A kitolásnál elszakadt a cérna

Zanza!

juli

Zuzmó nevű olvasónk felkészülten várta a harmadik lányát, pontosan tudta, mire számíthat egy vidéki kórház szülészetén, így nem lepődött meg a gyökér orvosokon és nővéreken, akik unottan utasították rendre, ha nem úgy viselkedett, ahogy elvárták. A kitolásnál azért elszakadt a cérna és a kismama felszólította a szülésznőt, hogy ne magyarázzon, inkább tartsa a lábát, mert ez a dolga. Zuzmó harmadik szülése azért volt különleges, mert az előző baba után méhszáját plasztikázni kellett, így fájdalmasabb vajúdásra és hirtelen gyors tágulásra készült fel. Te is szeretnéd megosztani szüléstörténeted? Küldd el nekünk erre a címre!

Mindig kicsit elnéző mosollyal olvasom a baba-mama újságok vagy netes társaik hasábjain, amikor szülésfelkészítés során arra biztatják a kismamákat, jó előre VÁLASSZANAK szülészeti intézményt, orvost, szülésznőt, szülési módszert, stb. Ez sajnos nem a mai magyar valóság, hiszen aki nem Budapesten él, ezt nemigen teheti meg. Jómagam egy dunántúli megyeszékhely közelében élek, közel s távol egyetlen kórház van, a megyei kórház, ahol pár éve már orvost sem lehet fogadni, szülési lehetőségek fel sem merülnek: van a fekve szülés, beöntés stb. Ezzel nem is lenne olyan nagy probléma, ha az emberi hozzáállás mindenki részéről megfelelő lenne, és nem a szülő nőn csapódna le, ha valaki utálja a munkáját. Itt szültem már 2 gyermeket, ismertem a körülményeket, tehát sok illúzióm nem volt, amikor a 3. kislányunkat várva ismét ennek a kórháznak a szülészeti „szolgáltatását” készültem igénybe venni.

Már a vizsgálatokra – UH, NST – járva tapasztalnom kellett, mennyire a szerencsén múlik, kinek a kezei közé kerülök: vagy teljes felvilágosítást kaptam a vizsgálat eredményéről vagy esetleg még köszönésre sem méltattak. Nem is magától a szüléstől féltem elsősorban (bár az sem ígérkezett fáklyás menetnek az időközben plasztikázott méhszájam miatt!), hanem attól, ki lesz éppen ügyeletben, mennyire lesz emberi a hozzáállása. Korábbi szüléseimnél tapasztaltam, hogy ebben a kiszolgáltatott helyzetben a szakmai hozzáértés mellett mennyire fontos (legalábbis nekem) egy emberi szó, egy gesztus, bíztatás. Mint később kiderült, nemhiába féltem.

A 39. hétben jártam, amikor egy januári vasárnapon már sehogy sem volt jó a közérzetem. Megfőztem a családi ebédet, lepihentem, de igazán se fekve, se ülve nem volt kényelmes. Nem találtam a helyem. Valahogy eltelt a délután, este a szokásos rutin (vacsora, család készül a hétfőre, iskolatáskák felhalmozása indulásra készen, hogy így is hosszabbítható legyen a hétfő reggeli szundi), majd lefeküdtünk. Este 11-kor már éreztem a derekamban a jól ismert menstruációs fájdalomra emlékeztető nyilallásokat, de nem volt vészes. El is szundítottam, de 2 óra múlva megint felriadtam, mert már erősödött a fájdalom és elkezdődött a WC-re futkosás. Néztem az órát, hajnali 5-kor 10-15 percenként jelentkeztek a fájások.

Felébresztettem a férjemet és megkértem, kicsit korábban induljunk el reggel, aztán a gyerekeket a sulinál lerakva ugorjunk már be a kórházba egy vizsgálatra, mert szerintem itt az idő. Így reggel 7-kor jelentkeztem a megyei kórház szülészetén. Itt az ügyeletes orvos megvizsgált, nagy csalódásomra közölte, semennyit se tágultam, a fájások egyáltalán nem erősek, szerinte jósló fájások, ma biztosan nem szülök,de azért bennfognak, mivel nem a városban lakom. Korábban a nőgyógyászom, aki a méhszájplasztikát végezte, elmondta, hogy a szülésnél a plasztikázott méhszáj nem úgy „viselkedik”, mint a normál: nagyon erős fájásokra számítsak, sokáig nem tágul semmit, csak puhul, majd hirtelen kitágul 1 ujjnyira, majd 3-ra és eltűnik.

Kicsit csalódottan vettem tudomásul, hogy elnéztem a jeleket, kipakoltam a holmimat a szobámban, és lehevertem kipihenni az ébren töltött éjszakát. Ebéd után azonban az addig „halkuló” fájások hirtelen felerősödtek, a lélegzetem is elakadt, amikor rám törtek. Mégis nekem volt igazam! Sokáig ez volt az utolsó mosoly az arcomon. A rejtvényújságom szélére írtam a fájások idejét. Du. 5 körül elsétáltam a szülőszobára, hogy vizsgáljanak meg ismét, mert már 8 perces fájásaim vannak. Egy újabb ügyeletes megnézett, és valóban már 1 ujjnyira kinyílt a méhszáj. Biztatott, hogy tényleg beindult (he-he), éjfélre meglesz a baba. Ennek nem örültem annyira, hogy olyan sokat kell még várni, mert a fájások iszonyúan erősek voltak (elátkoztam a plasztikázott méhszájamat!!!).

