Niagaraként öntött el a magzatvíz

Zanza!

Mina két kislányának születését meséli el ebben a rendhagyóan hosszú szüléstörténetben. Az első gyerekével elfolyt magzatvízzel mentek be a kórházba, ahol kiderült, hogy a baba arctartásban helyezkedik el, ezért megcsászározták az édesanyát.

A második kislány születése előtt megállapították, hogy mekóniumos a magzatvíz és az anyukának calici-vírusfertőzése van, ezért szintén a műtőben választották ketté őket. Te is szeretnéd megosztani szüléstörténeted? Küldd el nekünk erre a címre!

Talán ott érdemes kezdenem, hogy 2006. május 6-án összeházasodtunk. Még a hónap végén aláírtuk az adásvételi szerződést az akkor még csak alapjaiban sem álló házunkra – anyósoméknál laktunk akkor már 4 éve. Dolgoztunk ezerrel, kerestük a kiegészítőket, burkolatokat a házba, pörögtünk és buliztunk nagyokat a barátainkkal. Közben felfüggesztettem a fogamzásgátló használatát, mert 7 év után kicsit pihentetni akartam a szervezetem. Október végén vártam-vártam, hogy megjöjjön, hogy újrakezdjem a fogamzásgátlót, de semmi. Vettem egy tesztet. A mai napig nem tudom, miért, de egyszer csak a boltban úgy éreztem, hogy vennem kell egyet. Még be sem fejeztem, már tudtam, hogy kétcsíkos lesz. Mondtam a férjemnek, Lacinak, hogy babánk lesz, erre nem szólt semmit, csak átölelt. Innentől kezdődött az igazi kaland!

Titkolni kellett anyósék előtt, mert még nem volt biztos – meg akartuk várni a karácsonyt és a kezükbe nyomni az UH-felvételt. Titkolni kellett a munkahelyen, mert pont átszervezések voltak, sőt, még egy munkahelyem szervezte, külföldi útra is hivatalos voltam december legelején. Ráadásul akkor még dohányoztam is - nem keveset -, amit látszatként fent kellett tartanom. Kapóra jött, hogy a tanulmányi szerződésemnek köszönhetően majd 1 hónapnyi fizetett tanulmányi szabadságom volt, így a vizsgákra is fel tudtam készülni, illetve tudtam növeszteni a pocakomat is. A közvetlen főnökömnek 4 hetesként elmondtam, hogy babát várok, ő mindenben támogatott. Márciusban beköltözhettünk a házunkba, 2007. május elsejétől már nem dolgoztam, jött a vizsgaidőszak és kivettem az összes szabadságomat is.

Szerencsére teljesen problémamentes volt a várandósságom, minden eredményem tökéletes volt. Nem voltam nagyon kívánós sem, csak a nagy melegeket nem bírtam, így az utolsó hónapban (2007. júliusában) hetente szedtem magamra a vizesedésnek köszönhetően a plusz 2-3 kilókat. Július 26-ra voltam kiírva, de semmi jele nem volt aznap, hogy bármi készülődne. Kifejezett jóslófájásaim sem voltak, csak pokolian égett a gyomrom, mint mindig. Július 28-án, szombat este átjöttek a barátaink, jót beszélgettünk, majd olyan éjfél körül hazaindult mindenki, azzal, hogy másnap elmegyünk valami vízpartra. Lefeküdtünk aludni, majd 1 óra körül arra ébredtem, hogy valami nem stimmel. Olyan érzésem volt, mintha bepisiltem volna, de nem lettem nedves. Kiszálltam az ágyból és akkor Niagaraként kezdett ömleni a magzatvíz.

Lacinak szóltam, persze mindketten nagyon fáradtak voltunk, hiszen egy órát sem aludtunk. Felhívtam a Schöpf-Merei szülészetét, ott azt mondták, induljunk. Lezuhanyoztunk, a rég összepakolt táskát betettük a kocsiba, majd elindultunk a kórházba. Egyből 3 percenként jelentkező 30-40 mp-es fájásaim voltak. Azt hittem, hogy a kocsiban fogok megszülni, annyira fájt.

