Magyarul kiabált a svéd szülőszobában a kismama

Zanza!

Trixi Svédországban várta a harmadik gyermekét. Epidurális érzéstelenítéssel szeretett volna szülni, ikrei szülésekor sajnos lecsúszott róla. Ezúttal időben sikerült bekötni az érzéstelenítőt, így nyugalomban vajúdgatott a szülőszobán, míg férje az ottani számítógépen internetezett.

Amikor elmúlt az epidurális érzéstelenítés hatása, a fájások elemi erővel törtek a kismamára, aki saját bevallása szerint annyira megijedt, hogy elvesztette az önkontrollt és azt kiabálta, hogy meg fog halni, vegyék ki a gyereket. Tizenöt perc pokol után megszületett a baba, aki lila volt és nem sírt. Hiába kérdezte Trixi, hogy fiú lett-e vagy lány, csak később tudta meg, amikor a hasára tették.

Az utolsó előtti, 39. héten egyre kevesebbet mozgott a pocaktesó, volt, hogy csak délután fél 4-kor éreztem először, akkor is inkább olyan kis tekergés-félét, nem igazi rugdalászást. Persze ahogy egyre kisebb a hely, ez normális lehet, szóval nagyon nem aggódtam. Viszont vasárnap már eléggé nyugtalanított a dolog, így egy itt élő magyar nőgyógyász kollégát kérdeztem meg, hogy szerinte aggódjak-e. Azt tanácsolta, hogy hívjam fel a specmvc-t, és mondjam el a dolgot, illetve, hogy a baba végig kisebb volt mint az átlag, -2 SD-t mértek a hasam alapján. Hétfőn reggel így is tettem, és 11-re kaptam is időpontot vizsgálatra Örebróba. Csináltak egy ctg-t, ami 50 perc után lett értékelhető, addig tényleg alig mozgott a baba. Aztán ultrahanggal megmérték, 3 kg körülre saccolták, ami megint csak kicsit kisebb, pont -2SD érték. Viszont a magzatvizet kevesebbnek mérték. Nem vészesen, azt mondták, 50-80 között kéne lennie, de csak 48-at mértek. Megvizsgálta egy fiatal szakorvosjelölt a méhszájat is, ami itt Svédországban nagyon ritka dolog, egész terhesség alatt nem csinálják, ha nem indokolt valamiért. Tudvalevőleg Magyarországon ez pedig bevált szülésindító "praktika", amit a nőgyógyászok nem is ritkán alkalmaznak.

Mindenesetre egyujjnyira nyitottnak és egy cm-re ellaposodott méhszájnak írta le fiatal doktornő. Mondta is, hogy ez önmagában beindíthatja a szülést, de mindenképpen kaptam másnapra, azaz kilencedikére, egy nappal a kiírt dátum előttre újabb uh-időpontot, hogy megnézzék hogy áll a magzatvíz, és annak függvényében az esetleges szülésindítást megbeszéljük. Hát így mentünk haza hétfő délután. Fájdogált kicsit a derekam, de nem jobban, mint előtte. Megbeszéltük Attilával, hogy reggel vele megyek be a munkahelyére és majd megpróbál 8.45-re elszabadulni a vizsgálatra. Hajnalban éreztem valami derékfájásokat, de nem nagyon tudtam eldönteni, hogy mik is azok, nem esetleg csak kakilási inger, ami lehet úgy reggel felé. Ismétlődtek, de nem tudom, mennyi időnként, félig-meddig aludtam közben. Aztán 6-kor keltünk, fél 7-kor a zuhany alatt aztán elkezdtem érezni valami igazi fájásfélét, ami az elkövetkezendő 20 percben még kétszer megismétlődött. Akkor már gyanús volt, hogy ez lehet, hogy igazi fájás. El is indultunk szépen az autóval, ahol szemben ültem ugye az autó órájával, jött egy fájás 6.53-kor, aztán 58-kor, aztán 7.03-kor és így tovább szépen 5 percenként. Mondtam Attilának, hogy ez azért már tuti az lesz. Mit csináljunk? Menjek-e majd 8.45-re a vizsgálatra, vagy inkább egyenest a szülészetre?

