Szüléstörténet: egy szavát sem értettem az orvosnak

1003

Szabina egy olyan országban szült, amelynek nem beszélte a nyelvét, ezért az elején aggódott, hogyan fogja megértetni magát az orvosokkal.

Kellemesen csalódott: a szülés alatt mindenki kedves és figyelmes volt vele, egyáltalán nem zavart senkit a közös nyelv hiánya. A kismama annyira jó élményekkel távozott a kórházból, hogy minden anyukának ilyen szülést kíván.

Te is szeretnéd megosztani szüléstörténeted? Küldd el nekünk erre a címre!

,

2007 májusában költöztünk ki Ausztiába. Nem gondoltam egyáltalán arra, hogy szeretnék gyereket, még fiatal vagyok (23), mostanában senki sem szül ilyen korán. Sokat vásárolgattam, jártam a boltokat, és folyton kisbabaruhákba botlottam. Egyszer hazajött a párom, és mondtam neki, hogy gyereket akarok, csak egyszer kérdezett vissza, hogy biztos-e. De biztos voltam benne. 2007 augusztusában meg is fogant a gyermekünk. Nem volt könnyű, mert vizsgálatokra még Magyarországra jártam, mivel nem nagyon akartak velem itt foglalkozni, mert nem vagyok férjnél. Gyorsan összeházasodtunk 7 hónapos terhesen.

2008. április 21-re voltam kiírva a kislányunkkal. De 21-én még semmi jelét nem mutatta annak, hogy ő valójában jönni szeretne, én meg már teljesen lelki beteg voltam minél több nap telt el, lehet, azért is, mert csak azt hallottam a körülöttem lévő emberektől, hogy ez a csaj korábban fog jönni. Na de 22-én éjjel 2-kor arra keltem hogy mehetek pisilni (kb. félóránként jártam, nem volt meglepő), de ahogy felálltam az ágyból, csurgott valami, hát csak reméltem hogy nem bepisilek éppen, úgyhogy azért elmentem a vécére és vártam. Folydogált folyamatosan. A férjemet nem keltettem fel, gondoltam, hadd aludjon még. Én is visszafeküdtem, jól kibéleltem magam, aludtam tovább.

1004

Reggel amúgy is menni kell a kórházba, gondoltam, ráérünk. De reggel nem akartam menni, úgy voltam vele, hogy ha már elindult, akkor várjuk meg, míg elfolyik a magzatvíz. Addig veszekedtünk a párommal, míg fel nem hívta a kórházat, akik természetesen azt válaszolták, hogy azonnal menjünk be. Gyorsan lezuhanyoztam, hajat mostam, kibéleltem magam, és irány a kórház. Nagyon féltem. Nem tudtam németül, minden idegen, itt nem szokás a választott orvos.

Bementünk, mintát vettek, és tényleg a magzatvíz csorgott. Megnézték ultrahangon a kislányunkat, de minden rendben volt vele. Én nem szültem Magyarországon, de ami itt volt, olyan hihetetlen volt megélni! Bekötötték a katétert, folyamatosan figyeltek, járkálhattam, lépcsőztem, megmutatták a szobánkat, ahol kipakolhattunk. De nem jött semmi fájás vagy bármi. Délután felhelyeztek valami tablettát, ami elkezdte meghozni a fájásokat, de nem haltam bele.

Megengedték, hogy bent legyünk a vajúdószobában a férjemmel, ott aludtunk. A férjem, mintha itthon lett volna, durmolt rendesen, nekem viszont olyan fájdalmaim voltak, hogy egész este nem tudtam aludni. De reggel még mindig semmi jele nem volt annak hogy tágulnék. Megvizsgáltak a kislányt is, és bekötötték az oxitocint. Jöttek a fájások, de semmi, nem tágultam két ujjnyinál többet. Szenvedtem délután 3-ig. Mindig ott volt egy szülésznő mellettem, volt, amikor elbóbiskoltam és arra riadtam, hogy ott ül mellettem, és simogatja a kezemet.

Két csapattal ismerkedtem meg, mindkettő tagjai méltóságteljesen kezeltek engem. Folyton érdeklődtek, hogy vagyok, hangulatvilágítást csináltak, bekapcsolták a zenét, mikor már nagy fájdalmaim voltak, sétáltak velem fel-alá a folyosón, ültettek a labdára. Masszíroztak, homeós bogyókkal tömtek, illatosítót tettek be nekem. Nagyon alacsony a fájdalomküszöböm, de ezek mellett az emberek mellett élvezet volt minden óra. Megtanulták azt a két szót hogy semmi baj, és magyarul mondták. Délután háromkor viszont bekötötték az EDA-t, mert már túl sok idő telt el úgy, hogy nem volt bent magzatvíz. Onnantól aludtam. Folyton azt mondogatták, hogy pihenjek, aludjak, mert nem lesz erőm a végén. Nappal volt, besötétítették a szobát, becsukták az ajtót, de egy szülésznő végig ott volt mellettem, és el sem eresztette a kezemet, simogatta a hasam, és beszélt a lányomhoz.

1005

Aztán este hétkor bejött az orvos, mondta, hogy már 6 ujjnyira kitágultam, ma már biztosan meglesz a lányom. 21:45-perckor megint jött az orvos azzal a kérdéssel, hogy akarok-e még EDÁt? Mert ha igen, akkor kicsit még elhúzódik a szülés, mert nem tudok segíteni a gyermekemnek világra jönni, ha nem, akkor viszont már nincs sok hátra. Mondtam, vagyis lehet, kiabáltam, hogy ne adjon semmit, legyünk már túl rajta. Akkor már nagyon fájt mindenem, jöttek a tolófájások is pár perc múlva, és kiabálás, ordítás közepette megszületett a lányom 22:35-perckor. Gyönyörű volt, se vér, se máz, csak rózsaszín bőr.

Remegett az egész testem, és remegő kezekkel öleltem és néztem őt. Csak annyi jött ki a számon, hogy tiszta apja. Nagyon jó emlékeim vannak. Idegen voltam náluk, egy nő, aki nem beszéli a nyelvüket. És egy pillanatra sem éreztem, hogy ezzel nekik bajuk lenne. Olyan biztonságot adtak abban a két napban nekem, amit sosem fogok elfeledni. Ilyen egy szülőosztály, ahol az anyákat becsülik, és a fájdalmukban segítik előre, biztatják, és alázatosak a természet csodájával szemben. Bárcsak Magyarországon ezt tapasztalhatná meg minden anyuka, és jó érzésekkel egy gyönyörű babával távozhatna a kórházból, és kezdhetné el új életét.

Szabó Szabina

Oszd meg másokkal is!
Mustra