Véresre harapta kezét a gátvarrásnál a kismama

Zanza!

Csillagvadász bebizonyítja azt a már közhellyé váló megállapítást, mely szerint minden szülés más. Ugyanaz az anya, ugyanaz az apa, mindkét baba kislány, ám míg az egyik szinte fájdalom nélkül, hamar megszületett, addig a második gyerek elakadt a szülőcsatornában és borzasztó fájdalmak között két doki segítségével tudott csak a világra jönni. A szülés utáni varrogatás szó szerint maradandó nyomot hagyott a kismamán: kezét véresre harapta a rettentő fájdalomtól. Akkor megfogadta: soha többé nem szül. Te is szeretnéd megosztani szüléstörténeted? Küldd el nekünk erre a címre!

Kakaó

Problémamentes terhesség után a 38. hét egyik hajnalán (úgy 6 körül) akkora zajra ébredtem, ami a hasam irányából jött, hogy azt hittem, kiesem az ágyból: olyan volt, mintha egy kifeszített szárítókötél elpattant volna ("pang"! ) Nem tudtam mi lehet ez (később rájöttem, valószínű a magzatburok repedt meg), fájni nem fájt semmi. A család épp akkor ébredezett, édesanyám Pestre utazott volna a barátnőjéhez, volt férjem épp másnapi vizsgájára készült volna. Rövid konzultáció anyuval: talán mégse utazzon el. (Egészségügyis mivoltából adódóan őt szerettem volna magam mellett tudni a szülőszobán - kövezzetek meg, de számomra a gyermek apja szóba sem jöhetett.) Kimentem pisilni és akkor ijedtem meg egy picit először: dolgom végeztével csak nem akart "elállni" az egész. Színtelen valami volt, ami enyhén szivárgott. Ültem a mellékes helyiségben és elkezdtem kiabálni: "Valami folyik itt!" Kupaktanács: ez bizony a magzatvíz lesz. Fájások sehol. Bemenjünk a kórházba, vagy ne?

Reggel lévén éhes voltam egy kicsit és azt mondtam: Ha most bemegyünk, akkor nekem már tuti nem adnak enni. (Mivel első gyermek, 7-8 órás vajúdásra készítettek fel a tanfolyamon.) Ha viszont éhes vagyok, ideges vagyok, tehát most szép nyugiban megreggelizem. (Szakértők valószínű itt sikoltanak fel először - ezt nem lett volna szabad!) Szót tett követett, exem közben vicceket mesélt én meg hangosan röhögtem. Közben megint pisilni kellett, felálltam a konyhában és elindultam, de akkor már majdnem repülő lettem, csak nekem nem kondenzcsíkom volt. Na jó, akkor most már menjünk be a kórházba.

Édesapám elhozta a kocsit a garázsból, emlékszem, még meg is kérdezték tőlem, hogy "nem akarok vezetni?" Nem volt affinitásom hozzá, bár még semmi fájástevékenységem nem volt. A kakaómat azért még megittam. Kocsiba be és irány a kórház. Közepes méretű vattacsomaggal a lábam között, pontban nyolcra értünk be. Az orvosom, akinél a múlt században én is születtem, ránk nézett és azt kérdezte: "Mi a fenét kerestek itt?" Mire én: Mi az, hogy mit? Hát jöttünk szülni!!! Megvizsgált, jé tényleg, hát akkor irány a szülőszoba. Kaptam kórházi outfit-et, borotválást meg beöntést, minek után még kábé fél óráig ültem a WC-n és anyukámmal azon röhögtem (továbbra is), hogy ok. rendben, hogy az ember 90 százaléka víz, de mi a bánat folyik még ki a beleimből? Csak miután nagy nehezen elszakadtam a porcelánbusztól, kezdtem valami nagyon távoli menstruációs görcsöt érezni. Csodálkozva kérdeztem a nővérkétől: tessék mondani, ez a fájás? Megnyugtatott: fog ez még jobban is fájni! És lőn: szépen lassan elindult a dolog, jöttek fokozatosan erősödve, de még simán bírtam, meg is dicsértek, milyen szépen veszem a levegőt.

Kaptam a pocakomra fájásmérőt, meg szívhangfigyelőt, a szülésznő azt mondta, hogy majd ha egy percig tart egy fájás, akkor lesz jó. Csak azt nem tudom, hogy kinek... A fájások erősödtek és sűrűsödtek, ahogy kell. Ültem labdán, szülőszéken meg az ágy szélén. 10 óra körül (lehet, hogy kicsit később) már néztük az órát, szóltam, mikor jön a fájás és mikor múlik. Meglett az egyperces idő. Orvosom be, megvizsgált, felparancsolt az ágyra, kaptam oxitocint. Kicsit elkezdtem kapkodni a levegőt, mert elég erősek voltak a fájásaim. El is szédültem picit. Egyszer csak arra kért a szülésznő, hogy most forduljak az oldalamra. Na, akkor megláttam a csillagokat. Arra emlékszem, hogy azt mantráztam viszonylag halkan, hogy"nagyon fáj!" Még egyszer megnéztek, és azt mondták: szóljak, ha kakilni kell.

