Bébinapló: A kimerült anya szoptatás közben alszik

Zanza!

Mostanában gyakran elalszunk szoptatás közben Palkóval.

palko0910

A dolog akár cuki is lehetne, és tulajdonképpen nagyon kuckós, meg pihentető, ha nem ébrednék mindig halálra rémülve attól, hogy a gyerek vajon lélegzik-e még, vagy esetleg begyűrtem már a fejem alá, mint gyerekkoromban a nagy rózsaszínű macimat.

Soha nem aludtam egyik babaméretű gyerekemmel sem egy ágyban. Pontosan tudom, hogy alvás közben közveszélyes vagyok, ráfekszem mindenre, ami nekem tetszik, és lerúgok, lelökdösök mindent, ami nekem nem tetszik. Ezért döntöttem úgy, hogy a gyerekeim az első naptól fogva a saját ágyukban fognak aludni. Férjem lelkesen csatlakozott az elképzeléshez, mert neki meg a “mi ágyunk a mi várunk” elv a mániája. Állandóan pánikszikra villant a szemében azoktól a viccesnek és cukinak szánt gyerekkel együttalvós sztoriktól, amelyek végén a papák rendszerint egy másik szobában, másik ágyban kötöttek ki.

A harmónia tehát igen nagy volt köztünk ebben a kérdésben, nem is maradt más hátra, mint örvendezni vala, hogy milyen klasszul találkoztak a gondolataink és a megvalósítás.

Mindenki a saját ágyában tehát. Éjjel, ha kell, felkelni, gyereket elővenni, megszoptatni, saját ágyba visszatenni. Gyereket cukiságból vagy mindenféle divatos pszichológiai elvekből éjszakára nem köztünk hagyni. Nappal ülve szoptatni, nem bealudni. Szigorú szisztem, értetlenkedett is a család, de Lackónál viszonylag jól működött, tekintve, hogy Lackót amúgy is kizárólag ülve tudtam szoptatni eleinte. És akkor is csak némi közelharc árán. Mert Lackó nagyon ügyetlen volt, rettentő türelmetlen, és mindenre ráharapott maga körül, kivéve a mellemet, amit amúgy is mindig az ellenkező oldalon keresett.

Később, amikor nagyobb lett, és már akár el is kényelmesedhettünk volna, a holland tévé dörrent ránk minden este egy olyan reklámmal, ami még ma is megfagyasztja bennem a vért valahányszor rágondolok. A reklámban egy hagyományos család (Hollandiában ezek a dolgok nem triviálisak ugyebár) alszik édesen egy hatalmas franciaágyon. Egyik oldalon a papa, másikon a mama, középen a baba. Rózsaszín köd száll, minden néző összecsücsöríti a száját a gyönyörtől. Egészen addig, amíg az apuka egy öntudatlan mozdulattal az oldalára fordulva lassan a gyerek fejére nem húzza a takarót.

Igen, Hollandiában komolyan foglalkoztak ezzel a problémával. Micinél a holland védőnő rá is kérdezett, hogy “családi ágyban” alszunk-e a gyerekekkel, mert ha esetleg igen, akkor erről bizony külön is beszélnünk kell. Nem kellett.

Most pedig itt állunk Palkóval, vagyis fekszünk az allergiaszezon kellős közepén, és mivel nekem a bedugult orrommal nem megy az éjszakai alvás, hát nappal ragadnak le a szemeim sorozatosan, amikor csak lehet. Délután, amikor a Mici is alszik, estefelé, amikor a férjem hazaesik a munkából, illetve köztes időkben bármikor, ha alkalom adódik. Legfőképp a nyugis, hosszas szoptatások idején, amelyek mostanság csaknem mindig fekve történnek, mert így kényelmes, Palkónak is, nekem is. És így alszunk mostanában igen jókat, mindketten. Palkó pedig még mindig nem mutálódott rózsaszín macivá, pedig már egy hajnaltól reggelig tartó alvást is magunkévá tettünk.

És bár tudom, hogy ez a nálunk lassan elharapózó babás alvás egyelőre nem meríti ki a családi ágy fogalmát, azért nem tudom, hol tartanánk, ha nem ragaszkodtunk volna a férjemmel az ágyunkhoz mostanáig. Lehet, hogy Palkó még most is csak egy csillagon ülve unatkozna? Ki tudja...

Panzej

Blogmustra