Onnan indult, hogy az idősödő orvos, akihez akkor már majd tíz éve jártam, és először mutatta ultrahangon az első gyerekemet, aggódó arccal vizsgálni kezdte a naptárát a 16. hetemnél. Nem, sajnos nekem már nem tud szülést levezetni. Lejár a biztosítása, nyugdíjba vonul a kórházi praxisból, a rendelő még marad, de amúgy inkább unokázni szeretne már, nem hajnali 2-kor rohanni.
Na jó, de akkor kinél szüljek? Az ismerősök vagy régen szültek már, vagy nem épp felénk eső kórházakban, vagy úgy, hogy azokat a helyeket és orvosokat inkább messze elkerülném. Az Istvánban dolgozott a régi doki is, nagyjából elmondta, mit várhatok (ami alapján a hely szimpatikus volt), de abban semmilyen támpontot nem volt hajlandó adni, hogy akkor kit válasszak helyette.
Mit tehet a geek kismama 2003-ban? Irány a Babanet, minden babás fórumok ősanyja. A sok nick közül rögtön szembetűnt egy, aki a saját nevén írogatott az Istvános topikba, és annyira hitelesnek tűnt, hogy mindjárt meg akartam ismerkedni vele. A Babaneten könnyű privit küldeni, másnap vissza is írt. Ő volt Boksay Rita dúla, akkor várta a harmadik lányát, leírta az eddigi szüléseit, én meg eldöntöttem, én is valami effélét szeretnék.
Pedig akkor még nem is tudtam, hogy pár hónappal később Rita képei és szüléstörténete bejárja a netet és a Kismama magazint, az egyik első nyilvánosan is vállalt kádban, víz alatt szülés volt az övé. Szóval orvos már volt, vele „járt” szülésznő is, és reménykedtem hogy milyen frappánsan fog ez menni, afféle tudatos vásárlóként. Magamat persze kihagytam a buliból, az eszembe sem jutott hogy valami talán énmiattam ne lenne pontosan úgy.
A lányommal nem híztam túl sokat, meleg nyáron vígan rohangáltam lengeruha-strandpapucs kombóban, még a lábvizesedés se zavart annyira, csak murisan nézett ki, nagy vihogva filmeztük. A 39. heti kontrollon még semmi sem látszott, a sokat látott orvos azért azzal engedett el, hogy akkor jövő kedden ugyanitt, de ha nem... akkor a szülőszobán. Akkor még nem sejtettem, hogy hamarabb, de hasonló mondat pár évvel később ugyanúgy, ugyanott elhangzik, ugyanolyan végkifejlettel.
Hétfő éjjel ugyanis szokás szerint kitámolygok a vécére, uramisten, hát ilyen nincs, én bepisiltem. De mégsem, mert akkor most nem tudnék pisilni, pedig tudok. És utána is folyik... a mi is? Nézem a színét, halványrózsaszín. Teremtő-szentjózsefmária, hát akkor megyünk szülni. Felkapom a táskát, amiben gondosan elkészített babakelengye van, valamint két hálóing nekem. Más semmi, azt kifelejtettem, órákkal később hozza majd anyám utánam.
Fájás semmi, csak azon aggódom végig, hogy eláztatom a szolgálati Skodát, a rádióban Madonna szól, American Pie, vidáman dudorászom vele együtt, azóta is ez a szürreális éjszaka jut eszembe róla.
Megvizsgálnak, alig kétujjnyi vagy annyi se, fájás változatlanul nincs, válasszunk szülőszobát, mind tök üres, és próbáljunk meg pihenni, még messze a vége. Nézzük a hajnali Haller utcát a tornateremre emlékeztető alternatív szülőszobából, a magunkkal hozott post-itről meg megpróbáljuk kiválasztani végre a baba nevét. Valahogy sikerül, életem párja pedig utána a tornamatrac-félén álomba is merül, nekem nem sikerül, ez ugyan nem fájás, de aludni mégsem tudok tőle. Hirtelen zakkant ötlettel sms-t küldök Ritának, aki valahol a Balaton és a horvát tengerpart között válaszol is rögtön (Ritus, mi a fenét csináltál ébren hajnali fél háromkor?), amíg meg nem érkeznek a fájások, fecsegünk, szülésről, szoptatásról, miegymás. Amikor már van fájás, akkor ki-kihagy a csevej, megérkezik a szülésznő, megjegyzi hogy jó hogy mosolygok, de attól tart, ez annak a jele hogy még sehol se tartunk.