Itt Svédországban az a szokás, hogy ha elindul a szülés, fel kell hívni a szülészetet, ahol ellátnak tanáccsal, hogy mikor is kell bemenni, és meddig maradjunk még otthon. Így is tettem, ahol természetesen azt mondták, hogy akkor inkább oda menjünk. Kb. 35 perc alatt be is értünk, nem siettünk, annyira még nem voltak elviselhetetlenek a fájások. Viszont óramű pontossággal jöttek. Mondtam is Attilának, hogy milyen megdöbbentő ez, hogy honnan "ismeri" a méh az órát. Gondoltam is magamban, hogy 12 előtt meglesz  a baba.

A szülészeten kedvesek voltak, kérdezték, hogy vannak-e papírjaim, volt az RH negativitásomról, illetve a szüléstervezet, amit az aurora barnmorskával (szüléstől való félelem feldolgozásában segítő szülésznő) csináltunk. Mert nagyon féltem a szüléstől. Az ikrekkel nagyon derült égből villámcsapás volt a szülés és nem is tudtam átélni a dolgot, csak szabadulni akartam a helyzetből – és hát nem is volt olyan régen, hogy az emlék elhalványult volna. Szóval ebben szerepelt, hogy szeretnénk minél több információt, hogy épp hol állunk, hogy szeretnék epidurált, amilyen hamar csak lehet (az ikreknél késő volt), hogy gátvédelemmel szeretnék szülni, és hogy szóljon a barnmorska egyértelműen, hogy mikor lehet nyomni és mikor nem szabad. Hogy nem szeretnék kéjgázt, hánytam tőle és ugyanúgy fájt. Aztán kaptunk egy nagyon kedves barnmorskát, Alvának hívták. Fiatal, nálunk kicsit lehet talán idősebb. Kaptunk egy szobát, a 6-ost. Szépen jöttek a fájások, átöltöztem, lezuhanyoztam fertőtlenítős szappannal, kaptam hálóinget. A zuhany alatt erősödtek a fájások, alig tudtam kijönni. 3-4 percesek lettek és egyre jobban éreztem őket. Kellett koncentrálnom a levegővételre és arra, hogy megpróbáljam ellazítani az izmaimat és ne arra figyeljek, hogy mikor megy már el a fájás, hanem hogy ezzel tágulok, és halad előre a dolog – ez nem könnyű, de azt hiszem, ez a lényege a vajúdási szaknak. Egész jól ment. Közben elvoltunk Attilával. Magamhoz nem híven még viccelődtem is, pedig nem vagyok az a típus és belül nem is ezt stílust kívántam volna, de végül nem is volt olyan rossz, hogy próbáltam kicsit máshogy felfogni a dolgot. Még ettem is egy kis sajtos szendvicset Attila unszolására, persze ő már jó éhes volt. Meg hozott nekem a büféből egy jégkrémet, amit szépen eltetettem vele "későbbre" a mélyhűtőbe.

Aztán még az elején megnézte a méhszájat a barnmorska, 3 centire volt nyitva, de még mindig csak 1 centire ellapulva, azt mondta, hogy ez még korai az epihez, mert leállíthatja a fájásokat, de szól az anesztesnek, hogy azért kössük be, és majd aktiválják, mikor lehet. Közben, míg erre vártunk, álltam, próbáltam kihasználni a gravitációt, hogy jobban táguljak. Egész bírható volt. Aztán 9 után jött az anesztes, Attila épp elment elemért a fényképezőbe a büfébe. Kedves volt a doki, kétszer bökött meg, a második lett jó végül. Kicsit szar érzés ez a böködés, meg kicsit aggódtam, hogy elrontja és a gerincvelőmet is megcsiklandozza kicsit, de persze ezt nem mondtam ki hangosan. Érdekes módon a derekam jobb oldalt eléggé fájt, ahogy betette a kanült, de nem volt kibírhatatlan, azt mondta, biztos kicsit arra hajlik a kanül vége, és feljebb lehet húzni, ha nem jó. Közben eléggé felerősödtek a fájások, már nem voltak kellemesek, nehezen viseltem őket.

