Palkó űrruhában indul a farkasordító hidegbe

Zanza!

Reggel fél tizenegy van, még bedöntöm a kávét, leszedem az asztalt, beindítom a mosogatógépet (még szülés előtt tudatosítottam a férjemben, hogy három gyereknél ez nekem már jár), és nekiállunk öltözni. Megyünk a napi kis céltalan sétánkra Palkóval.

Egyedül, mert ilyenkor télen kutya sem akar velem mászkálni a fagyos utcákon, és tulajdonképpen én is utálom, dehát menni kell, különben nem sétál Palkó, és sétálnia ugye kell a gyereknek, benne van a “Hogyan váljunk Bezzeganyává?” című többkötetes mű “Séta” címszava alatt. Persze a legszebb az egészben, hogy csak én sétálok, Palkó, mivel járni még nem tud, csak kuksol a babakocsiban.

Szóval sétálni megyek, azaz megyünk, ami nevével ellentétben egyáltalán nem egy olyan könnyed és vidám dolog ebben a farkasordító hidegben. Sőt, épp ellenkezőleg, ahogy vándorol lefelé a hőmérő higanyszála, egyre macerásabb. Először én öltözöm fel, ami egyébként nem egy nagy etvasz, pulcsi, kabát, csizma, és aztán így, harci készültségben állok neki Palkónak. Ez ám az igazi anyai önfeláldozás, mikor vállaljuk a bepunnyadást a gyerek helyett. De vetíthetjük úgy is, hogy végül is talán egy fokkal jobb, amikor nem a gyerek ordítása, hanem a kabát miatt folyik végig a víz a hátunkon.

A következő feladat előkeríteni Palkót, aki kihasználva a pár pillanatnyi szabadságot, már valami tiltott zónában őgyeleg. Reménykedve, hogy nem a felmosórongyot vagy a vécékefét eszegeti éppen, rongyolok körbe a lakásban, míg végre megtalálom Palkót egyik kedvenc helyén, “a” virágnál, amint éppen egy használt papírzsebkendőt pakol bele a cserépbe, hogy aztán némi gondolkodás után kivegye, majd ismét egy óvatos mozdulattal, erősen koncentrálva visszahelyezze. Egy darabig nézem az ajtóból és ráz a röhögés, aztán csak elnyikkanok, Palkó pedig rögtön hátrafordul, és elömlik az arcán a telivigyor. Megzabálom, döntöm el nyomban, rögtön neki is ugrom, Palkó meg nevetgél, villogtatja négy darab fogát, de most csak rövid ideig hancúrozunk, mert ebben a medveszerkóban nem könnyű mozogni, hamar elfáradok, a melegről nem is beszélve. Sietnünk kell. Lerakom Palkót a pelenkázóra, és jöhetnek a ruhák. Harisnya, pufi nadrág, vastag pulcsi, sál, kabát, sapka, bőrsaru, rá vastag zokni, kesztyű. Kész is vagyunk, Palkó éppen úgy néz ki, mint egy kilövésre váró űrhajós. Karját vállból képes még annyira megmozdítani, hogy búcsút intsen a Földnek, illetve a lábfejét tudja még picit mozgatni, ha akarja, bár azzal nem tudom, mit csinálnak az űrhajósok. Mindegy, ennyi mozgási lehetőséget biztosít ez a szerkó, aztán ezek a lehetőségek is gyorsan eltűnnek, amikor belegyömöszölöm a gyereket a maxi cosi zsákjába. Így, ni. Indulunk.

Már az ajtónál cipekedek, amikor eszembe jut, hogy bennmaradt a telefonom. Vissza, szerencsére még emlékszem, hova tettem, meg is van. Kilépünk a lépcsőházba, Palkó már kezd morogni, hogy melege van, pedig már nincs messze a külvilág, mindössze meg kell találnom a kulcsot a feneketlen táskámban, ajtózárás és két emelet. Nincs meg a kulcs. Visszamegyünk, Palkót is viszem, és elkezdek szaladgálni a lakásban. Idegesen, mert Palkó ordítani kezd. Megy fel bennem a pumpa, szépen, lassan, hogy hogy lehetek ekkora marha, miért nem készülök össze rendesen, aztán meg azért dühöngök, hogy miért kell mindent ennyire megtervezni, miért nem eshet egy pici porszem a gépezetbe anélkül, hogy a gyerek elkezdene rögtön ordítani, mert türelem az nincs benne. Az valami extra, amit biztos úgy kell kérni programozáskor, hát én ezt sajnos elfelejtettem. Tehát bennem van a hiba, meg talán a férjemben, igazán jobban is odafigyelhettünk volna. Végre a kulcs is megvan. Becsapom az ajtót, Palkó ficereg a maxi cosiban, elkeseredett szemekkel néz rám, és nyavalyog. Végre beletalálok a kulcslyukba, kattan a zár, szomszéd néni kidugja a fejét. Csókolom, igen, mi vagyunk, hát igen, jól vagyunk, hát a gyerek kicsit ordít, igen, épp sétálni mennénk, igen, mindnyájan jól vagyunk, és micsoda idő van, hát hideg, igen, igen. Palkó a neve (még mindig), igen. Szép kisfiú, igen. MENNÉNK már, igen, igen. Csókolom.

Végre, indulhatunk. Nagy nehezen lecipelem Palkót, akit így maxi cosistul már nem kapok fel olyan könnyen a földről, aztán elcipekedek a kocsinkig, amivel tegnap persze nem kaptam helyet a kapu környékén, és kiveszem a csomagtartóból a babakocsit. Kinyitom, kicsit sáros leszek, de nem baj, egy kismama mindig valahol foltos, ezt már rég megtanultam.

Kimerülten Palkóra nézek, aki általában ilyenkor már megnyugszik, és vagy derűsen nézegeti a parkoló autókat, vagy bágyadtan próbálja elkergetni a szeme körül ólálkodó álommanókat, most inkább az utóbbi, aztán az órámra. Cirka huszonöt perc volt az egész. Nem is rossz. Lehetne hosszabb is. Mert ha Palkó az első sarkon összetojja magát, akkor csak azt mondhatom, hogy halasztott rajttal is hamarabb kerüli meg a Földet akár kétszer is az Atlantis, mint hogy az én kis asztronautám a második emeletre visszatérve újból az utcán landoljon.

Panzej

Blogmustra