A Szövetség szívatja anyát

Zanza!

Egy szép novemberi napon megszületett a kislányom. Az akkor másfél éves fiam, akiről előre lehetett sejteni, hogy jó testvér lesz, különösebb fennakadások nélkül vette tudomásul, hogy vége a királyságnak. Így utólag mi, szülők többet aggódtunk az ő hatalmas lelkén, es annak előre várható sérülésein, mint kellett volna. Az első három hónapban gyakorlatilag nem változott semmi a fiam körül, a pici teljesen passzív volt. Evett, aludt, nézelődött a kiságyban. Bőgött, széttépte a mellemet, csak mellettem-rajtam volt hajlandó aludni, de hát ez kívül esett az ex-Kisherceg hatáskörén. Ő igazából akkor vette észre, hogy valami örökre megváltozott, amikor a lányom hosszas készülődés után kirándulni indult a játszószőnyegről.

Vett egy nagy lendületet, es öt perc kemény munkával eljutott a fiam kedvenc piros traktorjához. Elégedett mosollyal a fején magához ragadta, es rögtön kb. másfél liter nyállal borította be szegény munkagépet. A fiam dermedt mozdulatlanságban ült a traktor mellett, és sehogy se bírta felfogni, hogy az a kis izé hogy merte ezt megtenni. Aztán szépen - az agresszió teljes mellőzésével - kivette a húga kezéből a játékot. És a következő pillanatban kitört a világháború békés kis otthonunkban, és azon kaptam magam, hogy mindkét gyerek bömböl, taknyuk-nyáluk egybefolyik, a kicsi lila fejjel kalimpál a hátán fekve, a nagy meg úgy kapaszkodik belém, mintha valaki el akarta volna rabolni.

Ugyanis a lányom nem a fiam, határozottan nem. Sokkal pontosabban tudja, hogy mit akar a világtól, és a világnak kutya kötelessége hasmánt csúszni előtte, és lesni a kívánságait. Ergo ha ő a piros traktorral akar játszani, akkor a piros traktorral fog játszani és kész. Itt kezdődött kettőjük - mármint a fiam és a lányom - kapcsolata, és sokáig ezen az alapon is maradt. Elvette. Visszavette. Megharapta. Megütötte. Kitúrta. Rálépett. Megsimogatta. Puszit dobott. És így tovább.

Eltelt az első év, a kisasszony hatalmas vigyorral, nyálas puszival fogadja a bátyját. Reggel első dolga, hogy körülnéz a szobában, és megkérdezi: Dadi? És ha Dadi (babanyelvből bukásra állók kedvéért: Dani) már kint issza a kakaóját a nappaliban, akkor a kislányom már kéri is le magát a kezemből, és jellegzetes fenékriszálós járásával már szalad is kifelé a bátyjához. Reggel, este keresik egymást, reggeli puszi, bölcsi előtt puszi, napközben látogatják egymás (más szobában de egyazon bölcsiben töltik a napjaik egy részét). Az elmúlt két hónapban szinte napról napra nő az az idő, amit úgy tudnak egymás társaságában eltölteni, hogy egyikük sem sírja el magát, vagy szalad hozzám.

Soha nem felejtem el az első közös játékukat, amikor főzés közben egyszer csak feltűnt, hogy a két kis lurkó nem császkál a lábam körül, viszont hangosan röhögnek valamin. Lábujjhegyen a szobájukhoz lopództam (közben újfent felmerült bennem, hogy be kéne kamerázni a gyerekszobát), és sikerül kilesnem őket. Egymás mellett ültek a fiam ágyán, és felváltva puszilgatták egymás hasát, úgy ahogy azt én milliószor játszottam már velük. Sikerült halkan pityeregnem, nem vettek észre. És mondom, azóta a világ legtermészetesebb dolga, hogy bölcsi után minimum fél órát, maximum másfél órát eljátszanak együtt, vagy egymás mellett. Imádom nézni, imádom hallgatni, imádom mesélni. Bezzeganya, de ügyes vagyok....

A rózsaszín felhőmbe legelőször három hete keveredett némi epezöld árnyalat. Egy kánikulai délutánon a ventillátor zümmögése mellett halk kuncogásra lettem figyelmes. A lányom - ki más lenne az értelmi szerző, a kis boszorkány - felmászott a dohányzóasztalra (annak is dohányzóasztala van, aki soha életében rá nem gyújtott? na mindegy....izé...), és ott táncol. Anya rászól. Semmi. Ha kutya lenne, talán megbillentette volna a fülét, de mivel határozottan nem az, még ennyivel sem jelezte, hogy hall engem. Anya megint rászól, kicsit erélyesebben, az udvariassági kiegészítéseket immáron mellőzve. Semmi. Anya felemeli a hangját, jön a nu-nu-nu (ne tessék röhögni, itt ez dívik), és már indulok is leszedni az asztalról. Eddig a szokásos forgatókönyv. Aznap azonban a fiamat is megszállta a kisördög, és amint lekaptam a lányomat az asztalról, a fiam már mászott is felfelé, hangosan röhögve. Őt nem kezdtem el kérlelni, rögtön levettem én. Közben a lányom visszamászott. Egy pillanatra úgy éreztem magam, mint valami szar amerikai családi filmben, csak még annyira sem volt vicces. Itten engem szívatnak, kérem. Igyekeztem volna humorosan felfogni a dolgot, talán ott szúrtam el az egészet, hogy nem szálltam be én is az asztaltáncba, és röhögtem velük egy jót. Mea culpa, mea maxima culpa, a szabályok ilyentén áthágása nálam nem generál jókedvet, sőt.

