Negyedik nyomásra született meg a kislány

Zanza!

Aki véres, kiabálós, horror szüléstörténetre vágyik, annak nem tudunk ma megfelelő sztorival szolgálni, aki viszont komplikációmentes, pozitív és kellemes szülésélményre kíváncsi, az olvasson tovább. Csak az a kár, hogy nem én írtam...

alexa1

Te is szeretnéd megosztani szüléstörténeted? Küldd el nekünk erre a címre!

Majdnem teljesen problémamentes terhesség végén a kiírt időponthoz képest – ami egy pénteki nap volt –, picit túlhordtam a babát. Férjemmel együtt igyekeztünk kintről a lelkére beszélni, hogy legyen szíves, jöjjön ki önszántából, mert a dokim azt mondta, hogy a következő pénteken beindítja a szülést, ha addig nem indul meg magától.

Aztán csütörtökön szerencsére változtatott ezen az elképzelésén: úgy döntött, csak vasárnap indítja be a szülést. Így pénteken csak egy laza CTG-re készültem, ahogy akkor már minden nap. Délre beszéltük meg a randit, mert akkor kezdett, mivel ő az éjszakai ügyeletes és természetesen szerette volna látni az eredményt. Szokás szerint rákötöttek a gépre, ami (kevésbé szokásos módon) olyan kontrakciókat rajzolt – méghozzá ötpercenként –, mint egy-egy Himalája. Ezt a nővérkékkel elnézegettük bő fél órán keresztül, miközben kérdezgették: "Nem fáj?". Én meg néztem rájuk nagy bociszemekkel, mondván „Én ugyan semmit nem érzek”. Na, jó, ha nagyon összehangoltam magam a géppel, és figyeltem a görbét, akkor felismertem egy pici, tartósabb feszülést, ami jelentkezett a papíron.

Egy óra után doki úgy döntött, ad rá oxitocint, mert ebből bizony szülni fogunk. A kontrakcióim közben négypercesekké sűrűsödtek, de még mindig nem éreztem semmit. Leslattyogtam a földszintre, bejelentkeztem a betegirányítónál, felhívtam férjemet és anyámat, hogy felvázoljam a helyzetet, meg hogy akkor kéne az összekészített táska a kocsiból.

Előkészítettek szépen, kényelmesen (borotválás, beöntés), közben megérkezett a kiscsalád. Befeküdtem a szülőszobára, bekötötték az oxit és vártunk. Dokim közben elpoénkodott édesanyámmal, hogy rajtam látszik, ahogy ő [mármint a doki] öregszik. Ugyanis kevés híján 30éve én, majd később öcsém is az ő felügyelete mellett születtünk. Az idő csak múlt, és a kontrakcióim úgy tűntek el két óra leforgása alatt, ahogy emelték az infúziós adagot. Végül a doki leszedette az egészet, mondván, akkor ma mégse szülünk. Erőltetni meg nem fogja, mivel annak könnyen műtét lenne a vége. Ráérünk.

Így aztán bent maradtam. Szobatársnak kaptam két tündéri csajt. Az egyik sorstárs volt, ugyanígy tartották benn őt is még szerdán, a másik lánynak meg már ott volt a kislánya. Jól eldumálgattuk az estét, majd lefeküdtünk aludni. Mondjuk alvás nem nagyon volt, jött a vihar, villámlás, egyszerűen csak bóbiskoltam. Hajnal négykor gondoltam, kimegyek pisilni. Ahogy felálltam érzetem valami furcsát; kiderült, hogy akkor hagytam el a nyákdugót. Első gyerek, mit tudom én, hogy is megy ez alapon szépen kisétáltam megérdeklődni az éjszakás nővérnél, mit jelent ez. Megnyugtatott, ez valóban a nyákdugó volt, de szinte semmit sem jelent, ettől akár még 3-4 nap is eltelhet a szülésig. (Bevallom, a 3-4 nap említésétől nem lettem éppen nyugodtabb.)

