Pokoli éjszaka: félkómában pánikol a hároméves

Zanza!

Az egész úgy kezdődött, mint egy átlagos este. Fél nyolckor közös fürdés a kishúgával, aztán mese, kakaó és irány az ágy. "Vigyél be, mint egy babát!" "Puszit!" "Fogd a kezem egy kicsit!"...a szokásos menetrend. De most nem engedett ki. Ahogy elengedtem a kezét, kapott utána egyből, és szorította magához. Pár perc várakozás után újabb próbálkozás, ezúttal kijutottam az ajtón. Igen ám, de még a nappaliba sem jutottam el, már hallottam, hogy hív vissza. Nem akar aludni, nem akar egyedül lenni. Mondtam neki az okos dumát: „De hát nem vagy egyedül, itt alszik (alszik egy fenét, tágra nyílt szemmel figyelte a műsort) a húgod lent. "Anya, vele akarok aludni!" Itt már éreztem, hogy ez most valami egyedi dolog, hát mondom, próbáljuk meg. Leköltözött, a húga rögtön odamászott hozzá, és végre csend lett. Igen ám, de amikor eljutottam én is az ágy közelébe, akkor Dani hangosan felzokogott. Mit zokogott, sikoltott. Rohantunk be, kikaptam az ágyból (legalább a húga aludjon), és átvittem a mi szobánkba. És itt kezdődött a rémálom. A miénk, mert az övé éppen akkor ért véget, csak ő még nem hitte el.

A gyerek csukott szemmel szorongatja a párnáját, és üvölt, ahogy a torkán kifér: „Anyaaaaa!” Ide-oda gurul az ágyunkon, vergődik, magzati póz, csapkodás, kiabálás. Próbáljuk megnyugtatni, mondjuk neki, hogy itt vagyunk, ne féljen, nyissa ki a szemét. Semmi változás. A gyerek mintha transzban lenne, félig alszik, félig ébren van. És ez így megy 20 percig, egy pillanatnyi szünet sincs. Egy csecsemő is elég zajos tud lenni, de amikor egy 3 és fél éves üvölt ennyi ideig, akkor az azért elég ütős. Kérdezgetjük, ölelgetjük, próbáljuk kakaóval, majd hideg vízzel itatni, semmi. Alig tér magához, látszik rajta, hogy valamitől nagyon fél, de nincs annyira fent, hogy meg bírjuk nyugtatni. Apja nem bírja tovább, és igaza van, kiviszi a fürdőszobába, hallom, hogy megy a harc, aztán csobog a víz. Megmossa a gyerek arcát hideg vízzel, és attól felébred annyira, hogy eljusson a tudatáig: ott vagyunk vele.

Nem kell visszamenni a szobájába, sőt, aludnia sem kell, ha nem akar. Akar-e beszélgetni? Akar-e kimenni a nappaliba? Akar-e mesét hallgatni? Igen. Jó, akkor kimegyek az egyik kedvenc könyvéért. „Neeeee, anya, ne hagyj itt!” Jó, akkor apa megy ki. „Neeee, apa ne menjen ki!” Na most akkor mi legyen, nem vagyok egy Harry Potter, az invito Tesz-vesz város nem működik nálunk (ez egyébként máskor is nagy gáz). Felnyalábolom a 15 kilós gyereket, kisétálunk, megkeressük a könyvet, vissza a szobába. Ott kezdődik a harc újra, nem akarja, mégis inkább beájul, úgy tűnik mintha aludna. Kezdünk megnyugodni, az idegeinken lazulnak a csomók. Persze hiba volt, 3 perc alvás után kiabálva ébred. Nem bírom tovább, félek nagyon, hogy felébred a húga. Felkapom a gyereket, és kiviszem a vendégszobába, ahol a számítógép is van. Akarsz mesét nézni? Nincs válasz, befúrja magát a kezeim közé, hüppög, nyöszörög. Jó, próbáljuk ki. Elindul a kedvenc meséje, a negyedik mondat körül elalszik. Fél perc után már nyitott szájjal, mélyen alszik, teljesen elengedi magát. Oké, akkor talán kapcsoljunk át a Verdákról a Gilmore Gilsre, hogy mi viszont ne aludjunk el. Alig halljuk, mit mondanak, de nem is fontos, mert újabb 10 perc nyugi után kezdődik elölről a műsor. Visszaváltunk újra a mesére, örök hála Hollywoodnak az egész estés mesékért, ennek nincs vége 3 perc után, így bőven van idő mély álomba ringatni a fiamat. Nem mozdulunk vagy fél órát. Utána megpróbáljuk a lehetetlent, egyesül erővel felemeljük az emeletes ágyba a teljesen elernyedt gyereket. Nem ébred fel.

