A Közel-Keleten nem verik gyerekeiket a szülők

Zanza!

Vajon milyen egy külföldön élő magyar család élete? Mi a különbség az ottani és a magyarországi egészségügyi rendszer, a terhesgondozás, az életritmus, a gyerekek óvodai ellátása, a gyereknevelés között? Új sorozatunkban családjukkal külföldön élő anyukák számolnak be tapasztalataikról. Aki külföldön él és szeretné megosztani élményeit, küldjön e-mailt a címemre, továbbítom neki a kérdéssort, amely alapján egyszerűen megírható a beszámoló. A kérdésekért köszönet Anyamadárnak!

A történetünk a férjem kamaszkorában kezdődött, csak akkor én még nem tudtam róla. Tizenhárom éves volt, amikor eldöntötte, hogy követi idősebb testvéreit, és a diplomaosztója után kivándorol Izraelbe. Közben bejöttem én a képbe, és amikor a barátság komoly szerelembe fordult át, akkor döntenünk kellett. Azt tudni kell, hogy én nem akartam Izraelbe jönni. Magam is cionista vagyok, szerettem ezt az országot már akkor is, de nagyon féltem. Féltem a merényletektől, féltem a háborútól, féltem attól, hogy be kell vonulni katonának. De ha nekem meg a férjemnek nem is, a gyerekeimnek mindenkeppen, sok évre (ez utóbbi rettegesem mai napig nem múlt el, de lassan muszáj hozzaszoknom a gondolathoz), és nem éppen a Petőfi Laktanyába. Nem volt könnyű a helyzet, de a kompromisszum megszületett, kezdődhetett a készülődés. A kompromisszum maga az volt, hogy egy év próbaidő után közösen eldöntjük, hogy boldog vagyok, boldog lehetek-e itt. Illetve hogy a férjem sem vonul be. Harmadik lényeges pont az volt, hogy leendő lakóhelyünket közösen választjuk, hosszas megfontolás után. Mármint a várost, mert ugye a lakás az magától értetődik. Ez utóbbi kérdés azért fontos, mert anyósomék és a megmaradt egy testvér egy olyan kisvárosban élt, ami közelebb volt Ramallahoz, mint Jeruzsálemhez. Nagyon tetszett a hely, az emberek kedvesek, az infrastruktúra kiváló, a táj gyönyörű, a klíma kiváló, de nem éreztem elég biztonságosnak. Jelzem, azóta is itt élünk, itt vettünk lakást egy év albérlet után, ide járnak a gyerekeim bölcsibe, oviba, és ha rajtunk múlik, soha nem költözünk innen sehova. És abszolút biztonságosnak érzem. Így változik meg az ember, amikor itt él a vad Közel-Keleten, de ez már egy másik poszt témája lenne...

Szóval egy szép tavaszi napon kicuccoltunk a reptérre, körülöttünk dobozokban az egész életünk, ruhák, könyvek, emlékek. Nagyon izgatott voltam, 4 nappal voltunk az esküvő után, és 4 hónappal a fiam foganása után. Annyi minden járt a fejemben, hogy nem értem rá aggódni, és ez az állapot kitartott az egész első évben.

Az első félévben anyósoméknál laktunk, ami egyfelől nagyszerű volt, másfelől meg borzalmas. Nekik is szegényeknek, de amint sikerült elköltöznünk, sokkal jobb lett a helyzet, es azóta is hálás vagyok, hogy nekem itt is van családom. Még ha nem is a sajátom, egyedül borzalmasan nehéz lett volna. Mondjuk így sem volt könnyű megtenni az első lépéseket. De az Izraelbe való kiköltözés az egész világon egyedi. Mármint ha valaki úgy dönt, hogy kivándorol. Ingyen van a repülőjegy, ad az állam támogatást, az első összeg kb. egy havi átlagbér, utána egy éven át minden hónapban egy kicsivel nagyobb összeg, mint hogy jelképes támogatás legyen. Ezen kívül ingyenes egy évig a nyelvtanfolyam (szintnek és céloknak megfelelően), és vannak különböző egyéb kedvezmények is. Az első fél évben például az állam fizeti a betegbiztosítást.

