Tejfakasztó buli helyett a kórházban segítenek a spanyol apák

spanyol3

Spanyolországban szülés után két nappal kiraknak a kórházból császármetszés esetén is, senki nem háborodik fel, ha az anya az utcán szoptat, a spanyol nők borzasztó hangosak és általában a gyereket négy hónapig szoptatják, utána visszamennek dolgozni - holott nem lenne muszáj. Külföldön élő olvasóink életét, tapasztalatait bemutató sorozatunk mai részében mormi meséli el, milyen az élet a napfényes Spanyolországban egy spanyol férjjel és egy kisgyerekkel. Külföldön élsz és megosztanád tapasztalataid a Poronty olvasóival? Írj erre a címre!

Az én történetem ott kezdődik, hogy egy rosszul végződött kapcsolat után az életem a tipikus szingli munka-buli-utazás szentháromsága körül forgott. Egészen addig, amíg egy néhány hónapos külföldi munka áldásos mellékhatásaként megismertem az igazimat, vagy ahogy a spanyolok mondjak, a félnarancsomat (media naranja).

A kiküldetés végeztével mindketten hazatértünk kiindulási országunkba, ahol is gyorsan felismertük, hogy nem tudunk egymás nélkül élni, így elkezdtünk munkát keresni: az emberem Magyarországon, én Spanyolországban. Fél év elteltével nekem jött be először egy ajánlat, amit rettentően izgulva, de nagy örömmel elfogadtam, összepakoltam az életemet két bőröndbe és kiköltöztem Madridba.

Nagy terveink emígyen szóltak: először is megtanulunk együtt élni, beutazzuk az országot (és egy kicsit a világot) együtt, megtanulok rendesen spanyolul, beilleszkedem es utána jöhetnek a gyerkőcök, szám szerint kettő. De ugye ember tervez... Összeköltözésünk feletti felhőtlen örömünkben sikerült összehozni a megtervezett, ámde időben későbbre várt első gyermeket a legeslegelső héten! Így dolgozni már terhesen kezdtem, habár még nem tudtam róla.

A cégem nagy multi, az akkori aktuális főnököm épp egy gyermektelen német hölgy volt, aki a próbaidő alatt tett váratlan bejelentésemet maximális megértéssel és empátiával fogadta, még ő aggódott a beszélgetés végén, hogy megnyugodtam-e, hogy nem lesz baj.

Belecsöppentem hát a spanyol egészségügyi rendszer gépezetébe, amely úgy működik, hogy beutaló nélkül kizárólag csak a körzeti orvoshoz lehet elmenni. Terhesség esetén szintén ez volt az első teendő, a körzeti elküldött egy laboratóriumi terhességi tesztre és csak ezután utalt be a szülész/nőgyógyászatra valamint a védőnőhöz, ahová így a 8. hét előtt nem nagyon lehet eljutni. Gyakorlatilag a 12. hétig nem is vizsgált meg senki, csak laborba kellett menni kétszer. Se UH, se egyéb, csak beszélgetés. Ez, ismerve a magyar rendszert, nekem nem kis pánikot okozott.

Az orvos pedig nem írja ki a terhest csak úgy: ha nincs rá komoly oka, akkor bizony a spanyol anyák nagy része az irodából megy a szülőszobára. Remek példa a spanyol anyaideálra a legutóbbi választásokkor a Védelmi Miniszteri feladatkört elnyert hölgy, aki a miniszterré avatását követő néhány hétben szülte meg első gyermekét, majd a szülést követő pár hétben már munkába is állt – érdekes volt, amint ott tisztelgett a spanyol hadsereg díszszázada előtt egy még amolyan terhesruhaszerű tunikában.

Terhesnek lenni abból a szempontból nehéz itt, hogy a spanyolok rengeteget dohányoznak és a dohányosok nincsenek tekintettel másra. A tömegközlekedési eszközökön pedig csak a középkorú nők adják át a helyet - akik már voltak terhesek és tudják milyen az.

