Vesegörcsnek indult, szülés lett belőle

Zanza!

csani2

Gybogi vesegörcsökkel került kórházba a 38. hét végén, ahol fájdalomcsillapítót és egy ágyat kapott. Fájdalmai nem csökkentek, így többször szólt a nővérnek, aki levitte az ügyeletes orvoshoz. A doki lerázta a görcsölő kismamát, hogy csak jóslófájásai vannak, ám éjszaka az erélyes nővérnek köszönhetően újabb vizsgálat következett, amely szerint beindult a szülés. Megérkezett a fogadott orvos, burkot repesztett, majd oxitocint adott, hogy gyorsítsa a folyamatokat. Nem sokkal később megszületett Csanád, akinek első dolga volt, hogy pisiljen egyet. Te is szeretnéd megosztani szüléstörténeted? Küldd el nekünk erre a címre!

Február 13-án reggel (a 38. hét végén), olyan szintű vesegörcseim voltak, hogy legszívesebben kifutottam volna a világból, de mivel ezt így nagy hassal nem tudtam megoldani, megkértem a férjem, vigyen már le a kórházba, csak adnak rá valami fájdalomcsillapítót. Bizonyára mókás lehetett a szembejövő autósoknak látni, ahogyan az anyósülésen féloldalasan gubbasztok egész úton, - nekem nem volt az - mindenesetre mire elértünk a megyei kórházba, már ott tartottam, hogy inkább a császár, csak szűnjenek meg ezek a veseszúrások.

Ott persze egy csomó vizsgálat, mert nekem, aki elszenvedte a bajokat, nem hitték el a nőgyógyászok, hogy mi fáj, csak miután az urológus bácsi is megállapította a vesepangást, vált számukra is nyilvánvalóvá a panaszom. El se tudom mondani, mekkora szerencsém volt, mert a fiatal urológus doki elhajtotta telefonon az ügyeletes nődokit, mikor az vesekatétert akart volna vele felrakatni nekem. Mondott is neki valami olyat - bár erre tisztán nem emlékszem, mert a görcsök erősebbek voltak -, hogy az elfertőződhet és begyulladhat, meg hogy egyáltalán, hogy lehet ilyen barom. Ő a szülés egyéb úton való megindítását javasolta, a maradandó vesekárosodás elkerülésére. (Bobo nagyon nyomta a belső berendezést.) Itt ijedtem meg először.

Aztán a még mindig nagyon okos ügyeletes doki felvett osztályra, így hát becuccoltam nagy pakkal, mintha megint koleszos lennék. Csak a szobatársak cserélődtek sűrűbben. Az első nap rögtön kettőt fogyasztottunk el Bobóval. Egyszerűen hazamentek, nagy hassal. Ha valakit érdekel a kismamás szinti élet, el kell, mondjam, hogy elég családias, leszámítva a vécében dohányzók füstmaradékát.

Első nap jól aludtam éjszaka, hatott a fájdalomcsillapító koktél. Azt mondták - bár sokat kellett faggatóznom, mert egyáltalán nem közlékenyek az orvosok -, hogy nem lesz szülésmegindítás, üljek csak nyugodtam a hátsómon és várjak még két hétig. Magamban persze hasonlókat kívántam én is nekik, mert már hetek óta nem tudtam nyugodtan ülni, mert ekkora hassal lehetetlen, de a férfi dokik ezt úgysem érthetik meg, hacsak nincs ekkora sörhasuk.

Valentin nap is eltelt, én ugyan nem rajongok érte, de örültem volna a látogatóknak, ha a kórházban nem lett volna karantén az influenza miatt. Délután szunyókáltam egy rövidet, napok óta végre tudtam aludni. Azaz tudtam volna, ha egy szemtelenül fiatal lány fel nem verte volna az egész szintet. Bár dobja nem volt, harsányan kiabálta, hogy ő most megszül. Sajnos a nővérkék nem tudták megmagyarázni neki, hogy nem fog, lévén csak jóslófájásai vannak neki. Persze akkor már késő volt, nem tudtam visszaaludni, pedig így utólag belegondolva nagyon kellett volna az a kis alvás.

Este megkaptam a szokásos injekciót  és megpróbálkoztam az alvással, de nem akart összejönni, mert a szuri elfelejtett hatni. Este 10 fele már igencsak morci voltam, a szobatársam jóízű horkolását hallgatva (a vizesedés mellékhatásaként férfiakat megszégyenítve repesztett) azon méláztam, miért fáj még a derekam is. Amikor már nem bírtam tovább, kimentem reklamálni még egy adag fájdalomcsillapítóért.

