon, lehet, ez az egyetlen esélye, hogy fennmaradjon, sőt, esetleg több munkavállalót is felvegyen, amint elmúlt a vihar, és nő a kereslet termékeire-szolgáltatásaira. A munkáltatók nem éppen Mikulás bácsik, de szörnyszülött népnyúzók sem feltétlenül.

Egy-két éve olvastam, hogy Dániában, ahol a munkanélküliségi arány folyamatosan a töredéke a mienkének, viszonylag könnyű munkaerőt felvenni és elbocsátani is (hire and fire), ezért „pörgősebb” az álláspiac, miközben ma Magyarországon (számos ok miatt) a munkanélküli átlagosan 18 hónap alatt talál megfelelő munkát. Extra védelem helyett a dánok nyilván abban gondolkodnak, ha valaki elveszti a munkáját, legjobb, ha abban segítünk minden résztvevőnek, hogy mihamarabb találjon egy másikat.

Persze Dániában nyilván nem kényszerül feketemunkára a pár napos feladatra jelentkező, vagy aki vállalkozói igazolvány nélkül szeretne mondjuk külföldi cégnek kisebb munkát elvégezni (egyszer konkrétan utánajártam, olyan bonyolult, hogy kétszer-ötször annyiba kerülne, mint amennyit az „alkalmi munkavállaló” kereshetne), nem kerül legalább másfélszer annyiba két részidős munkavállaló, mint egy nyolcórás, a távmunka pedig se nem szitokszó, se nem minisztériumi ábránd, hanem egyszerűen a létező munkaformák egyike. Férfiaknak és nőknek, épeknek és fogyatékkal élőknek.

A magyar munkaerőpiac jelenleg ezer sebből vérzik. Repülhetnek a kövek, de a védett munkavállalói státusz és külön kiváltságok helyett (rendben, azt, hogy várandósság alatt ne lehessen ukmukfukk felmondani, ésszerűnek tartom, és nem is hungarikum) általában szeretnék olyan körülményeket látni, ahol egy kisgyerekes nő is megtalálhatja a számítását. És ahol nem érdeke trükközni munkáltatónak-munkavállalónak – hiszen szinte mindenki beszámolt arról, hogy a törvény minden betűjének betartásával is el lehet lehetetleníteni valakinek a helyzetét, és holmi törvénytelen felmondás nélkül is ki lehet kényszeríteni, hogy az illető vegye a kalapját. Ehhez járul még az érdekeltek jogi tájékozatlansága – hiába a védelem, ha a kiszolgáltatott munkavállaló még tudatlan is, akkor ezzel hamar vissza fognak élni. Ha pedig a törvény bonyolult és nehezen alkalmazható, akkor a tudatlanok táborába fog a többség tartozni.

Valamit pedig csinálni kell majd a szabályozással, mert Magyarországon jelenleg nevetségesen alacsony az ún. atipikus foglalkoztatottság: az összmunkavállalók 4,3 százaléka, a nők 5,8 százaléka dolgozik részmunkaidőben (míg az EU-27 átlaga 17,6 százalék, a nők estében 30,6 százalék). A távmunka területén pedig még alacsonyabbak ezek az arányok: Magyarországon 1-1 százalék a rendszeresen és az alkalmanként távmunkában foglalkoztatottak aránya, holott ez a fajta munkavégzés számos előnyt is jelenthetne bizonyos munkakörökben.

Ezek a formák Magyarországon jelenleg gazdaságtalanok, ezért nem szívesen adnak ezekre lehetőséget a munkaadók. Én inkább ezen munkaformák “gazdaságossá tételére” szavaznék, mint hogy múlékony státuszomat (“kisgyermekes anya”) akarják bebetonozni szerencsétlen élni akaró munkáltatómnál. Normális cégek esetében ugyanis fel kellene ismerni, hogy alapvetően azért egy hajóban evezünk számos kérdésben, kár lenne bennünket a törvény erejével egymás ellen fordítani.

Blogmustra