A másik dolog, amit rendkívül nehezen viseltem a terhesség alatt, az az étkezési idő. Ebédelni ugyanis fél 2 előtt szinte lehetetlen, a vacsoraidő pedig 10-kor indul – az éttermek akkor nyitnak, amikor a magyar konyhák már zárnak! Amellett, hogy nehéz ezt megszokni (máig nem sikerült), nem is tartom egészségesnek. A spanyolok pedig úgy tesznek, mintha még sosem utaztak volna, és rendkívüli megdöbbenésüknek adnak hangot, amikor valaki elmeséli nekik, hogy a világ többi országában már délben ebédelni szokás.

spanyol2

Orvos- és kórházválasztás akkor van, ha van magánbiztosításod. Nekem volt, mégis az államit választottuk, mert az a hír járja, hogy a magánkórházak kevésbé felszereltek azokra az esetekre, amikor speciális kezelést igényel a baba. Így inkább lemondtam a külön szobáról és a plazmatévéről.

Az állami kórház sem vészes, kétágyas szobák vannak és az apukáknak be van téve egy-egy fotel, ugyanis figyelem: a spanyol apuka nem húz el holmi tejfakasztó bulira a haverokkal, hanem bent alszik a kórházban a széken kuporogva és segít! Én ugyan megpróbáltam rávenni a páromat, hogy ha nem is bulizni, de aludni ugyan menjen már haza, de ezt ő felháborodottan visszautasította és ott kuporgott egész éjjel kerékbe törve a fotelben, míg újdonsült anya és gyermeke vígan húzta a lóbőrt az ágyban.

A szülést hosszától függően több műszak szülésznő kíséri végig, az orvos pedig csak szükség esetén kerül elő, például ha gátmetszésre van szükség. Az epidurált határozottan ajánlják és nagyon profi módon adagolják. A kórházban 2 napig tartanak csak bent, császár után is.

Az éghajlat áldásos hatása következében kicsi babával is ki lehet menni ősszel/télen is szinte bármikor és elég megszokott látvány a csecsemőjét nyílt színen szoptató kismama. A gyerek az élet természetes része, nem kell vele bezárkózni, nyáron a bárok teraszain ott szunyálnak a picik a babakocsiban, míg a szülők esznek-isznak, a nagyobb gyerekek pedig körülöttük randalíroznak akár hajnali 1-ig is. Nekem először ez meredeknek tűnt, mert ugye este a gyereknek ágyban van a helye, később mégis rájöttem, hogy ez jó szokás. Bár most még ott tartunk, hogy a babakocsiban durmol a gyermek, a hajnal 1-ig tartó dorbézolást még mindig túlzónak tartom. Mire oda jutunk korban, talán azzal is megbarátkozom.

Azzal viszont sosem fogok megbarátkozni, hogy télen a gyerekeket, sőt a babákat a füstös bárokba be is viszik. Az éghajlat kedvezőtlen kihatása viszont az, hogy nyáron napközben úgy este 7-ig, 8-ig, főleg pici gyerekkel a hőség miatt nem tanácsos az utcára kimerészkedni.

Na de beszéljünk egy kicsit az őrült spanyolokról: nem véletlenül választották a Spanyolországot népszerűsítő turisztikai kampány mottójává azt, hogy “Spain is different” (Spanyolország más). Terhesen, háborgó hormonokkal telten valóságos kulturális sokk ért, engem, akit világéletében mindenhol spanyolnak néztek, aki élt már külföldön kétszer is korábban életében, és aki azt gondolta, nagy meglepetés nem érheti. Hát ért.

A spanyolok hangosak, hiperaktívak, őrültek, sokszor zavaróan közvetlenek és a végletekig magabiztosak. Különösen a nők! A klasszikus családi felállás: egy határozott, magyar szemmel már-már a házisárkányságra eséllyel pályázó anyuka és a nála klasszisokkal csendesebb, alkalmazkodó, figyelmes és rettentően gyerekcentrikus apuka. Nekem úgy tűnik, a nők állandóan hisztérikusak, amikor beszélgetnek, az inkább hasonlít egy haragos tirádára, mintsem kellemes csevejre. A hangjuk meg eleve genetikai okok miatt is Amanda Lear utánérzés, de a sok cigi miatt sokszor egy hajléktalan alkoholista megirigyelhetné. Olyan hangosan tudnak beszélni, hogy magyar ember szerintem fizikailag képtelen erre.