Megkértem a barnmorskát, hogy nézzük meg, mi a helyzet, mert ha most elmegy az anesztes, nem tud visszajönni fél-egy óráig, akkor meglehet, hogy lemaradok az epiről. Megvizsgált, mondta, hogy szerinte most már oké az epi, jöhet, nem fogja leállítani a fájásokat. Ennek nagyon örültem, pont jókor jött. Szóval megkaptam a kezdő dózist. Kb. 10 perc múlva lett valamivel jobb a helyzet, és 20 perc múlva pedig nagyon jó lett: éreztem, hogy jön egy fájás, főleg a derekamban, de csak épphogy, mint egy kis menzeszfájdalom, meg láttam a ctg-n, hogy szépen megy fel. Ja, azt elfelejtettem, hogy a ctg végig rajtam volt ugye, csak pisiléshez húztam ki. De nagyon jó volt, hogy így megenyhültek a fájások, a légzésre sem, meg a lazításra sem kellett koncentrálnom. Sms-eztünk közben, meg interneten Attila megnézte a leveleit - a számítógépen, ahol a szülést regisztrálták. Aztán telt az idő szépen, közben az epi pumpája többször pittyegett, hogy levegős a rendszer - mindig jött a barnmorskánk, próbálta megcsinálni, de igazából nem derült ki, hogy mi a baja. Attila hozott nekem egy kis light colát, hogy teljes legyen az élvezetem. Aztán 11.50 körül úgy éreztem, hogy már alig érzek fájásokat, meg a ctg is mintha ritkább, és kisebb fájásokat jelezne, kicsit elkezdtem aggódni, hogy leállt a folyamat. Gondoltam, hogy ezek szerint mégsem lesz baba 12 előtt. Mondtam Attilának, hogy hívjuk a barnmorskát, hogy nézze meg mi a helyzet, nehogy leálljon a dolog. Mondta már előtte, hogy ha ez lenne, akkor lehet esetleg burkot repeszteni, az ugye fokozza a méhtevékenységet. Mert oxitocint sem akartam, ha nem muszáj, az nagyon brutál volt az ikrekkel.

Szóval épp itt tartottunk, mikor az ágyon feküdtem és éreztem, hogy valami kevéske folyadék jön, valami picit véres, illetve nyákos, de nem sok. Azt gondoltam, hogy akkor repedhetett meg a burok, de a fej már eléggé elöl volt, nem tudott több víz jönni. Csengettünk a barnmorskának, egy másik, idősebb jött, mondta, hogy cseréljek betétet. El is mentem, meg pisilni is próbáltam, és akkor jött olyan fájás, hogy csak na, majdnem nem tudtam kijönni a fürdőből. Mire kiértem, megint jött egy nagyon erős fájás, mint derült égből villámcsapás, hiszen előtte egy pár perccel szinte semmit nem éreztem. Jött a mi barnmorskánk, valahogy féloldalasan lefeküdtem az ágyra, a ctg csak így érzékelte a babát. Megvizsgált és mondta, hogy most akkor jön a baba, és ha kell, nyomhatok. Hát, megijedtem, az az igazság. Annyira gyorsan jött és annyira fájt, nem volt időm felkészülni. Nagyon fájt. Elvesztettem az addigi jó kis kontrollomat, kiabáltam, nem nagyon-nagyon hangosan, de azt, hogy meg fogok halni, meg hogy vegyék ki a gyereket. Persze magyarul. Itt már nem volt kedvem svédül. Mondtam Attilának, hogy kérdezze meg, még hány fájás. Azt mondták, öt, erre én, hogy az túl sok, annyit nem bírok ki. Ez az első tolófájás után volt. Attila próbált fogni engem, de ez nem volt jó: ha nekem fáj valami, nem bírom elviselni, ha hozzámérnek, szeretem magam kivárni, míg enyhül a fájdalom, a tapintástól úgy érzem, rosszabb. Ő ezt nem tudta, azt hitte, hogy elutasítom őt. Pedig nem erről van szó. Én meg kicsit úgy éreztem, hogy szégyelli magát miattam, hogy én meg kiabálok. Utólag azt mondja, nem így volt, de hát én akkor csak ezt éreztem. A barnmorska tartotta rajtam a ctg-t, az sem tetszett persze.

