Méhen belül sorvadt a baba - csak meglegyen a két kiló!

Zanza!

retard1

Ennek a történetnek már több mint 2 és fél éve, és eredménye egy életrevaló kis hölgy, aki a szomszéd szobában szuszog. Megírására azért vetemedtem, mert egy ismerősömnél pár napja hasonló növekedési lemaradást mutattak ki, mint korábban nálunk. Ez ismét rádöbbentett, mennyire keveset lehet olvasni a méhen belüli növekedés lemaradásáról, pedig nem egy kismama szembesül az IUGR (intrauterine growth restriction/retardation) vagy SGA (small for gestational age) rövidítésekkel ultrahangvizsgálatkor vagy szüléskor. Álljon hát itt pici lányunk története!

Terhességem fizikai szempontból gyakorlatilag teljesen tehermentesnek mondható volt. Majdnem végig dolgoztam, csak maradék szabadságaimat vettem ki a végén. A harmadik harmadig mindenhová bicajjal jártam (akkor is inkább csak a novemberi időjárás miatt hagytam abba), mondtam, ha kell, én 10 hónapig is leszek terhes, nem probléma. Persze könnyű volt ilyen könnyen venni, hiszen mindvégig az átlagnál kisebb pocakom volt. Emiatt többször is aggodalmamat fejeztem ki védőnőnek, nőgyógyásznak, ismerősöknek, de mindenki csak nyugtatgatott, hogy a pocakméret nem jelent semmit, biztos mélyen fekszik a gyerek, meg mit akarok, amikor én sem vagyok óriás.

Végül a 31. heti ultrahangon kiderült a valódi ok. Lányunk kb. 2 héttel kisebb volt a korának megfelelőnél. Erre még nem idegesítettek nagyon, nem lesz 4 kilós, az tuti, bár erre egyébként sem számítottunk, de ekkor még 3 kiló körüli születési súly nem tűnt irreálisnak. Írtam indexes ultrahangos fórumra, és kheiron (a fórum ultrahangos szakértője) is nyugtatott, hogy ennyi eltérés még a mérési hibába is belefér.

Mindenesetre 2 héttel későbbre újabb UH-t javasoltak. Félve mentem, párom is elrángattam, mert nem akartam egyedül szembesülni semmi rosszal, végül is ez kettőnk dolga. Ekkor a kórház (Szent Imre) leglelkiismeretesebb szonográfusához kerültünk. Az egész terhesség-szülés sztorimmal kapcsolatban ő az egyetlen, aki iránt igen mély hálát érzek, ezért álljon itt a neve is: Bergendy Katalin. Ő ekkor 45 percen keresztül ultrahangozott, csajszikánk minden porcikáját megvizsgálta, van-e valami oka a növekedési visszamaradásnak. Semmit sem talált egy kis béltágulatot kivéve (ami pár héttel később persze eltűnt, de azért adott nekem néhány interneten-legrosszabbat-kikutató napot). A vizsgálat eredménye: gyermek nőtt, de csak keveset, lemaradás fokozódott, méhlepény kifejezetten jó állapotú, „flow” (magzati és köldökzsinór keringés) normális.

Innentől kezdve hetente jártunk UH-ra és az NST-ket is hamar heti kettőre emelték. A legfontosabbak mindig rendben voltak, csak éppen csajszikánk egyre kevesebbet nőtt és a magzatvíz is fokozatosan apadt. Közben készülődtünk: babakelengye, kiságy, babakocsi, de közben párommal többször is elfogott minket egy rossz érzés, hogy mi lesz, ha nem is lesz, akinek mindezt beszerezzük? Pocakom eddigre már egyáltalán nem nőtt. Ha egy ideig nem éreztem mozogni lányomat, rögtön ébresztgettem, mert totál be voltam rezelve a terminus közeli elhalástól. Végül a 39 hetes UH-on eljutottunk a 0 mm növekedéshez (már 2 hete 2200 grammon stagnált a becsült súly) és eddigre mi is jól láttuk, mennyire megfogyatkozott csajszikánk körül a magzatvíz. A keringés továbbra is rendben volt, de ultrahangosunk kimondta, amit már én is éreztem: „ennek a babának már nem sok értelme van benn lenni”.

Másnap, pénteken mentem a dokimhoz, aki végre elkezdett komolyan venni. Megvizsgált, zárt méhszájat állapított meg, és azt mondta, hogy jobb lenne, ha befeküdnék még aznap, ugyanis nem lehet tudni, hogy fog egy ilyen pici gyerkőc reagálni, ha beindul a szülés. Így már aznap bevonultam a kórházba némi olvasnivalóval kiegészített a kórházi tatyóval.

