"Harapj belém, mert szétfeszít a fájdalom lent!"

Zanza!

Nehéz terhesség után Nyina nagyon várta már a szülést. Mikor a kiírt dátum is eltelt, az orvosok kedvenc gyakorlóbábujává vált: boldog-boldogtalan vizsgálta, tágította, hátha attól beindul a szülés. Mivel mindez nem hozta meg a várt eredményt, kitűzték a hivatalos indítás dátumát.

Az ezt megelőző este viszont spontán beindult a folyamat, burokrepesztés után már "csak" meg kellett szülni a babát, akiről korábban az orvos nem volt hajlandó méreteket közölni, annyit mondott: nagy. Reggelre aztán kiderültek a pontos méretek: 59 centivel és 4360 grammal megszületett Mika Marcell.

Mikor a kilencedik héten, két hét folyamatos hányás és három kiló fogyás után az orvosom beparancsolt a kórházba bent fekvésre és infúzióra, kénytelen voltam meghozni a döntést. Mégpedig hogy a terhességem és a gyerekem két külön dolog. Nem az egyikből következik a másik, mert nem utálhatom meg a gyerekem és nem gondolhatom azt, bárcsak ne lenne, hogy ne kelljen a napom legnagyobb részét a vécé mellett ülve, fejemet a csempének támasztva tölteni, hogy aztán vizet és csipszet (az egyetlen, amit le tudtam nyelni), majd víz és csipsz hiányában a gyomorsavamat és epét hányjak.

Ezért aztán nagyon vártam a babám és nagyon utáltam terhesnek lenni. Április 9-re írtak ki, de egyre biztosabb voltam benne, hogy előbb kijön, talán még márciusban. Aztán eljött a március. A pocakom kilométerekkel előttem járt, ösztönlény szinten zabáltam be minden utamba akadó falatot. Jóakaró kezek leginkább almát és ananászt akasztottak az utamba, de rendszeresen belesétáltam a csokisfánk-csapdákba, amiből annyit ettem, amennyi volt.

Aztán eljött a március vége, és egyre riadtabban nézegetett mindenki, még a dokim is. “Hatalmas hasa van.” Tudom, tudom, ezzel kelek és ezzel fekszem és ezzel nem alszom, illetve emiatt nem alszom, csak szuszogok és heti egyszer elmegyek jógázni. Igazából a jóga tartotta bennem a lelket, az jelezte, hogy még ember vagyok, mozgó ember, meg tudom csinálni ezt a gyakorlatot basszus, az nem lehet, hogy nem. És akkor megcsináltam.

Túléltük a márciust is. A rettegésben töltött április elseje úgy húzott el, mintha nem is lett volna, pedig akkor már két hete rendszeres jóslófájásaim voltak. Az elején még ujjongva kezdtem érezni, ahogy szakad le a derekam, ahogy feszül a hasam, élvezettel csaptam le a stoppert minden egyes méhszájszaggató fájásnál. Aztán megtanultam, hogy felesleges.

Április kilencedike után én lettem az orvosok kedvenc gyakorlóbábuja. De én akartam, én mondtam mindegyiknek, csináljunk valamit, nagyon szeretnék már szülni. A méhszájam szép lassan nyiladozott, a jóslófájások mindennaposak voltak, a nyákdugómat rég elbúcsúztattam, a gyerek már alig mocorgott, bár a szívhangja és a magzatvíz rendben voltak. Az orvosok pedig kapva kaptak az alkalmon és vizsgálat címszóval (“akkor most úgy vizsgálom meg, hogy tudom, hogy szülni akar, rendben?”) tágítottak és méhlepényt szaggattak, amitől már napok óta úgy éreztem, mintha deréktól lefelé műveleti terület lennék, ahova minden arra járó acélos férfikezet meginvitálok.

A dokik tehát dörzsölték a kezüket, hogy most akkor én ma még visszajövök ide a szülőszobára és szülünk, de egyszer sem mentem vissza, csak mindig másnap, ctg-re.

14-én vártam a harmadnapot, amikorra megbeszéltük a dokimmal a megindítást. Az igazit. Amit már nem odázhat el senki és semmi, kiszedik belőlem ezt a gyereket, akinek méreteire mindenki csak hümmögött, ahogy kívülről megvizsgált, az ultrahanggal is dolgozó dokim pedig már hetek óta nem nyilatkozott centikről és kilókról. “Nagy.”

