Üres petezsákból 3400 grammos kislány született

Az orvos az egyik héten még üres petezsákot látott csak az ultrahangon, a következő vizsgálatkor azonban kiderült: mégiscsak ott az embrió. A kismama apró kezeket és lábakat is látni vélt, annyira boldog volt, hogy elsiratott babáját mégsem veszítette el. A kilencedik hónap végén farfekvés miatt császármetszéssel hozta világra egészséges kislányát. Te is szeretnéd megosztani szüléstörténeted? Küldd el nekünk erre a címre!

A mi kis történetünk 2001. decemberében, szilveszter éjszakáján kezdődött. Akkor súgtam a párom fülében az éttermi asztalnál, hogy nekem erre az évre már csak egy kívánságom maradt. Ő pedig azt felelte tudja, mi lenne az: egy kisbaba. Sokat nem váratott magára, február elején már nem jött meg a menstruációm, és a teszt pozitív lett. Nem volt nálam boldogabb ember ezen a nagy világon. Ugráltam és kiabáltam örömömben. Nem akartam rögtön orvoshoz menni, ezért csak 7-8 hetesen mentem el az első vizsgálatra. Magabiztosan közöltem a választott orvosommal, hogy én bizony terhes vagyok. Jöjjön hát az ultrahang, mondta. Hosszas vizsgálódás következett és egyre jobban összeráncolt homlok. Kezdtem aggódni, mert évekkel azelőtt volt egy vetélésem. Az orvos közölte,  valóban terhes vagyok, ott a petezsák, de üres, lehet hogy a baba elhalt. Egy világ omlott össze bennem. Zokogva mentem haza, végig az utcákon, csodálkozva néztek rám az emberek.

Egy hét várakozás következett az ultrahang megismétléséig. Na, ezt nem kívánom senkinek. Végül belenyugodtunk, elsirattuk a picit és úgy mentem a következő vizsgálatra. Ekkor az orvosom azt mondta halkan: „Nézzen csak oda!” Csak félve mertem, nem tudtam mire számítsak, és OTT VOLT!!!! Az én kicsi babám!! Apró kezecskéivel, lábacskáival egyre csak kapálózott, hogy igen Ő ITT VAN, ÉL, NINCS SEMMI BAJ! Határtalanul boldog voltam. Csodálatos 9 hónap következett. Se rosszullét, se hányinger, majd kicsattantam az energiától. Egyetlen bánatom volt, hogy nem nagyon látszott a pocakomon, hogy terhes vagyok. Már 6 hónapos terhes is elmúltam, amikor egy buszsofőr végre megjegyezte, hogy magácska csak nem terhes? Majd kibújtam a bőrömből a büszkeségtől, hogy de bizony az vagyok!

8 hónaposan még dolgoztam. 34. hetes terhesen mondta az orvosom, hogy a baba farfekvéses, mindenképp császár lesz, mert már nincs elég helye megfordulni. Engem ez sem ijesztett meg, csak minden rendben legyen. Összesen talán háromszor voltam szívhang vizsgálaton. 39. hetesen mondta, hogy akkor ha nem lesz semmi addig, hétfőn fáradjak be a kórházba, mert szülünk. Átnéztem hát a kis összekészített motyómat és vásároltunk még pár újságot a biztonság kedvéért. Vasárnap reggel enyhe fájásokra ébredtem, de mivel csak hosszú szünetekkel voltak, kihúztam velük estig, még anyukámhoz is elmentünk ebédelni. Estére, zuhanyozás után viszont kicsit erősebb méreteket öltöttek, a doki pedig azt mondta, ne nagyon várjak, nehogy elinduljon, mert szinte keresztben fekszik. Így hát bementünk a nagyon közel lévő kórházba.

19.20-kor értünk oda. Megnézett az ügyeletes orvos, én meg arról érdeklődtem, hogy ugye még hazamehetek? Nevetett és annyit mondott, mindjárt meg is leszünk! Igaza lett. Beöntést már nem kaptam, mert a szívhang nem stimmelt igazán. A választott orvosom a szomszéd városban lakott, igaz, hogy nincs messze, de 10 perc alatt ott volt. Felgyorsultak az amúgy is villámsebesen röpködő események. Megborotváltak, kaptam egy kis oxitocint, aztán irány a műtő. Rettenetesen féltem. Annyira remegtem, hogy pulzust nem tudtak  ujjon keresztül mérni. Közben a fájások is azért erősödtek, próbáltam figyelni a légzésre, hogy a baba elég oxigénhez jusson.

Mindenféle gyógyszerre allergiás vagyok, rettegtem, hogy mi fog történni, ha a gerincembe adják bele. Fájdalmas volt a tűszúrás, de mivel előtte nem nagyon voltak igazi fájásaim,  kibírható volt. Feküdtem az asztalon és vártam. Az anesztes doktornő pszichológusi hanghordozásban nyugtatgatott, ami megmondom őszintén rettenetesen idegesített. Húzkodtak, taszigáltak, kicsit nehezen jött a levegő, kaptam oxigént. Aztán egyszer csak azt mondta az egyik orvos: Jaj de formás kis feneke van! Abban a pillanatban csak az érdekelt, hogy nem sír! Miért nem sír?!! Egyszer csak elkezdett torkaszakadtából, jó erősen sírni és végre odamutatták nekem is. Életemben nem láttam szebb babát. Addig a pillanatig azt sem tudtuk lány, vagy fiú.

Egy nappal a szülinapom után, 20.20-kor ott volt az én gyönyörű kislányom 3400 grammal, 48 centivel, pihés fekete hajjal, 10/10-es Apgarral. Mikor kitoltak a műtőből, csak annyit tudtam mondani anyukámnak és a páromnak: Ugye milyen gyönyörű? Éjszaka voltak igazán fájdalmaim, kértem szorgalmasan a fájdalomcsillapítót, de nem igazán éreztem a hatásukat. Reggel összeszorítottam a fogam és kimentem a férjemhez, mert be már nem jöhetett. Meg is dicsértek érte. Másnap pedig kaptam egy szuper szobatársat az addigi magányomhoz, akitől, mivel ő már rutinos volt, el tudtam lesni a szoptatás fortélyait.

Számomra is az volt a legrosszabb élmény, amikor nem éreztem a lábam, illetve amikor a beteghordó áttett az ágyra. De egy hét elteltével, már majdnem vígan járkáltam otthon.

Pár napig ugyan nem volt tejem szülés után, kis gyönyörűm sem volt valami ügyes. Úgy indultunk haza, hogy a gyerkőc 10 ml-t szopizott és a gyermekorvos meg is jegyezte: lesz itt még sírás, de nagyon akartam szoptatni és hála az égnek 7 hónapig ez sikerült is. Aztán a lánykám már úgy vélte, elég volt és nem volt hajlandó többé elfogadni, de arra már jöhettek az új, igazi ízek. De megérte.

Ma pedig már nagy, okos hétéves iskolás.......(aki az első a tornasorban!)

Leluti

Oszd meg másokkal is!
Mustra