Azonban amint mentem visszafelé, kezdtem azt érezni, hogy mintha valami feszítene néha. Nem nagyon, de azért érezhetően. Sétálgattam egy kicsit a folyosón, ha már aludni úgyse tudok, majd visszamentem az ágyba. A feszítő érzés kezdett erősödni; sőt, már majdnem fájt. Ezért néha rá-ránéztem az órára. Olyan 5-6 perc körül ismétlődött. A szomszéd ágyról a lány megkérdezte, szóljon-e valakinek. Kicsit elgondolkoztam, van-e értelme – hiszen előző nap az ötpercesekből semmi sem lett. Igaz, akkor tényleg egyáltalán nem fájt. A kérdést a természet válaszolta meg: abban a pillanatban elfolyt a magzatvíz.

Ekkor öt óra múlt pár perccel, alig egy órája hagytam el a dugót. És ekkor már tényleg fájt. Na, nem volt elviselhetetlen, de ez már fájás volt, nem csak feszítő érzés. Innentől hihetetlen gyorsasággal történt minden.

alexa2

5:10 Sorstársam kiment a nővérkének szólni, meg gyorsan hívta páromat a telefonomról, hogy induljon el, mert most már bizony kispapából apuka lesz.

5:20 Megérkezett a nővérke. Hozott egy tiszta kórházi hálóinget. Átöltöztem, összeszedtük a vizes-szőlőcukros kis pakkomat, és kényelmesen elindultunk a szülőszobára.

5:30 Visszafeküdtem a tegnap délutánról már jól ismert ágyra. Fekve a fájások picit rosszabbak lettek. Megint rám került a CTG. Ugyanaz a gép volt, mint előző este, de valami miatt eszméletlen kattogó hanggal továbbította a papírt.

5:32 Bejött a szülésznő. Előbb ránézett a CTG által rajzolt görbére, majd megnézett engem, aztán elkerekedtek a szemei. Azt mondja „nem érzi úgy, hogy kakilni kell?” Uff, még nem, nyögtem meglepetésemben. Villámsebesen kirohant az orvosomért, és jött is azonnal vissza. Alig egy percen belül megérkezett a dokim is, megnézte a CTG-t, engem, majd lekapcsolta a gépet, mert olyan hangja volt, hogy már mindenkinek az idegeire ment.

5:38 Párom épp beesett az ajtón, amikor a szülésznő ismét rákérdezett, nem érzem-e, hogy kakilni kell. Ezennel már igenlő választ kapott. Férjem gyorsan beüzemelte a kamerát egyik kézzel, másikkal az orvosi utasítás szerint megtámasztott a fejemet. Szegénynek még tisztességesen megijedni se jutott ideje.

A negyedik (vagy inkább három és feledik) kitolásra, minden komplikáció nélkül (pici gátmetszéssel) megérkezett, és azonnal fel is sírt a család legkisebb tagja, hivatalosan 5:55 perckor. Még a köldökzsinórral a mellkasomra tették pár percre. Kicsit hüppögött még, majd megnyugodott, ahogy én is. Azt hiszem, ennyire rózsaszínben még sosem láttam a világot, mint akkor és ott, azzal a pici, meleg csomaggal a karomban. Aztán azt újdonsült apuka elvágta a köldökzsinórt.

Amíg apa és lánya kimentek fürdeni, megszültem a lepényt. A stoppolásomnál már ismét mellettem volt a párom is, kezében Alexandra Ízisszel, és olyan idült vigyorral az arcán, aminek a leírására egyszerűen nem léteznek szavak. Bár gondolom, én is hasonlóképpen festhettem.

A varrás után majdnem három órát tölthettünk még együtt a szülőszobán hármasban, és ahogy az lenni szokott, akkor könnyedén azt tudtam volna mondani, azonnal jöhet a kistesó. Azóta eltelt eltelt öt hónap, és ezt az álláspontomat némiképp átgondoltam; természetesen – ha minden jól alakul –, lesz majd testvére, mert nagyon szeretnénk, de előbb azért megvárom, hogy a terhesség és szülés mellett a gyermeknevelésre is legyen elég energiám.

Laliath

Blogmustra