Mi is bedőlünk az ágyba, nincs erőnk agyalni, hogy mi is volt ez, és főleg mitől. Hajnali fél kettőkor sikításra riadunk fel: „Anyaaaaaaa!' Rohanunk be, kikapjuk a gyereket, vissza a hálószobába. Most már felriad a húga is, így én maradok vele egyedül. Ugyanaz a műsor, nem lehet felébreszteni, félálomban, de inkább félkómában pánikol. Nagy nehezen megnyugszik, mintha múlna a félelem. Egyszer csak felül, és elkezdi kiabálni az óvó nénije nevét. Aha, szóval az a "perszóna" csinált vele valamit, világosodom meg. Aztán leesik, hogy a gyerek azt kiabálja: „Tubit akarom! Hol van Tubi?” (Bocs, ez nem a papagájunk neve, így hívják az óvónőt). Aha, hát kisfiam, éjjel van, most Tubi otthon alszik. Érdekes, ez valahogy átmegy rögtön. De aludni továbbra sem akar. Férjem már teljesen hulla, az a terv születik, hogy ő kint alszik a nappaliban (így legalább hallja, ha a kislányunk újra felsír, fogzás rulez), én meg magamra zárom a hálószobát, és valamit kitalálunk. Meg is születik a mentő ötlet: „Akarsz bebújni a takaró alá? Akkor nem talál meg minket amitől félsz.” Igen. Közben felbukkan az agyamban egy valahol olvasott szakértő véleménye, hogy nem szabad belemenni ebbe a játékba (játék? hát kurva jót játszottunk, mindannyian nagyon élveztük), hanem meg kell győzni a gyereket, hogy amitől fél, az nincs. Oké, ezzel majd ráérek foglalkozni később, egyelőre örülök neki, hogy csend van. Fiam szorosra zárt szemekkel, görcsösen szorongatja a párnáját és engem, de lassul a légzése. Még tisztázzuk, hogy apa nem ment el, hanem kint a nappaliban vigyáz ránk. Fél háromra megnyugszik teljesen, nem veszi észre, hogy lehúzom a takarót a fejünkről (hiába, az a fránya oxigén), és amikor alvás közben a hasára fordul, akkor tudom, hogy nyert ügyem van. Hajnal körül lekapcsolom a lámpát, és alszom kemény két és fél órát. Közben kétszer nyekkent a fiam, de már nem riad fel, elég megsimogatni.


Szokásos időben, fél hatkor szeme felpattant, mosolyog, puszi, kéri a kakaóját. Az agyam lassan indul újra, bár tudom hogy nem szabad, azért rákérdezek: jól vagy? Már nem félsz? Nem, már nem fél. Ha már elcsesztem, akkor azért megpróbálom kiszedni belőle, hogy emlékszik-e, mi volt a baj. Nem emlékszik. Oké. Rutin-reggel, szólunk az oviban, hogy extra álmos lehet, ha akarja, akkor tegyék le aludni (alapvetően nincs alvás náluk). Délután mosolyogva fogad, álmosságnak jele nincs, a délutános óvónő szerint nem volt fáradt, nem is aludt, olyan, mint máskor. Mesélem neki is, hogy mi történt, megkérdezi a gyereket: sírtál sokat éjjel? Gyerek szégyenlős mosolyba vágja magát, majd közli hogy nem is sírt, ő már nagyfiú, ha sötét van akkor alszik. Jaaa, hát akkor ezt hagyjuk is.


Amikor még volt időm szakkönyveket olvasni, akkor az altatási problémák és azok megoldásai után rögtön a rémálmok jöttek. Még jó, hogy átolvastam őket. Igen, a szorongós gyerekek, jellemzően a fiúk, gyakran előadják ezt. Nem szabad faggatni őket, nem szabad emlékeztetni őket a dologra, mert többnyire elfelejtik. Ellenben ki kell beszélni a feszültségeket, rá kell jönni, hogy mi generálta a dolgot, főleg ha ismétlődik. Na most ezt akkor hogy? Nincs más lehetőség, végiggondolom én az elmúlt 48-24 órát, de nem találok semmit. Semmi új élmény, semmi új közösség, semmi új mese. Rutin. Hát akkor ez van. Kezem szétteszem, és reménykedem benne, hogy túl sok ilyen pokoli éjszakánk nem lesz.  És továbbra is igyekszem beszélgetni a gyerekkel, csak hát kissé nehéz, ha minden kérdésre azt válaszolja, hogy nem akarom megbeszélni veled. Feszülten kagylózok, hogy mit mondanak az autói amikor játszik velük, de többnyire semmi érdekeset. Mindennapi dolgok. Az mindenesetre jó jel, hogy a következő éjjel nyugodtan telt. Talán egyszeri eset volt. Remélem, mert sokkal ijesztőbb volt a kruppozásnál, igaz, arra számítani lehetett. Ezzel meg úgy voltam, hogy ugyan már, ez velünk úgyse fordul elő. Oké, aláírom, hülye voltam. Azt mindenesetre őszintén javasolom, hogy mindenki olvasson ennek a jelenségnek kicsit utána, mert ha anya is bepánikol, akkor az tuti nem segít.

Meni

Blogmustra