Aztán jött a második tolófájás, nyomtam, és éreztem, hogy nagyon effektív, de persze szörnyen fájt. A harmadik fájásra elkezdett jönni a feje, meg is fogtam, valahogy ez jó volt, itt nagyon erősen rám szólt mindkét barnmorska (nem tudom, a második mikor és hogy került oda), hogy figyeljek rájuk, és most ne nyomjak, ez pokoli volt, mikor a gyerek feje talán a legnagyobb átmérőjével félig van kint, és csak szabadulni szeretnél a helyzetből, legyen kint, kint, minél gyorsabban, akkor ne nyomj. De megpróbáltam. Sikerült. Ez volt a gátvédelem. Semmi repedés, semmi vágás nem volt. Következő fájásra nyomhattam, kint volt a feje. Ekkor fájásszünet, úgy éreztem, hogy csak vegyék már ki, vegyék már ki, mondtam is Attilának, de persze nem vették.

Jött a következő fájás és nyomhattam, és végre kint volt. 12.11-kor. Mégis meglett majdnem 12 előtt. Lila volt és nem sírt. Masszírozták, paskolták hason. Kérdeztem, hogy mi lett, fiú vagy lány, svédül is kérdeztem, de senki nem válszolt. Mérges lettem picit. Nekem meg sem fordult a fejemben, hogy bármi baja is lehetne, annyira természetes volt, hogy jól lesz és nincs semmi gond. De Attila is el volt foglalva, hogy azt figyelte, vesz-e már levegőt és sír-e, aztán persze sírt. És kislány lett. Nagyon-nagyon örültem neki. Hanga Szonja lett, ahogy szerettem volna. Boldog voltam. Nem tudták teljesen a mellkasomra tenni, csak a hasamra, mert nagyon rövid volt a köldökzsinór. A következő fájás sokára jött, de nem csináltak semmit, a köldökzsinórt sem vágták el még, vártak. Aztán lezárták és Attila elvágta, nem tudom, hogy ez a placenta kijövetele előtt vagy után volt, nem emlékszem. Én beszéltem Hangához, hogy végre itt van és nagyon fájt és biztos neki is, de már vége és most itt van velem. Aztán kijött a placenta, kicsit féltem ettől is, mert ez az ikrekkel eléggé fájt, de a barnmorska nyomta a hasamat közben, így nem is fájt nagyon. Vége volt. Nagyon jó volt. Nagyon fájt a vége. Az a 15 perc. El is veszítettem a kontrollt magam felett, de nem bánom. Azt hiszem, addig jól csináltam és azt hiszem, ezt a 15 percet ki lehetett bírni. Rövid volt. Akkor úgy érzetem: tessék: "15 perc hírnév"- nem tudom, miért ez jutott eszembe, nem is tudom, jelent-e valamit ebben a kontextusban. De ezt gondoltam. De nem mondtam senkinek. Aztán megkaptam a hasamról a karomba Hangát, kapott sapit meg egy törölközőt. Megszületett. És én örültem Neki.

Trixi

Blogmustra