28. hét
Tömeg: 62 kg
Mindegyik terhességem alatt kaptam becenevet, ami mások számára talán bántónak tűnhet, de nekem nem volt gondom egyikkel sem. Az elsőnél én voltam a nősténymajom, a másodiknál a birodalmi lépegető, ezúttal pedig egy nagy, szőrös emlősnek hívnak. Azért van abban valami báj, amikor a kiscsaládom nevez így: a négy és fél és a hétéves gyerek kórusban nyomják, ha lassabban érek oda valahova: „Mozogj már, mamut!” Lehetetlen rájuk haragudni, mindezt fülig érő szájjal teszik, és mire odaérnék hozzájuk, hogy a szemtelenségről előadást tartsak, már én is röhögök magamon. Egyik pillanatról a másikra változtam ugyanis hirtelen mozgáskorlátozottá.
Bár a súlygyarapodásom (4,5 kg) és a hasméretem nem indokolná a szokottnál jóval lassabb mozgást, valamiért mégis elkezdtem klasszikus terhesjárással haladni. Mintha járás közben nem tudnám egymás mellé helyezni a lábaimat, csak ha legalább 50 centi van közöttük.
Ideje is lassítanom a tempón, a szervezetem már jelzett, hogy talán mégsem kéne hathónapos terhesen egy héten két focimeccset és egy esküvőt fotózni: rengeteget keményedik a méhem. Muszáj tehát izgága természetemből visszavenni kicsit – az összes fotós munkámat lemondtam és ágyban, párnák között dolgozom, amit a szervezetem hálálkodva fogad.
A keményedések nem újkeletűek, első terhességem alatt három hetet töltöttem kórházban miattuk és most is már elég korán jelentkeztek. Az ember igyekszik nem foglalkozni velük túl sokat, de ha már óránként 6-8-szor görcsöl, az már nem vicc. Nem szeretnék 28 hetes terhesen megszülni. Szedem tehát a magnéziumot és igyekszem a két gyerek mellett pihenni.
Erre persze csak akkor van lehetőség, ha mindkettő oviban és iskolában van és nem ver át a kicsi reggel, hogy ő mennyire beteg (mélyről jövő köhögéssel illusztrálva) és mindenképp itthon kell maradnia. (Elég hamar leesett, hogy csak Scooby Doo miatt színészkedett, mert a nap további részében egyszer sem köhögött és ugyanolyan sokat beszélt (gyakorlatilag megállás nélkül), mint máskor.)
A lányaim egyébként egyre többet simogatják és puszilgatják a hasam: amikor értük megyek az intézményekbe, mindkettő rohan hozzám és első dolguk a babának köszönni, amin meg szoktam hatódni. A meghatódásról jut eszembe, egyre aggasztóbb a helyzet a hormonális elérzékenyülések terén. Tegnap vezetés közben a hajnalban elhunyt Patrick Swayze She's like the wind című száma szólt a rádióban, mire felidéztem a filmet is, amely (ciki vagy nem ciki) tinikorom titkos kedvence volt, majd eszembe jutott, hogy sorra távoznak el gyermekkorom és ifjú felnőttkorom meghatározó nevei. A gondolattól összeszorult a torkom és könnyes lett a szemem. Furcsa dolog ez a hormon...