Negyed háromra értünk be, az ügyeletes doki, aki megvizsgált, azt mondta, hogy nulla tágulással bepisiltem, de azért megcsinálják a CTG-t, ha már ott vagyok, de szerinte nem szülök még. Csak az ügyeletes szülésznő mondta, hogy ebből aznap baba lesz. Lacit hazaküldték, hogy aludjon. (Legalább neki sikerült.) Én az egyágyas szülőszobában voltam, hasamon a CTG-vel, szinte teljesen leállt fájásokkal próbáltam pihenni, de mire elaludtam volna, hát nem jött egy-egy fájás?

8-ra egyujjnyi volt a tágulás, 10-re szűk kettő. Fájások visszatértek már olyan 8 óra körül, 3 percenként 30 mp-esek voltak; feküdni nem bírtam sehogy sem, így álltam végig és a bordásfalba kapaszkodtam. Laci nem tudott segíteni, szenvedett attól, hogy nekem fájt, úgyhogy gyakran kiküldtem, hogy menjen ki a többiekhez (odacsődített mindenkit) vagy menjen le cigizni. Még én sajnáltam őt. Szegény az elején annyira szeretett volna segíteni, de volt olyan, hogy rákiabáltam, hogy ne szólaljon meg, ne érjen hozzám!

Dokimat behívták 10-re, megvizsgált egy fájás közben (pokolian fájt) és nyugodt hangon tájékoztatott, hogy a babám nem jól fekszik (arctartással, be sem illeszkedett buksival), ezért császár lesz, mert ha megvárjuk azt, amíg TALÁN beilleszkedik, addigra én is nagyon kimerülök, meg a kevés magzatvíz miatt már ő sem lesz a legjobb állapotban. Amikor ezt elmondta, majdnem elsírtam magam a megkönnyebbüléstől, mert ugye EDÁ-t már nem kaphattam, és a folyamatos, gyakori fájások miatt és az alváshiánytól már ájulásig fáradt voltam.

Gyorsan kaptam egy infúziót  és betették a katétert (brrr), készítették elő a műtőt, és 11-kor beadták a spinális érzéstelenítést. (Ezelőtt nagyon féltem a gerincinjekciótól, de nagyon hálás voltam/vagyok érte.) Nagyon kedvesek voltak, főleg az anesztes a fejemnél, folyamatosan szóval tartott, simogatta az arcomat, fogta a kezem, nem éreztem magam egyedül. Majd 11.14-kor megszületett az én gyönyörű Boglárkám hatalmas, 6 cm hosszú hajjal, 3700 grammal és 57 centivel.

Kiemelés után azonnal felnyekergett (a felsírás azért túlzás lett volna). Apja nézte-fogta fürdetés és öltöztetés közben, majd visszahozták nekem egy kicsit, hogy megpuszilgassam, miközben varrtak össze. Annyira gyönyörű volt, az arcán látszódott kicsit, hogy a rossz beilleszkedés miatt hol nyomódott a csontoknak, de pár óra alatt elmúltak a foltok. Felvittek az őrzőbe, ahol teljesen egyedül voltam, jöttek a szüleim, anyósomék és a barátok. És utána jött Ő is! Délután 1 óra körül már együtt próbálkoztunk a szopival, ami elég jól ment.

Nagyon hálás és szerencsés voltam, mert ugye ekkor már fizetős volt a Schöpf, kevesen voltunk és nagyobb figyelem jutott a kismamákra. Aznap én szültem egyedül, de a bent töltött 5 nap alatt minden nap 3-3 kisgyerkőc született. A mellem a második napon belövellt, Bogi a 3. napon kicsit besárgult, de hálistennek minden rendben volt!

Telt-múlt az idő, Bogicám gyönyörű kilenc hónapos nagylánnyá cseperedett. Közben nagy esemény történt, hazalátogatott az eddig egyszer látott sógornőm Amerikából a családjával! Nem is gondoltuk, milyen jelentőségteljes lesz ez a látogatás.