Szóval van idő kipróbálni a teljes eszköztárat, labda, bordásfal, kötél, kád. Mindegyik hasznos a maga módján, egy darabig. Még a kád tart ki a legtovább, csak amikor bedurvul a helyzet, akkor hülyén kezdek el viselkedni, üldögélek a vízben, fájáskor meg felállok, locsolom a hasam meleg vízzel és közben megy a nyögés-ordítás-beszéd a babához-imádság-ének minden, elér a szülőnők legendás önkívületi bekokszolt állapota. Elvileg apás szülés lenne, csak nem tudunk sokat kezdeni vele, ő pislog mint hal a szatyorban, ilyennek még sose látott, meg fényképez-filmez, ha épp rá nem förmedek hogy tedd má' el azt a kurva kamerát. Amit persze én akartam bevinni, naná. Nem borul ki, utána elmondja, a tehenek annyiban viselkednek csak másként elléskor, hogy nem lehet érteni, mit mondanak éppen, nyilván jobb lenne ha azt sem értenénk, amit én mondok.
Valami fájdalomcsillapító injekcióval is próbálkozunk, sok hatása nincs, legfeljebb széttolja a fájásokat, amikor egybefüggőnek tűnnek. És elég hatástalan a folyamat maga is, mert tágulni az istennek sem tágulok rendesen, a tizedik óra vége felé mégis érkezik pár csepp oxitocin (na ja, pár óra múlva segítőimnek a város másik végén kezdődik a rendelése, mondja egy tiszta pillanatban bennem a kisördög). Mindenesetre a hiányzó két centit kitágulom végre, és megváltásként érnek a tolófájások, sajnos egy nagy rakás barnamedve kíséretében, hiába, annak is van hátránya, hogyha a kórházban nem népszokás a beöntés.
Jön megint a szülésznő (utána óbégatok már egy ideje, hogy Eeeerzsi, csináljon valamit már...), kedvesen megkérdezi, hogy akarok megszülni. Hogy, hogy, hát itt és most de rögtön. Ja, hogy milyen pozícióban, úgy érti. Összerántom az eszemet egy pillanatra, feküdni nem, négykézláb az csuklóterhelő... laposakat pislogok a szülősámli felé. Azon.
Jó, akkor apuka lesz a háttámla, felrakják az esztergált vécére emlékeztető tárgyat a tornamatrac tetejére, doki és szülésznő a lábamnál zsámolyon, tiszta Tonga-szigetek, minek ide a 21. század arzenálja. Zember hátulról támaszt, közben csöndben tűnődik, hogy bír közben a doki meg a szülésznő a felújított szülőszobák csempéinek színéről beszélni. Pedig nyilván ez annak a jele, hogy minden rendben megy, kár hogy velem ezt elfelejtik közölni, ezért csak ordítok, mint a fába szorult. Amikor mégis közeledik a baba feje, Erzsi feszültségoldónak megkérdezi, mi lesz a neve. Veronika Ágnes, vágjuk rá kórusban. Frenetikus hatást érünk el vele. Kiderül, a szüléslevezető főorvos anyját hívják így, és nem túl gyakori kombináció.
Megjelenik a baba feje búbja, kínálják a tükröt, azzal jobban látnám, de úgy érzem, képtelen vagyok megfogni (ezt az egyet sajnálom utólag), de onnan úgy érzem, se té, se tova, tejóisten, ez beszorult. Nem lehetne kihúzni? Áááá, nincs rajta fogantyú (ezen még én is elvihogom magam, magam elé képzelem a magzatot, fején ergonomikus kapaszkodófüllel). Segítene a gátmetszés ? (ezt ÉN kérdezem?). Nyernénk vele húsz másodpercet vagy egy percet, megérné? Áááá, szerintem sem. Na akkor nem lesz, minek.
Fogalmam sincs, végül hogyan tolom ki, de egyszer csak kicsusszan mégis. Odateszik a kezembe, hát szia baba, mondom neki hülyén (pont mint az öccsének öt és fél év múlva). A büszke apa elvághatja a köldökzsinórt, és hogy legyen emlék a szent családról, ahol végre már senki sem ordít (a baba sem), a doki felragadja a félrerakott kamerát, és filmez. Ezeket az idilli perceket néztem meg azóta is a saját szülésvideómból, a többit nem.
A babán kívül szeretnék még valami ipari erősségű fájdalomcsillapítót, és mivel kiderül, repedtem, eme kívánságom teljesül is, az ára öt percnyi varrás, semmit sem érzek belőle. Sőt, utána a megfigyelés után huszárosan vágtatok le a gyerekágyas osztályra a saját lábamon, de előtte még csinálunk egy jókora sorozat képet rólunk. Benéztem a sapka méretét, nagy rá, úgy néz ki szegény gyerek benne, mint valami falusi vénasszony, aki épp misére indul.
Aznap éjjel anyám van velem az alapítványi szobában, kispapát hazaküldjük aludni. Éjjel egyszer ébredek fel, látom, hogy az újszülöttem tágra nyílt szemmel bámul, egy darabig valami ezoterikuson töröm a fejem, mit akarhat mondani, aztán arra jutok, hogy talán pelenkát kéne cserélni rajta. Anyámmal együtt végre is hajtjuk a műveletet, a másnapi napsütés fedi fel, hogy szegény kölyökre fordítva sikerült feladni élete második pelenkáját.
