Palkónapló: A nagy testvér gonosz, a nagy testvér jó

Talán még soha nem vártam ennyire a tavaszt. Sőt, mit nekem a tavasz, legyen rögtön nyár! Olyan igazi, negyvenfokos, olvadó aszfaltos verőfény, lepjék el végre a játszótereket a mezítlábas gyerkőcök, sütkérezzenek a mamák, éjszakánként libegjenek a függönyök a nyitva hagyott ablakoknál és legyenek, legyenek végre balzsamosak az esték! Elegem van a télből, vigye már, kergesse el valaki végre, mert túl hosszú, mert valahogy kipécézett magának, és nem hagy békén, hanem egyik betegségből a másikba lökdös. Kábé másfél hetet tölthettem “egészségesen”, mert persze azért az orrcsepp ott figyelt az éjjeliszekrényen, de ma reggel megint borzalmas torokfájásra ébredtem, és azóta is egyre vacakabbul vagyok.

Közben persze gyerekeim élik világukat, és ahogy itt nyakig betakarva bágyadozom a fotelban, önkéntelenül is arra gondolok, hogy hát persze, csalánba nem üt a mennykő, és gyorsan hozzáteszem, hogy szerencsére, mert az csak még cifrábbá tenné az amúgy sem egyszerű helyzetet. A kölkök pedig cikáznak, trappolnak, ordítanak, én meg néha rácsodálkozom, hogy tulajdonképpen milyen edzett vagyok, még a fejem sem fáj, pedig tuti, hogy egy kívülállónak fél óra gyerekmozi is elég lenne ahhoz, hogy ájultan zuhanjon az ágyba és fel se keljen onnét a nap további részében.

Szóval ülök a fotelban, néha megpróbálom túlüvölteni fájós torkommal a káoszt, és közben érdekes megfigyeléseket teszek. Például azt, hogy Mici néha kimondottan gonoszul viselkedik Palkóval. Palkó üldögél, irtó aranyosan, mint egy kis játékbaba, és elmélyülten forgat a mancsában valamit. Mici odasomfordál, kicsit úgy, mintha véletlenül vetődne arra, és egy óvatlan pillanatban gyors mozdulattal kicsavarja öccse kezéből a játékot. Persze észreveszem, rászólok, mire Mici egy hang nélkül odacsapja Palkó elé a cuccot, és elviharzik. Még ő van megsértődve. Kicsit később Mici ül az ágyon, könyvet nézeget, Palkó pedig, aki mostanában mindenhova fel akar mászni, felkapaszkodik az ágy szélén, és gőgicsélve érdeklődik, hogy mit csinál a nővére. Mici ránéz, a szemén látom, hogy most undok hangulatban van, és tényleg, először csak óvatosan, aztán egyre vehemensebben rugdalja le Palkó kezecskéit az ágy széléről. Palkó a hátára esik, koppan a feje, bömböl, Mici meg egy perc alatt mellette van, simogatja, puszilgatja, Palkócska így, Palkócska úgy, bennem meg csak áll az ütő, hogy akkor most mi van? Mi ez az egész?

Egy ideje figyelem már Micit. Először akkor döbbentem rá, hogy valami nem kóser, mikor az egyik hétvégén piacra mentünk, és a gyerekek az előszobában öltözködtek. Térültem, fordultam, szervezkedtem nagyban, mikor egyszer csak azt láttam, hogy Mici ül a széken, és az alatta négykézláb őrt álló Palkó fejébe törölgeti akkurátusan sáros csizmás lábát. Hiába háborodtam fel, az elégedett mosolygás nem tűnt el Mici arcáról, és tulajdonképpen Palkó is nagyon boldog volt, mert feltétel nélkül imádja Micit. És lehet, hogy valahol ez Mici keresztje, amivel nem tud megbirkózni, nem tud mit kezdeni, csak addig feszíteni a húrt, hogy aztán mindenféle zökkenő nélkül a másik végletbe csapva ajnározni kezdje Palkót, odaadóan játsszon vele és egyáltalán, olyan kismamikásan viselje gondját, hogy nekem belepárásodjon a szemem.

S míg Micinek Palkó vetélytárs, játékbaba, alattvaló és imádnivaló kistestvér egyben, Lackónak inkább egy jövőbeli kistestvér, akivel majd egyszer lehet autózni, játszani, aki még csak baba, úgyhogy igazából nem is számít. Lackó annak örül a legjobban, ha Palkó észre sem veszi. Lackónak nyugalom kell és tér, hogy szépen szétpakolhassa az autóit, és akkor a legboldogabb, ha Palkó a járókában van, mert olyankor nem kell attól tartania, hogy Palkó ártatlanul, merő érdeklődésből szétkapja a legógarázst, vagy belerondít az autóversenybe. Ha ez mégis előfordul, Lackó dührohamot kap, de egy ujjal nem nyúl Palkóhoz. Mert Palkó nem egyenrangú partner, nem versenytárs, csak egy baba, akivel óvatosan kell bánni, aki aranyos, akiről szívesen gondoskodik, összeszedi a játékait, de ha megkérem, hogy játsszon egy kicsit vele, akkor csak rám néz nagy kerek szemekkel, hogy na de mégis, mit? És hogyan?

Sokat gondolkodom, melyik testvérnek van könnyebb, melyiknek nehezebb dolga a három közül. Ha Mici nem az egy szem lány lenne, akkor egyértelműen rá szavaznék. Mert középső testvérnek lenni nem jó, ezt már régóta tudjuk a népmesékből. Aztán múltkor a férjem egyik volt tanára, megtudván a családi felállást, figyelmeztetően emelte fel a mutatóujját, mondván, a nagyfiúra figyeljetek. Itt pedig, az orrom előtt egyértelműen Palkó a szenvedő alany, még akkor is, ha ez nem általános, nem jellemző, de azért ijesztő látni, hogy mennyire könnyedén kivitelezhető. Még egy ilyen madárcsontú hölgyemény számára is, mint Mici.

Mert igen, mondjuk csak ki, lányomnak úgy tűnik, időnként még mindig meg kell vívnia a zöld szemű szörnyeteggel. Ő, Lackóval ellentétben, nem tudja pókerarccal nézni, ahogy én gyömöszölöm Palkót, cipelgetem, etetgetem, puszilgatom, és igen, még ráadásul tényleg bűnös is vagyok, mert bizony sokkal többször puszilgatom a kis kókuszdiófejűt, mint a nagyobbakat. Mert Palkó még olyan igazi kisbaba, nagy, csattanós, puszilgatásra ingerlő kemény pofival, akit dédelgetni kell, míg a nagyobbakkal jókat lehet hancúrozni, játszani, klasszul meg lehet őket csiklandozni, de két percig sem maradnak meg az ölemben.

És hogy hogyan alakulnak az események pár hét múlva, mikor Palkó átköltözik a gyerekszobába? Hát csak úgy, ahogyan ez általában történni szokott egy átlagos dél-olasz családban. Vidáman, hangosan, és nagy-nagy egyetértésben. Ha pedig nem, hát tapasztalt nővérként csak azt mondhatom, az idő Palkónak dolgozik. Mici ellenében, legalábbis.

Panzej

Oszd meg másokkal is!
Mustra