Már megint a fogamzásgátlót akartam elkezdeni szedni, vártam-vártam, hogy mikor jön meg.  Hát zebracsíkos tesztet sikerült „produkálnom” ismét. Akkor persze ezt nem így éltem meg, tele lett a nadrágom, hiszen pici volt még Bogi is, hát még egy ennél kisebb. Valahogy teljesen természetesnek vettük, hogy jön. A para csak később kezdődött. Ugye friss házasokként, vadiúj első közös lakásban rengeteg minden hiányzott még, a férjem reggeltől késő estig dolgozik, számottevő segítség nincs a közelben, hogy fogom én ellátni a két kicsi-pici gyermekemet egyedül? És, ráadásul még előttem állt az államvizsga is januárban! Te jó ég! Szegény második gyerkőcre nem is maradt túl sok figyelmem, hiszen szakdolgozatot írtam, tanultam az államvizsgára, gondoskodtam a kislányomról, igyekeztem a háztartást is kézben tartani; esténként félig álomba merülve megsimogattuk a pocakomat Lacival, hogy azért érezze Ő is, hogy várjuk.

Orvosnál maradtunk, átkerültünk az Uzsoki kórházba. Jajj de nem tudtam megszokni! Ugye kérdéses volt a szülés, hiszen 2009. február közepére vártuk a Testvért, 18 hónap a két szülés között. Császáros lévén kinézett a második is műtétnek (főleg, hogy a lepény a méhszájon volt), de nehogy már egyszerű legyen az élet, elfelejtettem az utolsó vérzés napját (nem véletlenül, hiszen abban a májusban voltak itt a sógornőmék), ezért nem tudtuk „belőni” a pontos dátumot – ebből többször is bonyodalom támadt. A dokim azt mondta, hogy fejkörfogat fog dönteni, megvárjuk amíg beindul magától.

Az első bonyodalom az AFP-levételnél volt. Ultrahang alapján vették le a vért, naná, hogy alacsony lett az érték, irány a SOTE 1. amniocentézisre. Tűpara a köbön, de elmentünk. Bitang sok idő volt, bejelentkezni, papír lead, átmenni UH-ra, lelettel együtt vissza az első ajtóhoz, bemegy, időpontot egyeztet (félig telt gyomor miatt) amnióra. (Láttam már néhány UH-felvételt, de ezen mit láttak? Mert én néhány fehér és világosszürke pacán kívül semmit.) Mindegy, még aznapra intéztem egy 4d-s, genetikus által végzett UH-vizsgálatot, ahol direkt az általam vitt értékeket vizsgálták, és megállapították, hogy csodaszép, 18 hetes, egészséges kislányt hordok a szívem alatt. Mindentől függetlenül visszamentünk, megcsinálták a magzatvízvételt (nem volt vészes – vagy csak nagyon ügyes volt a doki), 4 hét para után megerősítették, hogy a vizsgált kromoszómák rendben vannak és tényleg kislány.

A második bonyodalom a SOTE 1-nek köszönhető, mert ez volt az egyetlen hely, ahol méret alapján az UH február 21-re írta a terminus végét; az összes többi UH február 11-14 közé. Gondoltam is, hogy szegények, akik Valentin-napon születnek, egyben letudnak mindent. Szülinapot, szerelemnapot.

Közben írtam a főiskolának, hogy legyenek szívesek az első napon lehetőséget adni a védésre és az államvizsgára, mert szülni fogok. Válasz sehol, érdeklődjek december végén, akkor kiderül, melyik héten kezdik a vizsgáztatást. Jó karácsonyt nekik is. De minden jó, ha vége jó: szakdolgozatot elfogadták, vizsgahét február 9-13. Csak bízni mertem benne, hogy a kicsi lány bent marad addig, mert az összes ultrahangos doki azt mondta, hogy január végén megszületik, olyan nagy. De decemberben jött az első vita, mégpedig, hogy fogják hívni a kicsit? Hű, ezeket a gyakran hajnalig tartó eszmecseréket senkinek sem kívánom!  Egy hónap alatt jutottunk dűlőre az Amira és a Brigitta után: Bernadett.