Hát hogy is mondjam, a nővérkék nem érezték át a helyzetem, finoman visszaküldtek az igényeimmel együtt a szobába. Sajnos felkeltettem a szobatársam is a nagy mászkálásban, utólag is bocsi. De ha már felkeltettem, rajta kipróbáltam a „nekem mennyire fáj és lehet, hogy szülni fogok” szövegem. Én kitartó típus vagyok, visszamentem bő negyedóra után, és még egyszer jeleztem a problémát, és hogy még hatásosabb legyen a beszámolóm, ecseteltem az újonnan fellépő derékfájást is. Mire az idős nővérke levitt az éjjelis dokihoz, hogy nézzem már meg, nem szülünk-e.

Azaz levitt volna, csak még gyorsan visszarohantam a szemüvegemért, és akkor ijedtem meg másodszor. A franc se gondolta volna, hogy az előbb még szorgalmasan horkoló szobatársamnak elmegy a magzatvize, annyira megrettenti esetleges szülésem híre.  Ez is csak velem történhet meg. Meg vele.

Szerencsére az exdokim volt ügyeletben, (azért ex, mert anno AFP vizsgálatra berendelt és közben nemes egyszerűséggel szabadságra ment, és nekem erről elfelejtett szólni. Én meg ezt érthető okok miatt nem díjaztam.) Mímelve megvizsgált és felháborodottan közölte, hogy jóslófájás, meg amúgy is tele van a szülőszoba, miért ma akar mindenki szülni? Ez speciel rosszul esett, de gondoltam, csak igaz a dolog és visszabattyogtam aludni.

Azért még szóltam a nővérkének, hogy azért ha razziázik, nézzen be rám, most már úgyis egyedül vagyok, nem zavar meg senkit. Hát a fájások egyre sűrűbbek lettek és egyre erősebbek, de összevissza jöttek, így biztos voltam benne, hogy nem szülök. Aztán úgy hajnali 3 körül visszaköszönt a kínai, (azóta valahogy nem szeretem) amit ebédre ettem. Még jó, hogy jók a reflexeim, bár azért volt, ami nem a papírzsebkendős zacsiban landolt. Amint úgy gondoltam, hogy végeztem és fel akartam takarítani, legnagyobb döbbenetemre nem tudtam felkelni. Ezen a ponton ijedtem meg negyedszerre.

Olyan 6 körül bejött a nővérke, hogy na hogy vagyok, meglátott, meg az ágyat és közölte, hogy magasról tesz a doki véleményére, mert tuti, hogy szülünk. És akkor másodjára is lebattyogtunk a szülőszobára. Igaz, most nem ment egyedül. A doki nem akart hinni a szemének, amikor az erélyes nővérke újból betuszkolt a szülőszobába. Nagy kegyesen még megvizsgált, kihangsúlyozva, hogy az ő műszakja lejárt (amiért én valamiért nagyon megörültem), majd kissé meglepődve közölte, hogy majdnem 3 ujjnyi, készítsenek elő szülésre és hívják a fogadott orvosom.

Innentől felpörögtek az események. Egy kis lyukszerűségben leborotváltak és kaptam egy isteni beöntést. Még szerencse, hogy a vécé az asztaltól egy méterre volt, mert szó szerint úgy estem be. Aztán 45 perc kínlódás után - mert nem egy leányálom fájásokkal a nyakunkon úgy trónolni, hogy közben ne üljünk le - elmehettem zuhanyozni. Előtte gyorsan felhívtam a leendő apukát, hogy szülünk, és ha nem siet, lemarad. Csak remélni tudtam, hogy emlékszik rá, mert én keltettem fel.

csani

A nagy éjjeli huzavonának köszönhetően hajnalra kiürültek a szülőszobák és választhattam, hol szeretnék kínlódni. Így kerültem az egyetlen tágas helyiségbe: az alternatívba. Itt volt bordásfal, meg labda és rádió. Ennek örültem a legjobban, mert kicsit elvonta a figyelmem. Ja igen, volt még egy kád is, de a dokim szerint azt még soha senki se használta és nem lenne részemről illő megkezdeni a sort. Bevallom, meg se fordult a fejemben a kádazás, mert a pocakkal nem igazán tudtam volna be- és kimászni és nem akartam se beragadni, se elesni. Meg amúgy se nézze senki, ahogy meztelenül evickélek. Bár ez az adott szituációban felesleges szemérmesség, de akkor is.

Visszatérve a dokimhoz: ő egy imádnivaló ürge. Kellemes hangja van, nyugtató, és nagyon precíz, ami szintén mindig megnyugtatott. A legjobb viszont az a tulajdonsága, hogy úgy néz ki, mint az idős Rózsa Sándor (vagyis Oszter Sándor, csak szürkén ősz hajjal), én meg mit tehetnék, a hősök a gyengéim.

