Óriásbébi a szülőcsatornában

Zanza!

Judit harmadik gyermekénél veseproblémákat diagnosztizáltak már az anyaméhben, ezért előre megbeszélt időben, indított szüléssel hozta világra kisfiát.

milos

Az aktuális influenzajárvány miatt kérdéses volt, hogy bemehet-e a férje is a szülésre, de végül ott állhatott mellette, amikor a hatalmas fejű gyermeke megszületett. Te is szeretnéd megosztani szüléstörténeted? Küldd el nekünk erre a címre!

Harmadik gyermekünk tél végén, az influenzajárvány közepén, hatalmas hóesésben látta meg a napvilágot. A legszebb várandósságot éltem meg vele a három közül, bár rengeteget aggódtunk érte. A 16. héten egy babamozizás alkalmával derült ki, hogy valami nagy gond van a veséivel. Három hétig nem tudtuk, hogy egyáltalán életképes-e a várva várt gyermek, aki már mozgott, neve volt, és helye a családban. Hajdú Krisztina doktornő kísért végig minket az úton, ami ultrahangtól ultrahangig terjedő szakaszokban haladt.

Nem volt titok, hogy mikor jön el a nagy nap, hiszen Milos veseproblémái miatt indított szülés lett megbeszélve. Az influenzajárvány miatt apás szülést sem engedtek a kórházban, így még egy héttel későbbre is kaptunk időpontot, mint eredetileg. Az utolsó pillanatig bizonytalan volt, hogy a férjem bejöhet-e velem. Próbáltam a kisfiam lelkére beszélni, hogy induljon el magától, de nem hallgatott rám, az utolsó pillanatig szeretett volna a kuckójában tartózkodni. Hóesésben úgyis mindig aludni szokott, minek bajlódjon a születéssel, ha durmolni is lehet a jó meleg kuckóban. Előző nap szép szabályos fájásaim voltak, reménykedtem, hogy talán mégis lesz valami, de éjszakára elmúltak.

Reggel izgatottan indultunk a kórházba, kicsit el is késtünk. Én nagyon féltem, szinte mindentől, ami aznap rám várt. Kaptunk egy szép szülőszobát, rám kötötték a ctg-t, és vadásztam a szívhangot, mert Milos mindig elbújt előle. Nyolckor a doki megnézett, bő kétujjnyi (mégiscsak volt hatása az előző napi fájogatásnak), burok áll, fej nagyon fent. Feküdnöm kell, nehogy a burokrepesztés után előreessen a köldökzsinór (aztán szülés végéig úgy is maradtam hanyatt fekve, ez elég pocsék is volt, viszont lemaradt a beöntés és borotválás is, amit azért kicsit bánok). Nyolckor megtörtént a burokrepesztés. Volt néhány rendszertelen fájásom, de a helyzet odalent változatlan volt, így megkaptam az oxitocint. A szülésznő hosszasan babrált a gyógyszeradagoló géppel, Lacival együtt próbáltak rájönni, miért küld mindig hibaüzenetet.

Közben én már éreztem az oxitocin hatását, erősödtek, hosszabbodtak a fájások. Felidéztem a légzéstechnikáról tanultakat, és megpróbáltam alkalmazni. Próbáltam befelé figyelni, elengedni a rettegésemet és megélni a fájásokat a maguk teljes valójában. A légzéstechnika és ez valóban segített, mindig csak az adott fájásra, vagy szünetre koncentrálva egészen elviselhető volt a fájdalom. A néha rám törő rosszullétekre gyümölcslét ittam, az sokat segített. A férjem végig ott sertepertélt körülöttem, mindig kitalálta, hogy mire van szükségem, nézte a fájásokat a ctg papíron.