Február 3 kalandosra sikeredett: háromnegyed 6 körül elkezdett zsibbadni minden előzmény nélkül a jobb alkarom, utána a jobb arcfelem-állkapcsom, mindeközben verbális zavaraim is voltak. Mindez tartott negyed órát kb., persze nagyon megijedtem. Laci hazaért 6-kor, hívom a dokit, mi történt, doki beirányított a kórházba. Bogit felpakoltuk (akkor már ment a hasa), irány anyósomékhoz, Bogit letettük náluk 7 körül, mert nem tudtuk, mikor végzünk. Fél 8 körül a kórháznál voltunk, nekem forgott a gyomrom, Lacinak csikart a hasa, nem gyanakodunk. Kiszállunk a kocsiból, egész délutáni sajtos pogácsámat visszaadtam a kocsi mellett az enyészetnek. Így indultunk a szülészetre, bejelentkezni. Ctg-re tesznek, vérnyomást mérnek, közben Laci szól, hogy megy anyumékhoz, akik 3 percre laknak a kórháztól, mert nagyon rosszul van. Közben 30 perc CTG, Berni meg sem mozdult, még erőteljes rázásra sem. Ügyeletes doki megvizsgált, átküldött a neurológiára, ekkor már este 9 volt. Laci vissza, beszámolt az "élményeiről".

A neurológiára már együtt mentünk, én bent a dokinál, ő kint vár, rosszul lett, injekciót kapott egy ottani nővértől, én minderről csak akkor értesültem, amikor 25 perc vizsgálat után kijöttem. Eredmény: Lacinál calici-vírus – tehát nálam is, nekem csütörtökön EEG, szülés után MRI (most nem férnék a hasamtól a gépbe). Ügyeletes dokihoz vissza, mozgásos CTG-t akart, egyek csokit. (Köszi.) Eszem, rázzuk a hasam, forgolódok, tapsolunk - eredmény 3 db mozgás 40 perc alatt. Doki elenged, mi végre haza, hogy átadhassuk magunkat az éjszakai gyötrelmeknek. (Hazafelé én vezettem, mert Férjuramat rázta a hideg, de amikor már másodszor vészindex-kézifék-ajtókivág-előregörnyed akció volt, azt mondta, cseréljünk.) Bogi anyósoméknál maradt.


Csütörtök: szokásos CTG, minden ok. Utána anesztes ambulancia a császár miatt. Rendes az altatóorvos, egyből mondja, hogy itt a neurológiai előzmények miatt biztos császár lesz, ráadásul spinál érzéstelenítéssel, mint Bogival. Frissen mosott hajamba zselét nyomtak, hogy meg tudják EEG-zni az agyamat. Utána a fősulira rohantunk hátralékot fizetni, meg az esetleges hiányosságokat pótolni, utána anyósomékhoz, mert ők is calicisek lettek, Bogi ugye még mindig náluk volt, tehát para volt, nehogy újra elkapja, így viszont otthon volt, tanulni nem nagyon tudtam, úgyhogy így készültem a vizsgára.

Államvizsga lezajlott február 9-én, hétfőn sikeresen, fájások sehol. CTG-k folyamatosan, 4300-ra becsüli a gép a kisasszonyt, zárt méhszáj, 24 órán át tartó fájáshullámok. Dokival megbeszéltünk, február 16-án hétfőn befekszem, 17-én indít.

Február 14-én (haha), hajnali fél 4-kor fájásokra ébredtem. Pont előző nap voltak jóslóim, gondoltam, ez is az lesz. 4-kor beültem egy kád forró vízbe, mert azt olvastam, ha jóslók, akkor elmúlnak, ha élesben megy, akkor felerősödnek a fájások. (Nagyon bután hangzik, de teljesen tapasztalatlannak éreztem magam, mert ugye az első szülés nem így indult.) Fél 6-ig ücsörögtem, olvastam a forró vízben, Laci egyszer kijött, hogy mit csinálok én hajnalban egy kád vízben. Mondtam, hogy fájásaim vannak, erre azt mondta, jó, és visszament aludni. Utóbb nem emlékezett semmire.