Miután megvizsgált, felajánlotta, hogy magzatburkot repesztünk, hogy gyorsítsunk a dolgokon. Én ezt persze lelkesen elfogadtam, csak látni nem akartam a műveletet. Aztán bemutatott a labdának, ami szintén jól jött, mert látványosan gyorsabban tágultam.

Ekkorra már a férjem is megérkezett és lelkesen vetette bele magát a szülésbe. Másfél óra hátsimogatás után közölte, hogy ő elfáradt, és amúgy is hadd menjen már ki pisilni. Amikor visszajött, persze már elfelejtkezett a hátsimogatásról és inkább a fájásgörbék elemzésében segített. Ez azt jelentette, hogy lelkiismeretesen emlékeztetett arra, hogy fáj, amit nem lehetett amúgy se elfelejteni. Időközben a doki közölte velem, hogy még mindig gyorsítani kellene, és mit szólnék egy kis oxitocinhoz? Így kerültem az ágyra, de jó fej volt, mert oldalt feküdhettem. Ennél a pontnál érdeklődtem nála, hogy mikor is végzünk, mert nekem ennyi már elég volt. Majd megkérdeztem, hogy emlékszik-e a gátvédelmes szülési elképzelésemre, és hogy felejtse el nyugodtan, mert inkább sietnék. Ő kis mosollyal az arcán megnyugtatott, hogy ő szereti a gátat és addig, amíg nem muszáj, nem vágunk.

Két görcs között megköszöntem, hogy szeret és gondoltam, akkor adhatna egy epidurális érzéstelenítőt cserébe. Azt szintén nem kaptam, azt mondta, nincs altatóorvos, és amúgy se kell ez most nekem, de ha nagyon fáj, szívesen ad gázt. Már vagy fél órája szippantgattam a gázt, mire rájött a szülésznő, hogy ereszt a palack és ezért nem érzek hatást.  A következő palackkal a tolófájásokig meg is tanultam használni a gázt, de legalább lefoglaltam magam. Néha az ügyeletes orvos is benézett, hogy hogy vagyok, konzultáltak a dokimmal. Hirtelen meghallottam a szomszédból, ahogy egy lány üvölt, meg is kérdeztem a szülésznőt, mi történik. Kiderült, hogy csak a szokásos nst, mert megint „rájött a szülés”, és szegény nem érti, hogy jóslófájásai vannak, meg egyébként se tudják leszoktatni a vécében dohányzásról, utána persze meg mindig rosszabbul van. A szülésznő jó fej volt, mert látta, hogy mennyire idegesít a kiabálás (nekem bármekkora nagy pofán is van, nem hisztiztem, no nem azért, mert meghunyászkodtam volna, egyszerűen spóroltam az energiákkal) és kedvesen feljebb hangosította a rádiót.

A dokim végre elérkezettnek látta az időt, hogy megkérdezze, nincs-e székelési ingerem, mert már szülhetnénk is, mire közöltem vele, hogy hát hogy ne lenne, már vagy fél órája próbálom visszafogni. (Egy szülésznős előadáson azt mondták, hogy idő előtt nem szabad nyomni, mert bedagadhat lenn valami és így kitolódhat az egész szülés. Így én jó kislány módjára próbáltam visszatartani az ingert.) Két tolás után a doki szólt, hogy ő már látja a feje búbját, és hogy ne hagyjam abba. Meg hogy ne ijedjek meg, de mégiscsak lesz vágás, igaz, nem sok, és nem fogom érezni se, mert fájás közben csinálja. Amikor már nem lehetett volna rosszabb, begörcsölt a lábam, így elpazaroltam egy fájást, de megbizonyosodhattam róla, hogy a férjem gyors. A fejem mögül olyan gyorsan odaugrott a lábamhoz és kihúzta, hogy a szülésznő még pislogni se tudott. Onnantól kezdve a doki hagyta, hogy premier plánban lásson, amit csak akar, lévén profival van dolga. És végre kis hasnyomós rásegítéssel megérkezett Bobo, (becsületes nevén F. Csanád Torda: 3005 g, 52 cm) aki a kinti, tágas világ örömére rögtön hatalmas nyújtózkodásos pisilésbe kezdett. Majd jött a szokásos megkönnyebbülés, az eufória, ahogy a mellemen feküdt és az elmaradhatatlan stoppolás; miközben apa elkísérte Csanit az első fürdésre.

Hát körülbelül így történt a Boboszületés. Az újszülött osztályon megélt első napok már külön sztori. Ja és köszönök mindent a lelkesen közreműködőknek: a dokimnak, a  szülésznőknek és a Hősömnek.

gybogi

Blogmustra