Sajnos a helyi egészségüggyel gyorsabban mélyült el a kapcsolatom, mint szerettük volna, ugyanis kiderült hogy terhességi diabéteszem lett, és ezzel össszefüggésben már a huszonnegyedik héttől erős összehúzódásaim voltak, rövidült a méhszáj. Vizsgálatok, gyógyszerek, pihenés, kórházi kezelés, ebbe most nem is megyek bele, mert soha nem érünk a történet végére. Ez az időszak nagyon nehéz volt lelkileg. A babáért soha nem kellett aggódnom, valahogy éreztem, hogyha kihúzzuk a minimumig, akkor ő rendben lesz. De nagyon bedarált egy számomra teljesen idegen rendszer. Alig gagyogtam valamit héberül (két hónapig jártam csak tanfolyamra, utána jött a házifogság), a férjem munkát keresett, úgyhogy mindent egyedül kellett, félig angolul, félig héberül intéznem. Autónk nem volt, állandóan parában voltam, hogy rossz helyen szállok le, elterelik a buszt és nem találok haza. Mit nekem egy merénylet, bőven elég volt csak úgy, békeidőben, bejutni a kórházig, meg haza. Közben intézni a papírmunkát, belügyminisztérium, állampolgársági ügyek, bankszámlát nyitni, telefont venni. És persze mindenekelőtt elintézni a biztosításunkat.

A betegbiztosítás itt úgy működik, hogy van egy alapcsomag, amit az állam fizet a friss bevándorlóknak, a jövedelem nélkülieknek (egy ideig), a szociálisan rászorulóknak. De ezt nagyon ajánlott minél hamarabb kiegészíteni saját, fizetős biztosítással. Van 4 betegbiztosító az országban, az ellátás színvonala közel azonos, de például utólag tudtam meg, hogy speciel a védőnői szolgáltatás ott a legjobb, ahova mi mentünk (véletlenül). Az emberek többsége úgy választ, hogy éppen milyen akciók vannak, illetve a lakásához melyik van a legközelebb. A biztosító általában 3-4 különböző csomagot kínál, és azt kell mondanom, hogy mindenki számára elérhető áron. Nyilván a legolcsóbb csomagban nincs annyi fizetett szolgáltatás, de a legfontosabb dolgok benne vannak. Nekünk alapcsomagunk volt, amit csak az első, problémás terhességem után váltottunk le magasabbra. De ha olyan vizsgálatra volt szükségem (sajnos volt), amit az alapcsomag nem fedezett, akkor a számlát és az orvosom levelét be kellett vinnem a körzeti rendelőbe, és onnan elküldték az adminisztátorok a központba. Kb. két nap alatt mindig megjött a válasz, hogy térítik, és újabb két nap után már a számlánkon volt a pénz. A nőgyógyász és a családorvos is nagyon kedves volt az első perctől fogva, rengeteg segítséget nyújtottak. És mindketten tudtak jól angolul, csakúgy mint a védőnő. Tudom, hogy ez röhejesen hangzik, de voltak idők, amikor nekem ez volt az első számú szempont.

Végül a terhességem 34. hetében a fiam úgy döntött, hogy neki ennyi elég volt, elfolyt a magzatvíz (két nappal azután, hogy úgy engedtek el a kórházból, hogy találkozunk a 40. héten...hát, nem röhögtem halálra magam). Öt órával és egy gyors, egyszerű, gátmetszésmentes szüléssel később már a kezemben is volt a fiam. Sajnos öt napra a PIC-re került, mert kicsi volt, lila, majd később sárga. Még később vörös az üvöltéstől. Színváltós gyerek. A kórházról most nem tartok részletes élménybeszámolót, azért választottuk azt, mert nagyon jó benyomást tett ránk a szüléselőkészítő is, meg a sürgősségi szülészet is (voltam ott vagy négyszer, volt időm megismerni). A nővérek kedvesek voltak, a kórház tiszta és jól szervezett, 4 ágyas kórtermek vannak ott, saját zuhany és vécé minden szobához. TV szerencsére nincs sehol, viszont hotelszoba az van, úgyhogy miután engem hazaküldtek a második napon, így volt hol mégis a fiunkkal maradni. Az mondjuk nagyon szokatlan volt, hogy az anyukákat hangosbeszélőn hívják szoptatni (itt a rooming-in azt jelenti, hogy este 10 és reggel 6 között kell csak beadni a babákat, akkor viszont kötelező). Én első körben nem élhettem ezzel a lehetőséggel, mert a koraszülöttek teljesen máshol, más rendszerben vannak, és hát se tejem nem volt, se szopási inger a fiam részéről. Fogalma sem volt, hogy mit akarok tőle, amúgy is napi 22 órát aludt, úgy kellett tömni mint egy libát, szó szerint, simogatni kellett a torkát. Minden kortyot megünnepeltem, és végül úgy engedtek haza, hogy elértük a minimum 35 ml tápszert egy evésnél. De ami elmúlt, azon jobb nem rágódni, ma már 103 cm és 14 kg.