A kórházban a szülésre váró kismamák kórtermébe kerültem. Volt túlhordásos lány és volt előző császár miatt bent fekvő. Mindnyájan a szülés jeleit lestük magunkon, folyton kérdezgettük egymást, hogy érez-e már valaki valamit. A beszélgetések kb. így zajlottak: „Te már érzel valamit?” „Nem, semmit. És te?” „Én sem. Kölcsönkérhetem a Story-t?” Naponta kétszer jártunk NST-re, meg voltak a vizitek, amik inkább csak létszámellenőrzésnek hatottak. Egyik nap a kórház sztár orvosfamíliájának legfiatalabb tagja vizitelt, épp az asztalnál cseverésztünk, így meg kellett kérdeznie ki kicsoda, én voltam az utolsó a listán, így nem volt nehéz kitalálni, örült is ennek nagyon, vigyorral a fején felém fordult, és azt mondta: „és akkor maga lesz a retardált!”(méhen belüli növekedési retardáció gyanújával utaltak be). Még jó, hogy csak hírből ismerem a sértődést, csak röhögtem suttyóságán, de érzékenyebb lelkű nőciket ez eléggé padlóra vágott volna, gondolom.

A várakozás közben megismerkedtünk a gyermekágyas osztály életével. Elnézegettük a babákat és az újdonsült mamákat, és egyre távolabbinak tűnt, hogy mi is ezért vagyunk itt. Én pedig arra is rádöbbentem, hogy a pici pocakomban fizikailag képtelenség, hogy beférjen egy normál méretű újszülött.

Szombatról vasárnapra virradóra aztán elkezdtem görcsölni, enyhén fájdogálni, nem volt vészes, de aludni nem tudtam, ezért az éjszaka közepén átsétáltam a szülőszobára és mondtam az ügyeletes dokiknak, hogy valami van, és mivel engem azért fektettek be, mert nem biztos, hogy a gyerkőc bírja, csináljanak már nekem egy NST-t. Csak 60-as fájásaim voltak, méhszáj továbbra is zárt, és eléggé lehordtak, hogy ez csak jósló, és csak akkor menjek megint, ha már tényleg fáj (akkor otthonról is mentem volna, akkor minek fektettek be?). Reggelre a jósolgatásnak köszönhetően búcsút mondtam a nyákdugónak, de nappal a fájdogálás abbamaradt. Éjjel aztán ismét jöttek az enyhe fájások, szabályosan 8-10 percenként, aludni nem tudtam, de nem volt vészes. Viszont az nem volt az igazi, hogy egyedül feküdtem egy kórházi ágyon, és lestem az órát. Nem egészen így képzeltem korábban a szülés kezdetét, gondoltam, majd szerelmemmel együtt számolunk, izgulunk, és tőrjük az agyunkat, mikor is induljunk a kórházba, hát ez a romantika elmaradt.

Másnap hétfő lévén felpörögtek az események. Egész kis orvoscsapat kezdet az esetemen dolgozni. Kiderült, hogy a jósolgatásoknak hála, már bő 1 ujjnyira nyitva vagyok. Készült egy újabb UH is, ami alapján megállapították, hogy gyakorlatilag már nincs magzatvíz (egyébként én napok óta úgy láttam, hogy zsugorodik a pocakom), és csajszink valóban nagyon kicsi, sőt kisebbnek mérték, mint legutóbb, vagyis valószínűleg sorvad, de hogy mindez miért van, arra magyarázatot ők sem láttak, a méhlepény továbbra is tökéletesnek látszott. Készült egy újabb jó hosszú NST is: kiscsaj továbbra is jól volt, de csak 60-asok voltak a 8-10 perces fájások.

retard2

Az ügyeletes doktornők az orvoscsapat többi tagjával együtt megegyeztek, hogy ennek a terhességnek már semmi értelme. Én, aki korábban minél természetesebb szülésről álmodoztam, addigra a több heti idegeskedés miatt eljutottam oda, hogy már csak arra vágytam, hogy kislányom kint legyen, akárhogyan is és végre rendesen táplálhassam, ha már a belső táplálással ennyire kudarcot vallottam.

Oxitocin terheléses tesztet (OTT) csináltak. Ez azt jelenti, hogy fokozatosan növekvő oxitocin adagolással egyre erősebb fájásokat idéznek elő, amivel azt vizsgálják, hogy bírja-e majd a baba a szülés során a fájásokat, illetve remélték, hogy a dolog esetleg beindítja az igazi vajúdást. Csajszi jól bírta a tesztet, nem esett vissza a szívhangja, de a szülés nem indult be.

A következő indítási kísérlet a burokrepesztés volt, ami nekem egyáltalán nem fájt, picit volt csak kellemetlen. Miközben a doktornő csinálta, szülésznőm alám rakott egy nagy tálat, hogy felfogja a magzatvizet, de mindössze néhány nyomorult cseppecske távozott, tényleg nem volt már magzatvíz. Mivel magzatvíz nem távozott, nem történt semmi változás, így a szülés sem indult be, viszont innentől kezdve csajszink kis mérete miatt gyakorlatilag folyamatosan CTG-n kellett lennem. Rájöttünk, hogy a kis pocakméretem miatt a gép sokszor nem is regisztrálja a fájásokat, vagy sokkal gyengébbnek méri, így miután beállítottuk a fejeket, nem nagyon mozgolódhattam. Végül a dokik az osztályvezető professzor vezérletével úgy döntöttek, hogy menjen az oxitocin, végül is az OTT rendben volt.

