Ötévesen tudni kellene kettesével visszafelé számolni?

Zanza!

Tud ön mondjuk tizenkettesével visszafelé számolni? Hosszú, legalább három-négy tagmondatból álló mondatot betű szerint visszamondani, három-négytagú mintával hibátlanul időre körberajzolgatni egy téglalapot? Elrontotta? Na, akkor mars vissza a nagycsoportba, mit képzel, így akar traumatológus, programozó vagy akár portás lenni?

Na most, viccen kívül. Múlt héten beszéltük át az óvó nénikkel az iskolaérettségi vizsgálat eredményeit, mert én vagyok az a trenddel szembemenő megátalkodott, aki a júliusi gyerekét iskolába íratná alig hatévesen, ezt ráadásul nem átallja a család élethelyzetével, nem pedig a gyermek lángeszével és csillapíthatatlan iskolaéhségével indokolni. Sejtettem, hogy lesz némi prekoncepció a dolog értékelésével kapcsolatban, de amikor ismertették a feladatokat – legtöbb esetben nem is azon, hogyan szerepelt rajtuk a gyerek, bár akadt ott is egy-két meglepetés, hanem magukon a teszteken – sorok sok mindent látott írója is dobott gondolatban néhány hátast, és csak remélte, hogy a gondolatai nem mindig ültek ki az arcára.

Ahhoz, hogy egy gyerek maximálishoz közelítő pontszámot érjen el, ötévesen-öt és félévesen hibátlanul kéne ismernie az órát, a naptárat, az elvont tulajdonságokat, tudnia kéne kettesével visszafelé (!) számolni, összeadni-kivonni legalább tízes számkörben, bonyolult parancsokat hibátlanul és időre végrehajtani, precízen és egyenesen rajzolni nem épp gyereket érdeklő geometriai alakzatokat és betűket (!), ezen kívül nem árt felnőttes lexikonfogalmakat használni, pl. a „járgány” helyett a „közlekedési eszköz” kifejezést. Nos tegye fel a kezét, aki ötéves gyerekének szájából az utóbbit valaha is hallotta normál alaphelyzetben.

A tesztek ugyanis efféle módon mérnék az iskolai kompetenciát, engem ez arra emlékeztet, mikor a filmművészet szakra felvételiző Rékától precízen kikérdezték, hogy is kell filmet vágni, mintha nem is az ott megtanítandók közt szerepelt volna ez a művelet. Még jó, hogy az orvosnak készülő Miklóstól nem tizennyolc évesen kérték számon a vakbélműtétet.

Ráadásul az ideális leendő  tanulónak minden területen (verbális, finommotoros, problémamegoldás, kreativitás...) egyforma jól kéne teljesítenie, kíváncsi vagyok, hány felnőttnek sikerülne. És mit kezdtek volna sorok írójának hatéves formájával, aki ugyan ötévesen írt és olvasott, felmondta fejből a teljes Három Nyulat vagy elénekelte egyedül a Macska-duettet, de még nyolcévesen is képtelen volt egyenesen összeragasztani két papírlapot, vagy a legalsó fokozatnál továbbjutni a mászókán. Júniusi voltam, hatévesen felvettek abba az iskolába, ami a mostani rangsorok élén is díszeleg, tizenkét év múlva jeles érettségivel távoztam, bár közben valóban belém őszült pár testnevelő és egy középiskolai fizikatanár. A mostani teszt szerint nyilván be se iratkozhattam volna.

Egyszerűen nem értem. Az nem része a vizsgálatnak, hogy a gyerek mennyire érdeklődő  vagy motiválható, figyelmes, tud-e csoportmunkában dolgozni, mennyire fegyelmezett vagy milyen az általános állóképessége, esetleg az érzelmi intelligenciája. Lószart, mama. Kettesével visszafelé számolni, az fontos. Valamint időre teljesíteni – szegény gyerek, kikiáltották róla azt is, hogy téveszti a jobb-bal irányt, jelentem másfél hete tesztelem őkelmét a pedagógus nagymamával együtt a legkülönbözőbb helyzetekben, soha nem tévesztett, ahogyan azelőtt sem. Lovagolni tanul, ha valahol, hát ott kibukott volna. Vagy amikor biciklizésnél ordibálom az instrukciókat magam elé, nem merném megtenni, ha tévedésből a kukásautó alá kanyarodna az ellenkező irányba, vagy addig vacillálna, míg rá nem futok.