Amikor sűrű hárompercesek voltak már, újra megvizsgált a szülésznő, szinte semmit sem tágultam. Pár szóval lelket öntött belém. A baba nagyon fent van, nem tudja a feje feszíteni a kijáratot, ezért az erő arra megy el, hogy Milost lejjebb lökdösse. Mennyivel jobb volt ezt hallani, mint hogy egy óra alatt semmi sem történt, hiába fáj piszkosul. Gyorsan meg is ragadtam az alkalmat, és kértem EDÁ-t. Nagyjából húsz perc múlva meg is jött az anesztes team, egy öreg doki bácsi vezényletével nekifogtak. Ott és akkor azt sem tudtam, mitől rettegek jobban. A fájásoktól, vagy az EDA beadásától. Az EDA igenis fájt, én csak nyüszítettem, mert közben jöttek a fájások is, és szorongattam Laci kezét. Az egyetlen biztos pont volt a világban. Arra gondoltam, hogy ebbe én most bele is halnék, ha nem jöhetett volna be velem.

Végül meglett az EDA is, mindenki biztatott és nagyon kedves volt, míg várták hogy hasson valamiről sztorizgattak, de már akkor sem figyeltem, most sem tudom, nem is érdekelt, de nem is zavart. Kezdtek enyhülni a fájások, én szóban és gondolatban szentté avattam az EDA kitalálóját és az anesztes doki bácsit, de még a szülésznőt is, aki elintézte nekem, és bár kicsit félrecsúszott (a méhem tetejét és alját éreztem, és a bal lábam teljesen elzsibbadt). Közben sutyiban felcsavarták az oxitocint is.

Volt úgy háromnegyed óra pihenőm, amikor a fájások bár gyakrabban jöttek és erősebbek voltak, de én sokkal enyhébbnek éreztem őket, eufórikus hangulatba kerültem, nevetgéltem. Mindeközben őrületes tempóban tágultam, köszönhetően az EDÁ-nak. Aztán egy idő után kezdett elmúlni az EDA hatása, egyre brutálisabbak lettek megint a fájások, de még mindig volt egy kis pereme a méhszájnak, ekkor megkaptam a második adagot is. A lábam újra teljesen elzsibbadt (Laci húzta fel vizsgálatoknál), de szinte azonnal tolófájásokat kezdtem érezni.

A szülésznő szerint nyomhattam volna, a dokim erősködött, hogy még nem. Kicsit összevitatkoztak a lábaim között, miközben én sírtam a kimerültségtől és az elszuszogott tolófájásoktól. Az EDA hatását most már cseppet sem éreztem. A dokim közben kétszer elsündörgött, a szülésznő pedig hívta a csecsemősöket, hogy itt baba lesz hamarosan. Elhúztak egy kis ablakot, amin túl a csecsemő ellátó szoba volt. A szülésznőm végre előkerítette sokadjára is a dokimat. Végre nyomhattam, elérkezett az én időm, a szülésben ezt szeretem a legjobban.

A szülésznő biztatott, segített, a dokim csak ténfergett. Én csak nyomtam, nyomtam, nyomtam, vagy fél órán keresztül, de Milos mindig visszacsúszott. Nem ezt szoktam meg, én három fájásra mindig kitolom a babáimat. Egyre feszültebb lett a hangulat, két fájás között aggódva néztünk egymásra Lacival, egyikünk sem merte megkérdezni, mi lehet az oka, hogy nem jön ki ez a gyerek.

Végül a szülésznőm rápirított a dokimra, hogy most már aztán segítsen a dolgon, ő meg nagy duzzogva elkezdett valami sámlit keresgélni. Ha fel tudok kelni, tuti megrugdosom, de ehelyett csak nagyon csúnyákat gondoltam az összes felmenője felől. Végül csak odaállt, és a következő fájásnál mindent beleadtam, ő meg könyökkel és alkarral rásegített. Nagyon jól esett, ez volt az a plusz erő, ami eddig hiányzott, éreztem, hogy átbukik a kis fej ott, ahol eddig nem sikerült neki. Elöntöttek a könnyek a megkönnyebbüléstől, és szinte azonnal éreztem is a szétfeszítő fájdalmat, ahogy Milos feje befeszült a kijáratba.

