Világok harca, avagy ne vágjátok kopaszra a lányom fejét!

Nem, nem a Steven Spielberg rendezte moziról lesz szó, amiben Tom Cruise és még sokan mások kerülnek szembe a gyilkos tripodokkal. Azért ennyire nem rémes a helyzet, de jócskán próbára tehet minden házasságot, ha szembekerülünk olyan dolgokkal, amik mindkettőnknek fontosak és nehezen jutunk dűlőre, ki engedjen kinek. Még a legnagyobb egyetértés és harmónia mellett is befigyelhet valami nagy volumenű dolog, ami szöges ellentétben állt a másik gondolkodásával, értékrendjével. Néha ez a megismerkedés után 6 évvel is felbukkanhat, mint nálunk is.

Ugorjunk vissza egy képzeletbeli időgéppel 2003-ba, mikor is egy hebrencs, Bécsben tanuló diáklány megismeri a Nagy Őt, aki épp turistaként fedezi fel a várost. Együtt beszélgetnek, nevetnek éjfélig a Karlsplatz közelében, kezükben sör és autentikus döner kebab. Másnap operába mennek, a Varázsfuvolát nézik meg. A lány a reptérre is kikíséri a srácot, aki visszahívja Amerikába... a barátságból szerelem lesz. 2005 februárjában elhangzik a kérdés, elrebegi az igent, a válasz boldog mosolytól gödröcskés mosoly, Koh-I-Noor gyémántként ragyogó szempár. Még aznap mennek a gyűrűért és a lány immár menyasszonyként repül vissza Európába. Október 16. a nagy nap, amikor is ásó, kapa, nagy harang... hoppá, álljunk meg egy szóra. Nem nagy harang, hanem nagy kaland, avagy a bazi nagy hindu lagzi.

Ugyanis az én hercegem – nevezzük Mr. Cantnak – nem fehér lovon, hanem Muruga elefántján érkezett. Vagy éppen páván, ami szintén hindu istenek szállítóeszköze lehet. Tamil Naduban nőtt fel (Dél-India, Madras környéke), protestáns anya és hindu apa gyerekeként, de mivel apja nevelte őt és két testvérét, az a behatás volt erősebb. Jómagam 18 évesen lettem keresztény, római katolikus, főleg nagymamám hatására. Egyazon napon volt a keresztelő, elsőáldozás és bérmálkozás. Még hittanra is jártam, nagyszerű barátokat ismertem meg. De ennyi idősen már nem lettem megrögzötten katolikus, például nem számított annyira, hogy ha megszeretek valakit, templomi esküvőnk legyen. De végül is lett, csak hindu templomban. A selyemszári borvörös volt, a fejemet aranydísz és virágok ékesítették, szanszkrit imát és áldást kaptam minden mennyiségben, a kezem helyett a lábamra kaptam a gyűrűket. Amerikában tartottuk, mert ha Indiába megyünk, az én családom részt sem tudott volna venni, meg minimum ezer fő lett volna. Ott ugyanis illik meghívni az apám testvérének régi szobatársát is. Szóval, ötven fővel, viszonylag szűk körben ünnepeltünk és az egyetlen feltételem is teljesült, nem kellett áttérnem hindu vallásra. Párom családja kedvesen fogadott, az utat már kitaposta a bátyja, akinek olasz felesége van – ők sem veszik tehát annyira szigorúan az egész kasztrendszert.

Már azon az esküvőn ceremónián világos volt, hogy hindunak bizony születni kell, ahogy a mondás tartja. Annyira más az egész vallás, hitvilág, de nekem mindegy volt, ki ad össze minket, Vishnutól vagy Istentől érkezik-e az áldás, csak boldogok legyünk. Azok is vagyunk, egy gigamega bútorboltban szinte egyszerre mutatunk rá ugyanarra a kanapéra, soha nem volt vita a kinyomott fogkrémen, Mr. Cant egy év tréning után a szennyeskosárba és nem mellé dobja a cuccát, vécédeszka lehajtva. Én pedig nem égetem feleslegesen a villanyt és fülével kifele teszem a polcra a kávésbödönt.

Végre-valahára tavaly elkezdtem gömbölyödni is, és kislányunknak sikerült olyan nevet választani, ami mind a magyar, mind a szanszkrit névtárban megtalálható. Újabb sikeres kompromisszum. Sőt, egy hónaposan volt a hindu templomban egy üdvözlő-névadó szertartása, amit tulajdonképpen a köldökzsinór elvágása után csinálnak Indiában. Ez volt az ún. namarakanam, férjem rizsbe írta a kislányom nevét, ezzel áldást kérve neki, hogy az erő legyen vele.