Anyagi helyzetünk gyorsan normalizálódott, azután, hogy a férjem munkát kapott egy nagy IT cégnél. Nagyon büszke voltam, és vagyok rá, amiért ott és olyan munkát kapott, amit. Idegen környezetben, idegen nyelven, új szokások és előírások között sikerült minőségi munkát nyújtania, és még élvezi is. Mikor a fiam 4 hónapos lett, elköltöztünk albérletbe, majd egy évvel később vettünk egy saját lakást. Persze bankhitelből, de itt ez nem ugyanaz, mint Magyarországon. Ott kezdődik, hogy olyan, akinek van állása, az mindig hitelképes. Tök mindegy mekkora a jövedelme, ha van neki, akkor kap hitelt. Ha vállalja persze az iszonyat kamatot meg a 35 év eladósodást, de olyan nincs, mint amit a vállalkozó nővéremnek és szintén vállalkozó férjének mondtak Budapesten, hogy hiába van jövedelmük, nem hitelképesek, mert bármikor szerződést bonthatnak velük. Mi is 20 évre vettünk fel hitelt, és persze folyamatosan nőnek a havi törlesztések, de nem a banknak keresünk, és ezzel mindent elmondtam.

Felvettük a helyi ritmust, megszoktuk, hogy itt mindenért dudálnak az emberek, hogy mindenhol, mindenért lehet, sőt, kötelező alkudni (Brian élete rajongók előnyben, ami ott vicces, az itt a mindennapok része). Egy év után meglepve vettem észre, hogy már tökéletesen tájékozódom a városban, a környéken, nem szorul össze a gyomrom, ha ügyeket kell intéznem, és ha valaki megkérdezi, merre kell menni erre vagy arra, akkor tudok válaszolni. Felemelő érzés volt.

Amikor a fiam egyéves lett, kerestünk neki egy bébiszittert. Itt ez kb. úgy működik, mint a magánbölcsik Magyarországon. Adott egy nő, aki a saját gyereke, unokája mellé bevállal még néhányat. Többnyire feketén, nincs ellenőrzés, nincsenek EU előírások. De mégis, és ezt komolyan mondom, soha olyan még nem volt, hogy bűncselekmény, gondatlanságból súlyos baleset történt volna ilyen helyeken. Persze, mondjátok, csak nem derült ki. Nos, ha történik, kiderült volna, a gyerek az nem tréfa itt sem. Sajnos az ovikban, iskolákban itt is vannak botrányok, nem egy tökéletes rózsaszín vattacukor ez a hely sem. A szülők ezernyi szempont alapján választanak bébiszittert, a miénk egy 60 év körüli ex-bölcsis dadus volt, aki a saját unokája mellé keresett még 3 kisbabát. Tökéletesen meg voltam elégedve vele, később a lányomat is hozzá vittem, megszokni a közösséget. Miután a fiam nagyszerűen vette az akadályt, sőt, hosszabb szünet után kacarászva döcögött be Alizához, egy év 3 hónaposan bölcsibe adtam. Itt ez teljesen átlagosnak, sőt, az átlagnál későbbinek számít. Sajnos csak 14 hét fizetett szülési szabadság jár a nőknek. Lehet trükközni az éves szabadságokkal, az íróasztal mellől elmenni szülni, és lehet kivenni (már ahol) fizetés nélkül még egy-két hónapot. De a legtöbb szülő 4-6 hónappal a szülés után kénytelen bölcsibe adni a babát, vagy keresni egy bébiszittert, ami napi 8 órában sokaknak megfizethetetlen. A bölcsiért is fizetni kell, de ha mindkét szülő dolgozik, akkor arra ad támogatást az állam. Egészen pontosan a Munkaügyi Minisztérium. No comment.

A bölcsis dadusok színvonala sajnos nagyon változó, a fiammal nagy szerencsém volt, nem is okozott neki különösebb gondot a beszokás (itt három nap, első nap 10-ig, végig a szülővel, második nap egyedül délig, harmadik nap alvással, kettőig vagy négyig, egyedül). A bölcsi 7-től van nyitva 4-ig, de bármikor el lehet vinni a babákat. A dadusok nagyon kedvesek, bár nekem megdöbbentően fiatalok voltak, kb. 20-22 évesek. És nincs pedagógiai képesítésük, többségük házasság előtt álló vallásos lány, akik pénzt és tapasztalatot akarnak gyűjteni az esküvő, a saját baba előtt. Ez nem valami ideális állapot, de a kedvességük és az energiájuk sok mindenért kárpótolt minket. Az óvoda már sokkal szigorúbb körülmények között működik, a gyerekekkel mindig ott van egy óvodapedagógus és egy segítő, aki többnyire éppen óvodapedagógusnak tanul. Egy csoportban 25 gyerek van. Reggelit nekem kell készítenem, meleg ebédet a napközisek kapnak. Ja, mert az ovi az csak reggel 7-től fél 2-ig van nyitva. Utána fizetős napközi, a szerencséseknek ugyanott, ahol a rendes ovi van. A kevésbé szerencséseknek át kell menni egy másik épületbe, ne kérdezzétek, hogyan oldják meg, fogalmam sincs. Mi direkt olyan ovit kerestünk, ahol van napközi, mert közben a kislányom is bölcsibe került, és én meg dolgozni kezdtem, napi 7 órában. Egyetlen komoly problémám van az ovival: nincs alvás. Egyszerűen nincs, nem divat, nem nevelési irányelv, nem minisztériumi előírás (mint mondjuk a saját fésű minden gyereknek, amit szigorúan ellenőriznek, a gyakori fejtetű járvány miatt). Még keresem a választ, nem adtam fel. Mondjuk annyira nem tragikus, mert az én fiamnak amúgy is nagyon kicsi az alvásigénye, és így is este fél kilenckor megy aludni, de ismerek családokat, ahol az első 3 hónapban teljesen lütyő lett a gyerek. Elvben leteszik a nagyon fáradt gyereket aludni, van kiságy, de a közös helyiségben, és most őszintén, ki az az öntudatos 3 éves, aki aludni akar, amikor a többiek játszanak?

