Talán mi vagyunk egy kicsit antiszociálisak a férjemmel, de minden alkalommal, amikor a gyerekek ovis szekrényében/iskolatáskájában szülinapi meghívót találunk, görcsbe rándul a gyomrunk. Mi inkább a háttérben szeretünk maradni, ez a mentalitás pedig nehezen összeegyeztethető az össznépi „menjünk fel vadidegenek lakására bababazsúrra”-programmal. Eddig nagyjából sikerült megúszni a szülinapozásokat, de lassan eljön az idő, amikor félre kell tenni saját kényelmünket és megerőltetni magunkat a gyerekek miatt. Meg kell erőltetni?
Lányaim eddig kétszer vettek részt születésnapi zsúron, az egyik az Állatkerti Játszóházban volt, elefántetetéssel egybekötve, itt mindenki, a szülők is jól érezték magukat. A másik alkalommal Pötyi legjobb barátnője rendezett tortadélutánt, összesen három kislányt hívtak meg, így családias volt a hangulat. A szervezés is tetszett: ott kellett hagyni a gyerekeket és később értük menni. Így elkerülhető volt az órákig tartó kínos beszélgetés, amikor pedig értük mentünk, feszengés nélkül tudtunk egy keveset csevegni. Legközelebb ezzel a csapattal bevállalnék egy egész zsúrt is.
Úgy látszik, mások is rájöttek, hogy ez a megoldás is megfontolandó: a múlt héten olyan meghívót kapott Pötyi, amelyben kerek perec leírták, hogy a gyereket négyre oda kell vinni és hétre mehetünk érte. De mi a helyzet az iskolában, például egy elsős gyerek szülinapi meghívásai esetében, ahol senkit nem ismerünk? A jó szülő minden meghívást elfogad? (Hiszen ha soha sehova nem megy el a gyerek, egy idő után már nem is fogják hívni.) És ha igent mond, elkíséri a gyereket ismeretlen családokhoz és megpróbálja magát jól érezni a gyerek kedvéért? Vagy nem erőszakolja meg magát és csak olyan meghívást fogad el, ahová a gyerek egyedül is elmehet?