A szülésznő gyakorlott mozdulatokkal tágította neki az utat, diktálta a légzést, biztatott. Szóltak, hogy nyissam ki a szemem, nézzem meg a kisfiam. Hatalmas csatakos sötét hajú kis fej nyomakodott milliméterről milliméterre kifelé. A szétszakító fájdalomtól és a megkönnyebbüléstől folytak a könnyeim. Lassan kibukkant a kis feje, a szülésznő gyakorlott mozdulatokkal segítette ki a vállait, mire a kis jövevény erőteljes hangon felsírt, noha félig még bennem volt. Felnevettem, mert a bátyja is pont így jött a világra, ordított még a megszületése előtt. Végül kicsusszant az egész gyerek, egyből rám tették, én sírtam és nevettem, és csókolgattam a forró, maszatos kis fejet.

Lacira néztem, aki az átéltek hatására szintén magán kívül volt, valami kedveset mondogatott nekem, de én szinte nem is hallottam, egy másik világban voltam a rajtam szuszogó kis élettel. Neki pedig nevetve szóltak, hogy no hát apuka, vegye elő a fényképezőgépet...

Néhány perc múlva kezdett visszaszüremleni a külvilág a tudatomba, hálás voltam a szülésznőmnek, hogy nem kapták le rólam szinte azonnal a babát. Közben elkészültek a köldökcsatokkal, apa elvághatta a köldökzsinórt. Egy pillanatra felemelték nekem Milost, hogy teljes újszülött szépségében gyönyörködhessek. Az a kép talán örökre belém égett, ahogy nagyon morcos fejjel, behúzott végtagokkal, nagyon csatakosan, de mégis tökéletesen formásan méltatlankodik a szülésznő kezében. Milost átadták a kis ablakon, apa is elloholt utána. Rám még várt egy kis feketeleves. A szülésznőm kedvesen biztatott, néha megnézte, levált-e a méhlepény.

Közben hallottam a nagy álmélkodást a szomszéd szobából, Milos hatalmas baba, 3910 gramm, és a fejkörfogata óriási, 37,5 cm. A hírre, hogy mekkora fejű babát milyen kis nő szült, odatódultak a szülésznők és csecsemősök. Ámuldoztak és gratuláltak, mint valami szomszédasszonyok egy kis faluban. Már hozták vissza Milost, mikor megszületett a méhlepény. Akkor könnyebbültem meg igazán végre először. A szülésznő szerint az is nagyon nagy volt, és volt egy kis melléklepény is, meg is mutatta nekem. Hosszadalmasan és nagyon alaposan átvizsgáltak kívül-belül, hogy minden rendben van-e, de rendben volt, rajtam egy horzsolás nem esett, hála a profi gátvédelemnek. Közben Laci ott ült mellettem, kezében a pólyába csavart Milossal, és mindenről megfeledkezve csak nézte, becézte, nevetgélt a kis grimaszain. Ez a látvány azóta is sokszor eszembe jut, és mindig megmelegszik tőle a szívem.

Mikor végre végeztek velem hármasban maradtunk, megkaptam Milost is. Laci segített mellre rakni, mert én minduntalan beleakadtam a belőlem lógó zsinórokba. Ez az erős kislegény szinte azonnal rácuppant, és erőteljesen szopni kezdett. Hosszasan szopizott, majd elszenderült. Kicsit megpihentem én is, Laci pedig értesítette az értünk izgulókat az örömhírrel. Nagyon hálás vagyok neki, hogy ott volt velem, hiszem azt, hogy ezt a szülést együtt csináltuk végig. Piszok mázlista is vagyok, mert hiába nem volt szabad szülésznő választás, én mégis kifogtam Fazekasné Zsuzsát, akiről ódákat zengenek a neten, és nem ok nélkül. Nagyon hálás vagyok neki a profizmusáért, az empátiájáért, a kedvességéért. Milos azóta elmúlt féléves, 8,5 kilós „kis csöppség”, nyugodt, jó kedélyű, jól evő, jól alvó babává cseperedett. Rendszeresen járunk a vesegondozóba, de mivel csodagyerek, magától gyógyul, és úgy néz ki, megússzuk a műtétet is.

Judit

Blogmustra