Tévedés ne essék, a lányom nem zseni. Látom, hogy képzőművészeti tehetségből egyelőre nem szorult belé túl sok, nem mutat semmi matematikai lángelmére, de akkori önmagamat máris messze túlszárnyalta bicikli-görkorcsolya-tánc ügyben, a szókincse és kifejezésmódja még az óvó nénik szerint is kiemelkedő, és mind a lovas oktató, mind a csoportos táncot oktató szakember szerint is rendkívül fegyelmezett (ezt a kollégáim is megerősítették, amikor nevelés nélküli munkanapon az irodában üldögélt az íróasztalomnál egész nap), jó a memóriája és figyelmes. Genetikailag pedig nincs könnyű dolga -  egy szélsőségesen csak az agyával érvényesülő nő és egy rendkívül jó térbeli és manuális adottságokkal megáldott férfi gyermeke, az pedig csak a tankönyvekben lehetséges, hogy ő egyszerre patkoljon bolhát, és mondja fel a Révai-nagylexikont. Amúgy az életben való jó érvényesüléshez szerintem egyikre sincs igazából különös szükség.  Sőt ezek nélkül az iskolát is ki lehet járni, remekül.

A mai magyar iskola egyik végén ezek szerint csak azoknak kéne bemennie, akik némi túlzással már gyököt vonni és deriválni is tudnak, csak tudnám, akkor hogy jön ki a másik végén az a rengeteg funkcionális analfabéta, némi magatartászavarral spékelve.

Bár elérte a megfelelő szintet és pontszámot, mi javasolnánk, hogy maradjon egy évet még, ingatják a fejüket az óvó nénik, ráadásul hatalmas a lelke a gyereknek, ha kudarc éri, leblokkol és minden kedvét elveszíti, tessék megoldani inkább, stressz érheti. Bizony hogy érheti stressz, morgom vissza, főleg ha akkor kerül elsőbe, amikor én vissza a munkába, a testvére pedig bölcsődébe, csodajó lesz neki. Felnőttnek is emberes méretű stressz fogja érni akkor, megoldani pedig nem tudom, van valami jó kis lottó-szisztémájuk esetleg? Akkor még el kéne menni nevelési tanácsadóba, bár a döntés az önöké. Csak tudnám, mit a fekete fenét fog valami nevelési tanácsadóban nekem mondani bárki, szegény kölyök, ne érje stressz, de azért vizsgáztathassa még négy-öt számára vadidegen ember. Ja és lehetőleg márciusban. Ja hogy én akkor épp szülök? Magánügy.

Bután nézek magam elé. A tesztekkel úgy érzem, nem tudtam meg semmi pluszt, amit a gyerek nem tud, senki soha nem tanította neki, ahol brillírozott, ott sok esetben a feladat gyanúsan hasonlított néhány játékra, amit rendszeresen játszunk otthon. Ezzel mindjárt rá is lehet lépni a pokol kapujához vezető jó szándékkal kövezett útra – tudatos „foglalkoztatás” sőt „fejlesztés” meg „gyakoroltatás”, és az Úristen irgalmazzon mindannyiunknak. Hogy hozzunk olyan elvárásokat, amik jó részének nem látom az értelmét. Természetesen nem akarom a gyereket nekiengedni az esetleges kudarcnak – bár pusztán az a tény, hogy esetleg egy évvel később találkozik csak teljesíthetetlen elvárásokkal vagy értelmetlen feladatottal, egyáltalán nem vigasztal.

Iskola kerestetik, ahol írni, olvasni, számolni, csoportmunkában dolgozni, valódi feladatot elvégezni tanítanak, türelemmel, szeretettel, motivációval és empátiával, lehetőleg nem 35-ös osztálylétszámmal. Szeptemberben vagy akár egy év múlva, ez a követelmény nem fog változni. Ahogy a gyerek sem fog tudni kettesével feltétlenül visszafelé számolni hétévesen, vagy „egyenletes” teljesítményt mutatni minden kompetencia-területen, ahogy én sem tudtam-tudom ezt produkálni. És akár igen, akár nem, nem effélék fogják eldönteni, hogy érett-e már az iskolára, avagy az életre. Sokmintás, hosszú távú kutatásom (szinte mindegyik általános vagy középiskolai osztálytársam életútjáról tudok) szerint pedig még a jó szemű, tapasztalt tanárnak is lehet felnőttkorban meglepetéseket okozni, ki hova jutott végül és hogyan. A papírízű felmérésekkel viszont a rendszerbe kódolhatjuk a rendszerszintű tévedéseket.  Az eredményeket sajnos ismerjük.

Vakmacska

Blogmustra