Ezután jött a bibi. Van ugyanis még egy fontos szertartás, a tonzúra (tamilul muttai), amit a gyerek első szülinapjáig végeznek el, páratlan hónapban, általában a kilencedikben vagy tizenegyedikben, mikor azért már nem pici a baba. Lényege, hogy egy hindu templomban teljesen leborotválják a haját és kap fülbevalót is. Mindez azért, hogy az első hajat megkapják az istenek, valami szépet áldoznak cserébe azért, hogy életre szerencsések legyenek. Egyébként a 7. századtól kezdték ezt, azért is mert akkor egy átlag indiai a hajánál többet nem nagyon tudott volna áldozni. És nem elég egy tincs, kopaszra kell, ha fiú, ha lány. Ezzel együtt jár a füllukasztás is, bár a fiúk fülbevalóját aztán kiveszik később.

S hiába a fülbeszúrás az, ami fáj, jellemzően azzal lennék jobban kibékülve, hiszen nekem is pár hónaposan csinálták, nem emlékszem semmire. De a fekete, dús hajkoronáját nem engedem!

Hány és hány estén vitatkoztunk kedvesen, szelíden, indulatosan, érvekkel magyarázva. Én az esztétikán kívül azt is felhoztam, hogy ha januárban megyünk a trópusi Indiába és utána jön a kopasz Picinke Cinke ide vissza a mínuszokba, megfázik. Meg amúgy is, járok emberek közé, nem akarok mindenkinek magyarázkodni. Engem a kopasz kisgyerekek a leukémiára is emlékeztetnek. Azon felül a youtube-on lelt videók (tonsure keresőszóval lehet tallózni köztük) még inkább megerősítettek abban, hogy barbár szokás, főleg európai szemmel nézve.

Legütősebb érvem az volt, hogy rákérdeztem: ha holnaptól eltörölnék a hindu szertartásokat, lerombolnák a templomokat, mi lenne? Ugye nem lehetne az emberekből is kitörölni a vallásosságot, csak mert a külsőségek odavesztek? A katolikus vallásban is van erre szó, magyaráztam aztán, a vágykeresztények azok, akiket nem kereszteltek meg, mégis Isten tanítása szerint élnek.

Szeretem a férjem, vele megfogtam Isten lábát, mindent megad nekünk, továbbra is vele szeretném leélni az életemet, de ebben az egy dologban nem és nem tudtunk kompromisszumot kötni. Én kardoskodok, hogy már ideköltöztem, családot, barátokat hátrahagyva, plusz az eddigi hindu szertartásokat végigcsináltam becsülettel. Erre az a válasz, hogy nyugodtan lehet keresztelő is, meg a leborotvált haj visszanő és a youtube-videón is azért sírtak a gyerekek, mert lefogták a fejüket, amúgy is, az Európában is divatos füllukasztás fájdalmasabb, mégis sok kislánynak megcsinálják. De én meg nem akarok keresztelőt sem, mert hiszek abban, hogy a lányomnak magának kell döntenie ilyen horderejű dologról, abban a szellemben akarom nevelni, hogy értse, mit csinál, mi mellett dönt. S különben is, a dacomat duplájára duzzasztották az eddigi kompromisszumok, sarkamra álltam rendesen.

Végül arra jutottunk, hogy nem bolygatjuk az ügyet, mert órás viták során mindig körbe topogtunk, mint a szárnyaszegett légy, ugyanazokat az érveket mantrázva. A sógornőm mentette meg a helyzetet: állítólag kiváltható a szertartás néhány sárga selyembe csavart tinccsel, amit egy színarany kupolájú, híres templom, a Tirupati hundijába (azaz áldozatgyűjtő edényébe) helyezünk el.

Heuréka! Kecskénk is lesz meg káposztánk is. Januárban irány tehát India, amúgy is akartunk menni, mert sok idős rokon szeretné látni lánykánkat. Én már voltam ott, kicsit tartok is tőle, hogy milyen lesz mindez egy alig 7 hónapos kisgyerekkel...szívesen írok róla, amint visszaértünk, de gyanítom, lesz survivor-érzetem nem is egyszer. Bőröndöt még nem kell pakolni, addig is lelkileg vértezem fel magam a nagy útra.

S hogy a lányom miben fog hinni, ha nagy lesz? Nem csodálnám, ha a vejem egy jezsuita pap, unokám meg zen buddhista lenne ebben a hitbéli kavarodásban. Tiszta new age.

Cantaloupe

Oszd meg másokkal is!
Mustra