Este tízkor elkezdődtek a fájásaim. Tízpercesek, rendszeresek. Nem hittem már bennük egy cseppet sem. Nyögdécseltem a nappaliban, a pasim a konyhában dolgozott, megszokta, hogy esténként azt játsszuk, mintha szülni akarnék. Egy óra múlva mondtam, hogy nekem ez már eléggé fáj, inkább beülök egy kád meleg vízbe, attól el szoktak múlni. A kádban a tízpercesek tizennégyig húzódtak. De jöttek, én pedig egyre fáradtam. Lélegeztem, ahogy jógán tanultam, szárazföldön ringattam és támaszkodtam, vízben lazultam, aztán már csak feküdtem és nyögtem. Hajnali fél négykor a pasim nem bírta tovább, kiparancsolt az ágyból, segített felöltözni, bepakolt a kocsiba, irány a kórház. A csukott ajtóhoz lejövő szülésznő végighallgatta sirámaimat (nem sűrűsödnek a fájásaim, de elég erősek, másnap elvileg indítják, satöbbi), de az arckifejezéséből én azt hittem, a kötelező ctg után hazaküld. Mikor csodálkozva kérdezte, miért nem hoztuk fel a szülőszobás cuccom, mondtam is neki, amire azt válaszolta, ne vicceljek, már készítik a szobát, hívják az orvosom, aki amint beér, burkot repeszt.

Burkot repeszt, vihogtam, hát tőlem velem azt csinál már bárki, amit akar, de a lábam között folyó furcsán meleg magzatvízig nem hittem el, hogy szülni fogok. A szülőszobán ráültem a labdára, az már jógán is bejött, azon rakták rám a ctg-t. Fájtam. Aztán még emlékszem a burokrepesztésre. És a többi, süketség.

Tudtam, hogy végig ott voltak mellettem, a dokim, a szülésznő, egy szülésznőtanonc és a pasim. Tudtam, hogy a gyerek jól van, hogy jó a szívhangja. Tudtam, hogy ömlik belőlem a burokrepesztés óta a magzatvíz és tudtam, mikor kakiltam kétszer a szülőágyra. Tisztán éreztem a fájdalmat, ahogy tágulok és ahogy a szülésznő tágít, azzal a rostok közötti érzéssel álmodok még ma is. Tudtam, hogy beszéltem, hogy nagyon sokszor kértem bocsánatot, mert hangos vagyok, mert hisztizek, mert fáj. Hogy könyörögtem a pasimnak, okozzon fájdalmat, valahol máshol a testemen, mert ha csak arra figyelek, ami lent történik, megőrülök. Először a kezem szorította, de nem elég erősen (“De most már el fogom törni!” “Erősebben!”), aztán áttért a harapásra.

Tudtam, hogy kint már világos van és nekem hétre babát ígértek, de hát már biztos elmúlt hét, a baba pedig nem jön, csak az oxitocin infúzió zubog belém. Tudtam, mikor kell nyomnom, de nem tudtam, miért nem jön a gyerek. Tudtam, hogy mindenki feszült most már, hogy valami nem stimmel, hogy bejön egy másik orvos is konzultálni, tényleg császár kell-e. Tudtam, hogy hagynak még, amíg a gyerek jól van, de kezdtem úgy érezni, nem bírom tovább. Tudtam, mikor vágtak bele a gátamba, de nem tudtam, végig tudom-e csinálni, hiába segítenek ennyien, hiába keresem mindenki szemét, aki hozzám beszél, hogy onnan merítsek erőt, már nem találom őket. Magamba vagyok zárva, egyedül vagyok a fájdalmammal órák óta, hiába a rengeteg segítség és biztatás, a fülemben a pasim hangja, a simogatása, a harapása, a szorítása. Én vagyok, a gyerek van és körülöttünk a fájdalom.

Ahogy a feje szétfeszítette a csontjaimat, inaimat, izmaimat, húsomat, rostjaimat, szalagjaimat, annak a belső hangját hallom még ma is.

És akkor végül egyszer csak ott volt. Nem volt hangja. Fehéres lilás volt. Elvitték, anélkül, hogy éreztem volna a bőrömön. Azt sem fogom elfelejteni soha, amikor végül visszahozták és rátették a mellemre meztelenül; amikor aznap dél körül először szoptattam; amikor először szuszogott itthon; amikor először rám nézett; amikor először éreztem, hogy szeretem, nem csak hogy felelős vagyok érte.

2009. április 15-én reggel 9 óra 10 perckor megszületett Mika Marcell 59 centivel és 4360 grammal. A fiam.

nyina

Blogmustra