Palkónapló: Mesebeli szilveszter

Itt ülünk a fa alatt Palkóval, és élvezzük a pillanatot. Szilveszter ide vagy oda, nekünk idén ma is inkább karácsony van, olyan álmos nyugalommal telik az év utolsó napja. Még itt leng körülöttünk a csillagszóró-illat, ha nagyon megkotrom a spájz alját, még van egy fél rúd a bejgliből, és Palkó is talál még érdekesen zörgő csomagolópapír-fecnit, amivel aztán elmorzsolódik egy kellemes félórát. A karácsonyfa alatt szétszórt játékok között ül a két nagyobb, hatalmas egyetértésben játszanak. Mici épp Lackó bevásárlókosarát pakolgatja a játékkassza szalagjára, és fontoskodva mondja, hogy tizenhét, mármint hogy ennyit fizet Lackó, aki azóta ugyan már legóautó-építésbe fogott, de azért visszafordul, és belenyomja Mici kezébe a játékpénzt.

Csak ámulok, milyen aranyos gyerekeim vannak. Még a falakból is árad a nyugalom, az ebéd kész, mosni, vasalni nem kell, tisztára mint a mesében. Úgy ötpercenként végigcikázik rajtam az érzés, hogy biztos elfelejtettem valamit, az nem létezik, hogy nekem egész nap semmit nem kell csinálnom, de mivel tényleg nem, ezért csak magamra förmedek, hogy ne görcsölj már folyton, dőlj hátra, Hamupipőke, még bálba sem kell menned, és felállunk Palkóval, hogy közelebbről is megnézhessen egy csillogó gömböt a fán.

Palkónak is régóta ez az első nyugodt napja. Karácsony előtt a készülődés jegyében rángattuk, az ünnepek alatt pedig a rokonlátogatások miatt kellett minden nap máshová cipelni, új lakások, új arcok, hektikus alvásidő, egy szó, mint száz, minden vendégséget Palkóordítás zárt. Nem egyszerű dolog ez az Újévbe fulladó karácsony. A nagyobb gyerekek a késői fekvéstől és a rengeteg rokontól kergülnek meg, Palkóból pedig az alvásmegvonás és az örökös biztos pont, a mami eltűnése vált ki kétségbeesett reakciókat. Mert hát ilyenkor azért én is ki akarom venni a részem a vendégségből, beszélgetésből, és néha eltűnök a látókörből, Palkó meg azt hiszi, neki végleg befellegzett, itt marad ezzel sok idegen nénivel meg bácsival, szokhatja az új szisztemet, amiben úgy látszik, nincs már többé alvás, sem összebújás, a szoptatásról nem is beszélve. Persze a mami mindig visszatér, de ebbe egy kicsit bele is fárad, hogy nincs öt perce szabadon végigdumálni az izgalmas pletykákat, vagy éppen csak befejezni egy mondatot. Így aztán végül, azt a pár suta próbálkozást is feladva leginkább egymás közt szocializálódunk Palkóval, egymással pletykálunk, politizálunk és mulatozunk, a közönség meg messziről mosolyog, hogy jaj, de cukik, anya a kisfiával, és csak mi ketten érezzük, hogy nem, nem vagyunk mi odavalók, én azért nem, mert csak Palkóval tudok foglalkozni, Palkó meg azért, mert csak a fáradtságával tud foglalkozni.

Mégis, minden évben elindulunk, végigjárjuk, örülünk, bosszankodunk és belefáradunk. És két hét múlva már csak a szépre emlékezünk. Mert kellenek ezek a családi összejövetelek. Kellenek ezek az izgalmak, rángatások. Mert addig jó, míg nagy a család, míg van hová menni, van kit látogatni, míg van, aki megsértődik, ha kifelejtjük. Mert itt érzi az ember, hogy hiányolják, hogy kíváncsiak rá, hogy – talán – szeretik. És kellenek ezek a napok, hogy hangsúlyt nyerjen ez a mai idill, hogy igazán élvezhessem a csendet, és álmodozva azt gondoljam, hogy talán mégiscsak ez az igazi ünnep, amikor csak öten vagyunk itthon, játszunk, beszélgetünk sütit eszünk, és a kölkök dalolva szaladnak délután aludni elmúlt napok izgalmaira. Csak aztán bele ne éljem magam. Mert mindjárt indul a hétköznapi mókuskerék, bedarál a hétfő, vigyázz, kész, rajt..

Panzej

Oszd meg másokkal is!
Mustra