Nem ragozom tovább az első esetet, már csak azért sem, mert ezt követően jöttek sorban a továbbiak. Most ott tartunk, hogyha fáradtak, túl vannak pörögve, vagy éppen csak ilyen kedvük van, akkor egy pillanat alatt, összebeszélés, cinkos pillantások nélkül, zsigerből szövetséget kötnek. Ellenem. Még akkor is, ha előtte egy perccel örök harag és zokogás, mert az egyik elvette, a másik rálépett és a többi. Anyát szívatni jó buli. Jobb buli, mint egymással civakodni. Szövetség van a „Vécédeszkával nem játszunk” szabály ellen, az „Anyáék hálószobájában nem játszunk” szabály ellen, az „Asztalra nem mászunk” szabály ellen. És még sok minden más szabály ellen, bár ezek a favoritok. Néha viccesek, aranyosak, főleg ha én is tudok vicces és aranyos lenni. Ez többnyire akkor jön össze, ha a Szövetség nem okoz ön- és/vagy közveszélyt. Mondjuk amikor gyanús a csend, és rájuk nyitom a hálószobánk ajtaját, és mindkettő hangosan visítva menekül ki, hogy hatalmas, földön fetrengős röhögésbe törjenek ki (hiszen jól lebuktak), az aranyos. Amikor pakolok el a konyhába, és felváltva tolják nekem a játék babakocsijukat, és látják az arcomon, érzik a hangsúlyomon, hogy elérték a határt, akkor az nem aranyos. Az meg pláne nem, amikor büntetésbe vágom őket. Közös szoba, közös büntetés. Ami nem büntetés. Inkább burleszk.

A forgatókönyv a következő: egyiket felkapom, beviszem a szobájába, közben mondom a magamét. Nem szabad, rossz kislány, veszélyes, bemész a szobádba, büntetés, kijöhetsz, ha lenyugodtál. Egyik a rácsos ágyba, másik a simába. Amikor rájuk csukom (rosszabb napjaimon csapom) az ajtót, akkor egy perc szünet, majd másodpercre egyszerre kitör a zokogás. Ha egyedül kerülnek büntibe, akkor ez tart jó két percig, utána csend, hüppögés. Utána fiam kinyitja az ajtót, bűntudatos pofával kiszól: „Anya, megnyugodtam. Kijöhetek?” A lányom csak szimplán nyivákolni kezd: „Annnnya!” És ha bemegyek, nyújtózkodik kifelé a kiságyból, és bújik, és puszilgat. És ami még fontosabb, abbahagyja az őrültködést. Viszont ha ketten egyszerre vannak büntiben, akkor a sírásból röhögés lesz, és mire két perc múlva benézek hozzájuk, a fiam már régen bemászott a kiságyba, és páros lábbal ugrálva őrjöngenek tovább. Oké, erre az a logikus válasz, hogy külön helyiségbe kell "száműzni" őket. Ezen is túl vagyunk. Többé-kevésbé működik, bár az alapproblémát továbbra sem oldja meg. A szövetség továbbra is él és virul.

Kérdésem a következő: ennek most örülni kell vagy nem? Örüljek neki, hogy a gyerekek jóban vannak, igazi jóbarát-balhékat csinálnak együtt, és csak akkor avatkozzak közbe, ha tényleg a főszabályok ellen mennek? Vagy a szabályok közös megszegése teszi őket igazi jó testvérré, és próbáljam meg nem észrevenni? Vagy legyek szar anya (itt akkor leszel szar anya, ha fegyelmezed a gyereket és "nem hagyod kibontakozni az egyéniségét"....legalább annyira idegesítő, mint a magyar megfelelője), és határozottan állítsak le minden ilyen közös rosszalkodást? Segít a büntetés akkor is, ha közösen kerülnek bele? Érdemes arra játszani, hogy a nagy majd leállítja a kicsit, ha igazán veszélyes dologgal szórakoznak (Kisfiam, te vagy a nagyobb, ha olyat csinál a húgod, ami veszélyes, akkor szóljál anyának!)? Gyakorló anyák, írjatok, van-e szövetség ellenetek is? Hogyan kezelitek? Kezelitek egyáltalán?

Meni

Blogmustra