Szülőanya kerestetik!

Zanza!

Kezdek ideges lenni. Ígéretet tettem, hogy segítek megkeresni valakit, akiről csak a nevét tudom és azt, hogy 37 évvel ezelőtt egy szép tavaszi napon gyönyörű kisfiúnak adott életet a megyei kórházban. A fiúról, aki ma már házas ember és van egy csodálatos kisfia, szinte mindent tudunk. Milyen magas, milyen színű a szeme, mekkora a lába, mekkora súllyal és hány centivel született, mi a kedvenc hobbija, hol dolgozik. Az anyja nevét is tudjuk, igaz, neki nem a szülő-, hanem a nevelőanyja neve szerepel az igazolványaiban. A férfi édesanyának szólítja őt. Nem is tehetne másként, hiszen egy hónapos korában került a középkorú házaspárhoz, akik akkor már tíz éve vártak egy saját gyermekre.

Boldogan éltek hármasban. A szülők mindent elmondtak a fiúnak, nehogy váratlanul érje őt, ha valahonnan meghallja, hogy őt örökbe fogadták. Kisvárosban laktak, ahol hamar kiderült az igazság és bizony szegény fiút sokan csúfolták miatta.

30 évesen vette el feleségül élete szerelmét, akitől két évvel ezelőtt kisfia született. Azelőtt is sokszor gondolt a szülőanyjára, rengeteget beszélgettek a párjával arról, hogy vajon van-e köze a problémáinak ahhoz, hogy őt nem akarta az anyja. Vajon valóban olyan szerencsés-e, mint ahogyan azt mások is gondolják az örökbeadott gyerekekről, miszerint egy jól felkészült, alaposan átvilágított, tehát szülőnek tökéletesen megfelelt pár nevelhette fel őt? Vajon milyen nyomokat hagyhatott benne a nem kívánt terhesség és a rácsos ágyban töltött egy hónap a szülészeti osztályon? Van-e valamilyen öröklött betegsége, hajlama? A kérdések megválaszolatlanul maradtak, mivel a beszélgetés rendszerint azzal fejeződött be, hogy a férj lezárta a témát. Valójában gyűlölte a nőt, aki életet adott neki.

Kisfia születésével azonban változott a helyzet. Megtapasztalhatta, hogy milyen csodálatos érzés apának lenni. Ott volt a szülésnél, látta a feleségét, hogy milyen érzések kavarognak benne, és rájött, hogy a szülőanyját is ugyanezek az érzések keríthették a hatalmukba. Éppen úgy dolgozhattak benne is a hormonok és az ösztönök, de az okot, amiért ott kellett őt hagyni a kórházban egyedül, azt nem tudja. Eleinte csak pár szóval, majd egyre gyakrabban és hosszabban beszélgettek a feleségével arról, hogy mi lenne, ha megkeresnék és felkutatnák a nőt. Ki lehet ő? Hogy néz ki? Egyáltalán él-e még? Egészséges? Mivel foglalkozik? Vannak gyerekei, esetleg unokái? Tudja, hogy ki az apa? Ő él még? Egészséges? Neki van családja? Mennyi kérdés...

A gyomrom két napja görcsben. A férjemé is. Sőt, az övé van csak igazán. Eldöntöttük, hogy megkeressük a szülőanyját, de hogy utána mi lesz, arról fogalmunk sincsen. Egyelőre a neten kutakodtam, nem sok sikerrel, bár van néhány nyom, amin elindulhatunk. Már csak szabadidő kéne, meg egy kis segítség, de a férjem azt kérte tőlem, hogy ne mondjam el a családból senkinek. Megértem őt. A cikket az ő engedélyével írom így névtelenül, részben azért, hogy tanácsot kérjek, hogyan indulnátok el egy név, egy szülési helyszín és időpont valamint az akkori tartózkodási hely (megye) ismeretében. Másrészt kíváncsi vagyok, hogy mással is történt-e már hasonló eset.

Elindultunk hát egy ismeretlen úton, tele izgalommal, félelemmel és várakozással. Ha rátalálunk a férjem vér szerinti családjára, bevallom, nem tudom, hogy mitévők leszünk. A férjem sem. De abban az egyben biztosak vagyunk, hogy meg akarjuk találni őket!

Blogmustra