A férfiak macsósága abban nyilvánul meg, hogy ha egy kétirányú, ámde két kocsinak túl szűk utcában két autó egymással szembe kerül, akkor erődemonstrációt tartanak, ülnek a kocsiban és farkasszemet néznek egymással arra várva, hogy a másik adja fel és tolasson hátra. Ezzel a jelenettel az elmúlt héten kétszer is találkoztam, de sosem vártam ki a végkifejletet.

A másik aggodalmam fiús anya lévén az, hogy itt évente rendeznek Pamplonában bikafuttatást, melynek során a jelentkezők 5-6 darab több tonnás rohanó bika előtt futnak a város utcáin egészen az arénáig. Idén is volt halálos áldozat is, én pedig már most rettegek, hogy felnőve a fiam nehogy kipróbálja majd ezt az őrült spanyol tradíciót.

A fentieket a kisfiam születése után tapasztaltam meg keményen a bőrömön, amikor a spanyol család és a barátok általam egyszer-kétszer látott tagjai a szülés utáni hetekben azonnal inváziót indítottak babanézés címén, berontottak cipővel, fogdosták az újszülöttet kézmosás nélkül, kitakarták alvás közben, egyszerre öten kiabáltak beszélgetés címén és gondtalanul söröztek, míg én megsemmisülve ültem a sarokban, nem lévén még elég bátor arra, hogy spanyol tudásommal belefolyjak a társalgásba.

spanyol1

Anyós például egyik reggeli érkezésekor fékezés nélkül rontott be a hálószobánkba, ahol én még felkelés előtti állapotban, az ágyban szoptattam a kicsit. Éppen csak, hogy nem feküdt be mellénk. Olyan nagynéni is volt, aki felkapta a kisfiamat, majd nem volt hajlandó visszaadni nekem, mert én most pihenjek, a baba pedig nála érzi jól magát.

Párom egyik barátjával és nejével (orvos házaspár) egy évig fasírtban voltunk, mert a szülés után két héttel bejelentkeztek látogatásra és a párom meg merte kérdezni tőlem, jöhetnek-e. Én igent mondtam, de már a tény, hogy ilyet egyáltalán megkérdezett tőlem és nem természetes, hogy egy barát jöhet a szülés után rögtön, úgy felháborította őket, hogy egy évnek kellett eltelnie a kiengesztelődésig.

A spanyolok híresek arról, hogy állandóan puszilkodnak. Engem elég komoly meglepetésként ért az, amikor az első napomon a cégnél a HR-es hölgy kéznyújtás helyett lenyomott két puszit a bemutatkozáskor. Ennél viszont jobban zavar az, amikor ismerősök, sőt ismeretlenek tömegei támadják le a pici fiamat “adj egy puszikát” felkiáltással vagy vadidegenek meglapogatják a fejét az utcán séta közben. Egyszer sétáltunk Madridban az utcán, hirtelen kiugrott egy nő a butikjából és harsány “de cuki, puszikát neki” felkiáltással már vetette volna rá magát a kisbabámra, akit pánikszerű meneküléssel sikerült megmentenem a finom közeledéstől. Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem az sok, hogy bárki vadidegen gondol egyet és összenyálaz vagy fogdos egy kicsi babát.

A fiam most már kétéves, bölcsibe még nem jár, itthon vagyok vele. Ez pedig itt ritka lehetőség, a szülési szabi itt ugyanis 16 hét, majd jár még körülbelül 1 hónap úgynevezett szoptatási szabi, plusz kiveheted a rendes szabikat. Aki ennél többet szeretne a gyerekével tölteni, annak még egy lehetősége van, mégpedig a fizetés nélküli szabadság, melyet a gyerek hároméves koráig lehet igénybe venni. Amikor én ezt az elképzelésemet elővezettem a cégem HR-es hölgyeinek, úgy néztek rám, mint egy ufóra. De ami jár, az jár. No és persze hozzá kell azt is tenni, hogy itt azért meg lehet élni egy fizetésből is nem is olyan rosszul, legalábbis magyar szemmel nézve egész jó színvonalon.