Bekötötték az infúziót, és végre bejöhetett a párom. Kicsit még viccelődtünk, fotózkodtunk, de elég gyorsan jöttek a 100-120-as 2-3 perces fájások. Közben továbbra sem mozgolódhattam az NST miatt, folyamatosan lestem a görbét, tudtam, nem jó, ha 100 alá megy a kiscsaj szívverése. Aztán már csak a légzésre koncentráltam, és a egyre inkább összeérő fájások szünetében kérdeztem a párom, mennyi volt a szívfreki. Sajnos egyre alacsonyabbra esett vissza a kicsim szíve az összehúzódásoknál, egyszer még egy 60-ast is produkált. Bejött megint egy rakás doki, megvizsgálták a méhszájat, és még csak 2 ujjnyi volt. Azt mondták, ha már 4 ujjnyi lenne, akkor folytathatnánk, mert ilyen kicsi babánál nem várható hosszú kitolás, és annyira azért nem gáz a szívhangja, de így még legalább 3-4 óra volna, és azt nem bírja ki. Megkérdezték beleegyezünk-e a császárba, mondtuk, hogy igen (bár utána egy hónapig sírdogáltam, amiért nem tudtam igaziból szülni). Csak bő egy óráig kaptam az oxitocint, a fájásokat még bőven bírtam, de az állandó CTG vizslatástól és az elmúlt hetek aggodalmától idegileg már kész voltam. Persze amikor eldőlt a császár, akkor már sokkal kevésbé tűrtem szívesen a fájásokat, ugyanis még megbeszéltek kicsit a dokik, amíg ki nem adták a fájásleállító szer beadására az utasítást, csak pár perc volt, de tekintve ezen fájások értelmetlenségét, nekem elég hosszúnak tűnt.

A fájásleállítótól elkezdtem remegni, mint a kocsonya, és persze még egy-egy gyengébb fájás is befigyelt. Bevittek a műtőbe, és vártunk, míg teljesen elmúlnak a fájások. Aztán megkaptam a spinális érzéstelenítést, még akkor is remegtem, paráztam is rendesen miatta, hogy mellé ne szúrjon az anesztes doki. Aztán spriccelgettek, hogy meddig érzek még. Közben lemosták a hasam, majd végül nekiláttak. Párom nem jöhetett be, de a szomszéd szobából egy üvegajtón át láttuk egymást, ami nagyon sokat számított nekem. Az egyik csecsemős doktor néni is készenlétben volt, és párommal együtt ketten mosolyogtak, és nyugtatgattak az üvegen át. Azokban a percekben az idegeim már a végét járták, borzasztóan izgultam, hogy lányom egészséges lesz-e, és hogy meglegyen a 2 kiló, ugyanis ha ennél kisebb súllyal születik, akkor elszállították volna másik kórházba (előző nap más miatt elvittek egy újszülöttet, végignéztük, ahogy kitolták a koraszülött-mentősök az inkubátorban, nagyon megrázó volt). Ujjaim keresztbe tettem, mást nem tehettem. Nem éreztem semmit, csak enyhe húzogatásokat, majd némi kotorászás után egyszer csak kiemelték. Irtó hangosan sírt, fölém tartották, és nekem csak hullottak a könnyeim. Gyönyörűséges pókmajomszerű ficánkoló kicsi lányt csak egy pillantásra láthattam, mert vitték is ki a doktornőhöz. Míg varrtak össze, még egyszer egy fél percre behozták, elmondták, hogy minden rendben van, 2100 g (megvan a 2 kiló!), 46 cm és egy puszit is adhattam neki, majd elvitték a csecsemőosztályra.

A műtét végeztével kivittek a szobámba, félelmetes volt, ahogy láttam a lábaim, de nem éreztem semmit a mellemtől lefelé a testemből. A szobában a párom várt, elmondta, hogy minden oké a kislányunkkal, csak infúziót fog kapni, hogy kicsit ráncba szedjék, ezért nem hozhatják ki. Aztán egyszer csak mégis megjelent egy csecsemős nővérke a pici lánnyal. A fejemhez tartották, mivel én a fejemet sem emelhettem fel a spinális miatt. Megcirógattam arcocskáját és ő rögtön tátogott cicit keresve. Mondtam neki, hogy nem tudom most megszoptatni és közben potyogtak a könnyeim. Erre a nővérke mondta, hogy miért is ne, megcsippentette a mellbimbóm, és odaadta a kicsilánynak, aki rögtön elkezdte szopizni. Csodálatos érzés volt.

A császárból nagyon gyorsan felépültem, 4 nap után már engedtek is volna haza, de lánykánknak vissza kellett nyernie születési súlyát (picinysége miatt ez volt a feltétel). Szerencsére igazi kis szopóbajnoka bizonyult, és 5 nap alatt teljesítette is ezt. Ma sem egy óriás, 2 és fél évesen 85 cm, 11 kiló. Kis méretének oka a mai napig ismeretlen, de már egyre kevésbé érdekel.

mikromara

Blogmustra