Kiszálltam a kádból és a vendégszobában lefeküdtem az ágyra, pihenni. 7-ig félébren-félálomban ott feküdtem, 5 perces fájásokkal. Lacinak szóltam, hogy ma van a napja, hogy négyen legyünk. Halál nyugodtan lezuhanyozott, megborotválkozott és felöltözött, én már ott toporogtam, mert az 5 percesekből hirtelen „kapaszkodós” 3 perces fájások lettek. 8-kor indultunk el anyósomékhoz, letettük Bogit, háromnegyed 9-kor már a kórházban voltunk. Ugye pont ebben az időben volt a nagy influenzajárvány, le voltak zárva a kórházak. Ha akkor megállított volna a portás, hogy a férjem nem jöhet be, biztosan lerúgtam volna a lépcsőn, pedig nem vagyok egy agresszív típus.

9-kor megvizsgált az ügyeletes doki, mekóniumos a víz, szűk két ujjnyi tágulás. Az ügyeletes szülésznő letol, hogy miért csak most érkeztünk, ha császár lesz. Közben pedig siettetett, mert egy másik asszony kitolás előtt van, de neki kell borotválnia és beöntést adnia. Ja, kétperces fájásokkal örültem, hogy a felvételi kérdésekre tudtam válaszolni érthetően. De azt a lenéző hangot nem fogom soha elfelejteni. Közben hívták a dokimat, aki gyorsan elindult Szentendréről, 10-re be is ért. Addig engem előkészítettek, bekötöttek egy infúziót, és befektettek a szülőszobára. Online hallgattam végig a másik asszony szülését. Hát mit ne mondjak, nem volt egy kellemes érzés. Mint ahogy az sem, hogy feküdnöm kellett a fájások alatt.

Kicsit egyedül hagytak, ami nem volt túl biztató, de az anesztes doktornő többször is odajött, sőt, még a műtősfiú is bemutatkozott nekem. Betoltak a műtőbe, de mintha ott sem lettem volna, mindenki beszélgetett mindenkivel, én meg vártam meztelenül. A műtősfiú aztán letakart egy lepedővel, nagyon hálás voltam neki! Kérdeztem is, mire várunk? Azt mondták, hogy a doki megérkezzen. Végszóra doki bent, én kapom a spinált (közben percenként jöttek a fájások), jaj de jó, már nem is fáj. Lefektetnek, beállítják az asztalt, és kezdődik. Nem érzek semmit, nem szól hozzám senki, egyedül vagyok egy zsúfolt szobában. Lacit nem engedték a közelembe, mert a szülőszobán szült mellettem egy nő, a műtőbe nem jöhetett be, ezért megkérem az anesztes hölgyet az elején, hogy fogja meg a kezem, értetlenül visszakérdez, hogy miért? Mondom, hogy ne legyek egyedül. Tessék-lássék módjára megfogja fél percre a kezem, aztán elengedi. Senki nem szól hozzám semmit, se azt, hogy hány óra van, amikor kiemelik a babámat, se azt, hogy fogják hívni, vagy bármi. Csak az altatós a fejemnél, hogy ajjajj. Kérdezem mi van, de nem válaszol. Elviszik őt öltöztetni, fürdetni, hallgatózom, sír-e már. Aztán együtt sírunk az ajtó két oldalán, én a megkönnyebbüléstől, ő az atrocitásoktól. Végre visszahozzák, tiszta nővére... Engem eltolnak az őrzőbe, gyerekről nem mondanak semmit, egészen a 6 órás kötelező fekvés végéig. Akkor tudom meg, hogy 10: 22-kor született, 3710 g-mal és 56 cm-rel. Lacit időközben elküldik, csinálhatott 2 képet a gyerkőcről, amit aztán elküld nekem mms-ben – na ezeket nézegetem fekvés alatt.

Egyágyas fizetős szobába kerültem, nagyon örültem neki. Bernus édes kislány, csak enni kelt fel, különben átaludta a napot-éjszakát. (Eme jó szokását persze már kinőtte.) A csecsemős nővérek és a szülésznők egytől egyig nagyon rendesek voltak, ha kérdésem lett volna, szerintem mindig tudtak volna megnyugtató választ adni. Vagy lehet, hogy engem azért kedveltek, mert békén hagytam őket? Bernusnak nem lett baja a mekóniumos víztől, szépen gyarapodott, lett tejem is, nem sárgult be. Pénteken (5 nap után) hazamehettünk, végre négyesben lehettünk.

Mina

Blogmustra