Tapasztalataim szerint a fenti (fizu nélküli) lehetőséggel nagyon kevesen élnek, még olyan anyukát is ismerek, akiről tudjuk, hogy anyagilag egyáltalán nem szorul rá, mégis visszament négy hónap után, mert unatkozott otthon. Ráadásul teljes munkaidőbe, pedig itt a gyermek nyolcéves korág joga van a szülőnek a csökkentett munkaidőre. Valahogy itt más a mentalitás, nagyon komolyan veszik a női egyenjogúságot. Aki “csak” anya, az nem modern ember, az nem él a személyes szabadság, kiteljesedés és önmegvalósítás jogával. Meglátásom szerint átestek egy kicsit a ló túlsó oldalára.

Rengeteg méregdrága magánbölcsi van, ahova akár reggel 7-től este 8-ig is elhelyezhetők a kicsik, 16 hetes kortól. Állami intézetbe bejutni lehetetlen. Viszont az iskola már hároméves kortól kötelező és ingyenes. Reggel 9-től délután 4-ig járnak suliba, az ebédidő idejére (másfél óra) hazavihetők a gyerekek.

A bölcsibe és az iskolába való beszoktatás annyiból áll, hogy 2 hétig egyre hosszabb időtartamra hagyhatod ott a gyerekedet, viszont a szülő nem teheti be a lábát az intézmény terülétére, az ajtóban kell átadni a síró kicsit, majd ott várakozni és átvenni ismét. Minden bölcsőde és iskola fel van készülve az allergiás gyerekek fogadására, ezt azért tudom, mert nálunk sajnos van ilyen probléma, bár még nem tapasztaltuk meg, hogyan működik ez a gyakorlatban.

A gyerekorvosi ellátást jónak találom, bár az ügyelet nem jön ki, 40 fok feletti lázzal is be kell menni a kórház ügyeletére. Ami furcsa nekem, az az, hogy nagyon spártai módon bánnak egyes orvosok illetve nővérek a gyerekekkel vizsgálat alatt, hangoztatva azt, hogy szükségük van kemény kézre is, majd amikor a rossz élmények miatt a gyerek sír és be sem akar lépni a rendelőbe, akkor a szülőknek tartanak kiselőadást, hogy ez a gyerek mennyire el van kényeztetve és kistesóra lenne már szüksége, avagy bölcsődére.

A szülők nem jogosultak táppénzre a gyerek betegsége idejére, ha nincs bevethető nagyszülő vagy más segítség, akkor bizony az éves normál szabadság terhére megy az otthon maradás.

A spanyol gyógyszereket viszont nagyon jónak tartom: mindig szirup formájában kapják a picik, amiből elég 2-3 köbcentit beadni egy műanyag fecskendő segítségével, így könnyen meg tudják inni. Egyszer egy magyarországi tartózkodás alkalmával írt fel gyógyszert egy otthoni orvos és vért izzadtunk, míg a fél dl vízben feloldandó port beadtuk neki, ami nem akart feloldódni, valamint ilyen mennyiségben egy rossz ízű valamit megitatni egy picivel művészet.

Amint azt fent már említettem, a szoptatás elfogadott nyílt színen is, viszont a munkába állással nagyjából egy időben, ami ugyebár a babák alig 4 hónapos korában többnyire megtörténik, be is fejezik a spanyol nők a szoptatást. Egy alkalommal, amikor kisebb baleset érte az akkor 13 hónapos kisfiamat, egy orvosnő megkérdezte, mit evett ma. Válaszomra, hogy anyatejet, hihetetlen megdöbbenéssel és felháborodással reagált: de hiszen már van foga, harap?!?! Mivel nem akartam vitát nyitni a témáról akkor ott, annyival elintéztem, hogy nem harap és az én hazámban ez így szokás.

Kisfiunk 3 nyelvet tanul születése óta: én magyarul beszélek vele, az apja spanyolul és az angolt is napi szinten hallja, mivel mi az apjával angolul beszélünk. Egyelőre a magyar vezet, a spanyol is jól halad, angolul pedig egy-egy szót mond, illetve időnként elismétli, amit mi mondunk egymásnak. Néha alkot hibrid mondatokat, egy-egy spanyol szót belepakol a tökéletesen megszerkesztett magyar mondatba és a magyar ragozási szabályok szerint ragozza is. Szerencsére itt Madridban rengeteg náció él, ezért a többnyelvűség egyáltalán nem ritka. Van például szenegáli ismerősünk is a játszótérről, aki szintén három nyelven tanul: szenegáliul, franciául és spanyolul.