A gyereknevelés amúgy egy érdekes kérdés itt. Először is el kell mondanom, hogy nagyon függ az egész életstílus attól, hogy valaki honnan származik, illetve milyen közösségbe olvad be. Ég és föld a különbség a vallásos és nem vallásos, a keleti és askenázi (keleti, azaz arab vagy afrikai országból érkező, askenázi azaz európai vagy angolszász országból érkező) között. Nem is beszélve az oroszokról és az etiópokról, akik külön világban élnek. És persze itt vannak a muzulmán arabok, a keresztény arabok, a druzok, a karaniták, a beduinok, és még millió más rassz. Millió szokás, millió nevelési elv. Abban a közösségben, közegben, ahol mi élünk, a gyerekek többsége nem jól nevelt (általánosságban véve, magyar szemmel). Hangosak, erőszakosak, nem ismerik a nem fogalmát, büntetés, pláne fizikai fenyítés nincs. De valahogy mégis, segítőkészek, értelmesek, vigyáznak a kisebbekre. A többségük jól teljesít az iskolában, iskolán kívüli feladatokat vállal, nagyobb korában önkéntes munkát keres, és zokszó nélkül vonul be katonának, lehetőleg nem irodai beosztásba. (Újra elmondom, ez a társadalomnak az a picinyke szelete, amiben én élek.)

Még nem fejtettem meg, hogy ezek a neveletlen, öntörvényű, makacs kis ördögök a folyamat melyik pontján változnak át értelmes, okos, felelősségteljes kisfelnőttekké. A fiam még csak 3 és fél, a lányom 2 éves. A helyi átlaghoz képest erősen túlfegyelmezettek, de én nem bánom. Úszom az árral szemben, és bízom benne, hogy azért nem nevelek kakukktojásokat, és integrálódni fognak a többiekhez. Mindenesetre büszke vagyok rájuk.

Borzasztó nehéz összefoglalni, hogy milyen itt az élet, milyen a gyereknevelés, mennyire más, mennyire változott meg az életünk. Nagyon megváltozott az életünk, a legtöbb dologról már kialakult véleményem ellenére is egy csomó mindent máshogy gondolok, érzek, élek át, mint korábban. Másfajta ételeket eszünk, másfajta zenét hallgatunk, más tájakon kirándulunk. Máshogy írok, máshogy beszélek, más a helyi humor, más az életstílus. A gyerekek és a felnőttek is teljesen másképpen viselkednek, mint Európában. Ez a Közel-Kelet, ennek megfelelően piszkos, hangos, balhés, állandóan zajlik az élet. Az autósok jobbra indexelnek, ha balra akarnak kanyarodni, a sávtartásról azt hiszik, hogy valami egzotikus növényfajta, de soha nem éreztem magam veszélyben azért, mert valami miniisten le akar szorítani, vagy nem akarnak beengedni. Állnak a dudán, kiüvöltenek az ablakon, de elsőre beengednek. Türelmesen végigvárják, amíg a szerencsétlen nő/férfi beilleszti az autóját 15. nekifutásra a kamionnyi helyre. És ez a stílus az élet összes területén jellemző. Nagy hűhó, fejrázás, mutogatás, aztán valahogy mégis minden megoldódik, mégis mindig van segítség, megoldás vagy kiskapu. Ne aggódj, ne idegeskedj, minden el lesz intézve, ihije beszeder. Mi meg néha sírunk, néha nevetünk, néha a fogunkat csikorgatjuk, de maradunk, mert ez lett az otthonunk. Az ég segítségével örökre.

Meni

Blogmustra