Életem egyik legfurcsább élménye, ahogy megéreztem az ingert. Mindenki betódult, lábakat fel, szem-száj becsuk és nyomjam! Az első két fájásnál elrontottam a dolgot, mert belenyögtem. Mondta az orvosom, hogy nincs hang! Biztattak, hogy nyomjak. Éreztem, ahogy egyre jött a baba. Amikor elérte a gátat, na akkor villant be másodszor, hogy ez így nem fog menni. Abban a pillanatban meg voltam róla győződve, hogy szétszakadok. Persze ez nem opció, csak az ember lánya azt hiszi. Gátvédelemmel szerettem volna szülni, minekután sajnos repedtem, de szerencsére csak egyenes vonalban, igaz, hogy azt hátrafelé, majdnem a végbelemig. Szóval azt hiszem, 6-8 tolófájásra megszületett Zsófink! Utána a klasszikus érzés, amit máig nagy csodának és ajándéknak tartok: Zsófi kibújt és TÉNYLEG megszűnt abban a pillanatban minden fájdalom. Ezt máig sem értem.

Persze mindig az egészségügyis gyerekekkel történik valami: Zsófi útközben magzatvizet nyelt, tele lett az egyik tüdőfele, így nem lélegzett. Kiabálás, rohangálás, reanimáció, elvitték az intenzívre. (Hála Isten, mire átértek vele, már önállóan vett levegőt - azóta is semmi baja.) Ami furcsa volt még, hogy a szülés után két takaró alatt is úgy reszkettem, mint egy nyomorult kutya, a fogaim hangosan kocogtak, annyira fáztam. Ja! És a 7-8 óra helyett délelőtt 11.23-ra lezártnak tekinthettük a születést. Három óra huszonhárom perc, ennyivel kiegyeztem volna másodjára is. Ja! Amikor elláttak, csak az első érzéstelenítő injekciót éreztem, utána akármit rám varrhattak volna...

Levél

Kicsivel több mint három év múlva, szeptemberben, már mint kacsabálna ültem a számítógép előtt és levelet írtam. (Három nappal a kiírt terminus után.) Egész nap fájt a derekam. Szüleim otthon, a gyermekek apja dolgozásban. Egyszer csak jön a jól ismert szárítókötél-hang. Elkezdtem kiabálni, hogy ó-ó, valami van! Édesanyám rohant hozzám és kérdezi: folyik? Nem tudom, mondtam, mert ülök. Felálltam. Niagara. Tényleg. Szinte locsogott. Rohanás a kocsiért, cucctáska felkap, mega-vattacsomó és törülköző a láb közé, irány a kórház. Háromnegyed kettő. Beérünk. A szokásos doki, a szokásos kérdés. Borotválás, beöntés. És innentől ég és föld Zsófihoz képest.

Már a beöntés alatt elindulnak a fájások. A vécébe legszívesebben beleájulnék. Sürgetnek, hogy tusoljak már le, mert nem leszek kész. Ők már látják, amit én csak később értek: itt nem lesz idő cicózni. Nem bírom. Őrült hullámokban jön a fájdalom, semmi fokozatosság, szép lassan egymásra épülés. Semmi szünet. Anyu támogat a szülőágyig és valamit duruzsol a fülembe. Leordítom, hogy ne beszéljen, csak tartson. Hányingerem van a fájdalomtól. Epidurálra nincs idő. Alighogy elvánszorgok az ágyig, a tágulási fájásokhoz megjönnek a tolók is. Minden egybefolyik. Nem érzékelem nagyon a külvilágot. Hihetetlen gyorsan fogy az erőm. Csak azt kívánom, legyen már vége.

Kapkodnak körülöttem. Érzem, ahogy a baba centiméterenként száll alá. És akkor az én porontyom odabenn valahol azt mondta "nem" és leszegte a fejét. Megakadt. Szívhangok leesnek, dokim ideges, meg kéne már szülni ezt a babát. Nem jön. Oxitocin. Mintha jönne. De mégse. Dokim segítséget hív. Ő belém nyúlva alulról húzza, míg kolléga a hasamra téve lapátkezeit felülről tolja a gyerkőcöt. Semmi erőm. Nagyon fáj. Nem tudom, hogy mit beszélek. 15.11-kor világra segítik az én lusta Dórimat. Nincs eufória. Utána is ugyanúgy fáj. A gátmetszést körbeinjekciózza az orvos és nekilát stoppolni. Torokból gurgulázok és centi mélyen véresre harapom a kézfejeimet/karjaimat. Semmi hatása az érzéstelenítőnek.

Valószínűleg egy belső varrat elkapott egy idegvégződést, mert két éjjel semmi alvás, még morfinszármazékkal sem. Csak sírni tudok, annyira fáj a fenekem. Ülni soha többé, gondolom. Állva eszem. Ödémás lesz a varrat körül. A varratszedéstől rettegek. 5 varratnál háromszor kértem az orvosomat, hogy álljon meg. Amikor meglátta a harapásnyomokat a karomon, kiszaladt belőle egy: "Azta kurva!" A volt férjem másnap azt mondta, gyönyörű kislányt szültem, nagyon büszke és bízik benne, hogy majd jöhet a harmadik. Nem írom ide, mit mondtam neki. (Nem tehet róla.) Ez volt lassan 5 éve. Akkor azt mondtam: én SOHA többet! Azóta elváltunk. És újabban kacérkodom a gondolattal.... (Lenne kinek.)

Csillagvadász

Blogmustra