Sulinapló: Uzsiterror az iskolában

uzsi

Reggelente (félálomban) megtöltöm a lányom kulacsát szénsavmentes valamivel (málnaszörp, almalé, ásványvíz, mikor mi van itthon), almát szeletelek (héjastul természetesen – de szeletelni is csak azért kell, mert egyszerre három foga hiányzik a kölyöknek, úgy látszik, ősszel nemcsak a falevelek, a fogak is hullnak), beleteszem a kis zöld uzsonnásdobozba, majd az egész pakkot az iskolatáskába. Időnként kekszet, kölesgolyót is csomagolok. Az osztálytársak legnagyobb örömére, hiszen a lányom elmesélése alapján mint a méhek, rajzanak rá a dobozkára és falják fel seperc alatt a tartalmát.

Nem vagyok irigy típus és a lányokat is arra tanítom, hogy osszák meg, amijük van, de az azért elgondolkoztat, hogy meddig kell hagyni elfajulni a dolgokat. Csomagolhatok én több rágcsálnivalót, kölesgolyót, akármit, hogy másnak is jusson, de nem szeretném, ha a lányom lenne az osztály lúzere, aki ha beér reggel, rögtön rárepülnek a többiek „Na, ma milyen kaját hoztál nekük?” felkiáltással, ő meg csak szerényen pislog és veszi elő a dobozkát, amelyet anya nagy szeretettel töltött meg – neki.

Emlékszem, iskolás koromban volt egy kislány, akinek a szülei mindig méregdrága, egy átlaggyerek számára akkoriban elérhetetlen édességeket és gyümölcsöket csomagoltak – ő pedig csak ritkán kínálta meg a többieket. Mi csak sóvárogva néztük a pisztáciát, külföldi csokikat és egyéb nyalánkságokat. Nyilván eszemben sincs ételkülönlegességeket beküldeni, de ha mondjuk csokis muffint sütök, amit a gyerek imád, ne merjem betenni az uzsonnás dobozba, attól félve, hogy nem ő fogja megenni? Az utóbbi időben már csak almát kap a gyerek, bevallása szerint abból nem kér senki. Mi a jó megoldás?

Oszd meg másokkal is!
Mustra