Annyira szeretem alvás után kiszedni Palkót a kiságyból! Hétvégenként versenyt futunk az apjával, de hét közben csak én vagyok, és többek között ezért is jó anyának lenni. Nem tudom, mi lenne velem, ha ezek a pillanatok nem lehetnének az enyémek.
Palkó ébredéskor olyan kis puha, meleg, nyekergős; a magatehetetlenség csimborasszója. Ilyenkor megértem azokat a fickókat, akik bármit megtesznek, ha kell, akár nyakig pocsolyába merülnek az imádott, nyafogós, szempilláit ártatlanul rebegtető kis nőjük miatt. Mert olyan édesek, védtelenek, és ha nem is, hát akkor is jó, hogy legalább úgy néznek ki, mintha. Mert így lehetőségük van úgy érezni, hogy bármi, de bármi áron megvédik őket, vigyázhatnak rájuk, babusgathatják őket.
Hát valahogy én is így vagyok Palkóval. Elkezd nyekeregni, én meg loholok be hozzá, és már szinte viszketnek a kezeim, hogy jaj, de rég fogtam (éppen két órája), jaj de rég csiklandozta meg az orromat a kis szöszmösszel a fején (éppen két órája ugyebár), jaj, de isteni érzés magamhoz szorítani épségben, és milyen jó, hogy nem történt semmi baja alvás közben, jaj de édesen szuszog – ésatöbbi. Khm. Hát igen, lehet, hogy ciki, és lehet, hogy sokan azt gondolják, hogy ez a nő megbolondult, az anyaság úgy látszik az ember sarkába száműzi a fejéből az IQ-t, de ez van, tényleg. Éppen ezeket gondolom, halálosan komolyan, és közben örvendezem, hogy olyan aranyosan forgolódik a karomban, kicsit mintha szabadulni akarna, de én vagyok az erősebb, jól megszorongatom, aztán óvatosan le a pelenkázóra.
Beszélgetni kezdünk. Gyorsan elújságolom neki, hogy bizony kakás gyerek lett, és én ennek mennyire, de mennyire örülök. És ez így van, tényleg.. Tele van vele a kis büdös nyakig, én meg igazi, a helyzet komikusságába bele nem gondoló anya örömével ünneplem az eredményt, miközben Palkó még mindig csak szűkre tágított szemekkel sandít rám, láthatóan még alszik egy kicsit, de azért már gondolkodik, hogy ki is ez a nő, annyira ismerős.. Aztán végre leesik, hatalmas telivigyor, engem meg megint elönt az imádat, és legszívesebben megzabálnám a gyereket, mint ahogy Süskind Parfümjében az imádattól őrjöngő tömeg tette a főhőssel.
Puszihegyek, Palkó gondtalanul nevetgél, én gondtalanul nevetgélek, csak azért, mert ő nevetgél, agyondicsérem a kakis pelenka miatt, és újra meg újra megpuszilgatom, ha már meg nem ehetem, legalább valahogy le kell vezetnem rajta, mennyire odavagyok. Palkó közben lecsekkolja a mancsait, ujjait, majd megnyugodva felsóhajt, és érdeklődve körbenéz. Ebből, meg abból, hogy a kezei-lábai egyszerre járni kezdenek, megállás nélküli rúgkapálásba fulladva tudom, hogy végleg felébredt a gyerekem, már az az álmos illat is eltűnt róla, egy kicsit vége a varázslatnak.
Rólam is múlik a roham. Átteszem a járókába, ahol rögtön ráveti magát az egyik csörgőre, nekem meg eszembe jut, hogy nem tart már sokáig ez a viháncolva ébredős időszak, nemsokára felesleges leszek, felkel majd magától, rohan a legóhoz, bürrög az autókkal.
És ez még tulajdonképpen nem is olyan szomorú. Mert mit fogok gondolni akkor, amikor kiglancolva, este hétkor trappol végig negyvennégyes lábával a lakáson, huszonhatszor visszajön az ajtóból, hogy kihozza a szobájából az ottfelejtett kulcsát, mobilját, bérletét és mikor szelíden rákérdezek, hogy mégis, mikor jön haza, ő csak nyeglén odalöki nekem:
– Jaj, anya, hagyjál már, majd jövök. Na szia.
Panzej