Madridban rengeteg játszótér van, viszont csak délelőtt érdemes menni, amikor csak a kevés renitens, nem dolgozó anyuka viszi ki csemetéjét játszani, mert délután mindegyik zsúfolásig tömve van. Így a délelőtti turnuson belül egész jó kis családias hangulat alakul ki. Nagyon kell figyelni a gyerekekre, arról a játszótérről, ahova mi járunk, egy forgalmas délutánon megpróbáltak kézen fogni és elvinni egy gyereket. Sajnos a kirakott kukák nem mindenkinek jelentenek felhívó erőt, rengeteg az eldobált ételmaradék és sokszor az üvegszilánkok is (a tinik éjjeli bulijai után).

A közlekedés viszont nagyon nehézkes babakocsival. A metrómegállók nagy részében csak normál lépcső van, méghozzá 4-5 fordulós, egyszóval lehetetlen feladat. A busz esetében pedig egy rendkívül érdekes szabályozás van érvényben: egyszerre csak egy babakocsi szállhat fel egy buszra és ha tömeg van, köteles a szülő a babakocsival összecsukva utazni. A városi legenda szerint a korábbi rendelet alapján egyáltalán nem lehetett babakocsival buszra szállni, de egyszer egy feldühödött apuka megverte a buszsofőrt, aki nem akarta felengedni a feleségét és a kisfiát, ezért aztán emígyen átgondolták a szabályozást... Ezek miatt én csak gyalog közlekedem, szerencsére a környékünkön kiváló az infrastruktúra, minden szükséges dolog elérhető gyalogszerrel is (végső esetben pedig taxi, ha a párom épp dolgozik és nála van a kocsi).

Ami nagyon tetszik, az az, hogy rengeteget utaznak a spanyolok az országon belül, rengeteg gyönyörű hely van, amit érdemes megnézni. Mi is sokat megyünk, bár gyerekkel, sőt ételallergiás gyerekkel ez erősen nehezített pálya, de nem lehetetlen. Tetszik az is, hogy nagyon életigenlőek, nyoma sincs a magyar édesbús, enyhén depressziós hangulatnak, no de ahol az év 365 napjából kb. 360-on kisüt a nap, ott ez nem is csoda.

Tetszik még, hogy mindennapi dolog az, hogy beül egy család egy üdítőre/sörre egy bárba, teraszra, vagy tapast enni és ha rendelsz egy salátát, automatikusan annyi villát hoznak hozzá, ahányan az asztalnál ülnek, nem néznek rád rossz szemmel, ha nem rendelsz több fogást.

Én úgy gondolom, hogy gyökeresen megváltoztam, amióta itt élek, sokszor elgondolkodom, hogy vajon ugyanaz az ember vagyok-e még? Változott az ország, ahol élek, a klíma, a nyelv, a kultúra, az étkezési szokások, az életstílus, az emberek habitusa, a munkám, szingliből anyává és kvázi feleséggé lettem, új család és barátok vesznek körül.

Anya és kvázi feleség státuszommal maximálisan elégedett vagyok, egyelőre egyáltalán nem vágyom vissza a multik látástól mikulásig dolgozó világába. Viszont az itt töltött három év után még nem vagyok meggyőződve róla, hogy itt szeretném leélni az egész életemet. Szerencsére a párom ebben rendkívül rugalmas, ő is szívesen élne Magyarországon legalább egy ideig. Fontosnak tartja ő is, hogy a gyerekeink mind a kettőnk kultúráját testközelből megismerjék. Szerencsére teljes gőzzel tanul magyarul, így aztán ennek van is reális esélye.

De ezen korai még gondolkodni, mert ami most előttünk áll, az a kistesó születése, ugyanis most vagyok 9 hetes terhes a kisebbikkel. Ezért egyelőre mindenképpen maradunk itt és meglátjuk, hogy így, tapasztaltabban, félig-meddig beilleszkedve mennyivel lesz más ismét végigmenni ezen a 9 hónapon, no és ami utána jön. Mert más, már most más, hiszen ezt most terveztük, időzítettük és már tudom, mire számíthatok az őrült spanyolok napsütötte országában.

mormi

Oszd meg másokkal is!
Mustra