Mondtam, nyugodtan megcsászározhatnak, nekem már volt két természetes szülésélményem, nem ragaszkodom a harmadikhoz, mert ez piszkosul fáááj! A doki azt hitte viccelek, mosolyogva közölte: „Megszüli maga rendesen is!” Jajj! Párommal nem terveztünk apás szülést, felhívtam, hogy 11 körül azért bejöhetne. Ezek után este 6-kor visszamentem a szobámba vajúdni azzal, hogy jöjjek vissza, ha 4-5 percesek a fájások. Fél hétkor már hullámokban jöttek a fájások, tényleg sokkal rosszabb volt, mint az előző két szülésemnél, ekkor szóltam az osztályos nővérnek, hogy visszamegyek a szülőszobára. Ő kicsit unottan rám nézett, és enyhe rosszallással a hangjában közölte: Felesleges visszamennie, maga még úgysem szül, vegye tudomásul, hogy a plasztikázott méhszáj tágulása nagyon fáj. Hoppá!! 7-kor viszont én közöltem vele, hogy cserélje ki az ágyneműmet az ágyamban, mire visszajövök, mert elment a magzatvíz.

A szülőszobán a két éjszakás szülésznőn kívül nem volt senki, gondoltam, ráérnek majd velem foglakozni. (He-he-he!) Szerintem kicsit zavartam is őket azzal, hogy kötelességtudóan jelentgettem, hol tartok a fájásokkal. 8 óra körül az egyikük megvizsgált (3 ujjnyi), adott beöntést, majd otthagyott zuhanyozni a kétperces fájásaimmal. Eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha a zuhanyozóban szülnék?! Fél óra dagonya után visszavánszorogtam a két kedvencemhez, akik közömbösen vették tudomásul, hogy nem vesztem el. Háromnegyed 9-kor szóltam, hogy erős székelési ingert érzek. Erre ők: Az nem lehet! Erre én: 3. gyerek, a burokrepedés után nekem az első kettő is hamar (értsd 2-3 órán belül) meglett. Ők: Tényleg? Na jó, megvizsgálom. A vizsgálat után lett egy kis kapkodás, mert a méhszáj eltűnt!

Gyorsan előkerítették az éjszakás ügyeletes orvost, aki megkérdezte – itt a szülőszobán először érdeklődött erről tőlem valaki! – hogy vagyok. 9-től már erős tolófájásokkal küzdöttem. Azért még kedvenc szülésznőimnek sikerült egyet domborítani, amikor az egyik tolófájás után szinte rendre utasított egyikük, hogyha nem fogom és feszítem hátra rendesen a térdemet, nem tudom megszülni a babámat. Hát itt szakadt el a cérna és rászóltam, hogy én részemről már totál elfáradtam, tegye a dolgát és tartsa a lábam ő. Na ezen annyira meglepődött, hogy szót fogadott. Így a 4. tolófájásra világra csusszant a 3. kislányom Júlia, január 19-én 21 óra 30 perckor 3300 grammal, 53 cm-rel. Azonnal a hasamra tették és én csak a hatalmas megkönnyebbülést éreztem, hogy egészséges, mindene megvan és vége a fájdalmaknak. Később elvitték rendbe rakni, aztán az orvos nekiállt engem is rendezni. Gátmetszésre nem volt szükség, de a méhszájam, mint az várható volt, több helyen csúnyán berepedt.

Ezt cirka fél óráig varrogatta. Ilyenkor tényleg jó, hogy le van kötözve az ember lányának a lába, mert szívesen lerúgtam volna az orvost,annyira nem esett jól, amit az alsó fertályammal művelt. Körülbelül fél óra stoppolás után jelentette, hogy kész, de sajnos nem lett valami szép. Erre én: „Sebaj doktor úr, senkinek nem fogom mutogatni!” (A hathetes kontrollon viszont megnyugtattak, nagyon rendesen sikerült a helyreállítás.) Az egyik szülésznő ezek után lemosdatott, majd lekászálódtam a szülőágyról és átbaktattam az őrzőbe. Amikor elhelyezkedtem az ágyon, felhívtam az uramat is. Szegény, egy izgalomban szorongatta a mobilját, mikor kell indulni. Mondtam neki, nyugodtan lazíthat, igyon egy pohár bort az egészséGÜNKRE. Ő bosszúsan konstatálta, hogy a 3. lányát is lekéste, de nem baj, majd a negyediknél! Hát azért ezen még gondolkodom pár évig...

Aztán végre kihozták mellém Julit, egyedül hagytak minket. Ezt már egyáltalán nem bántam, hiszen ezek azok a percek, amihez nem kell tanú, amiért megéri kínlódni, amikor nem számít már semmi, a fájdalom, a közöny, a vér és a veríték, mert az elmúlt, miénk volt a jelen, a csend, az ismerkedő pillantások, a mellet kereső cuppogás, a hozzám simuló meleg, lélegző babatest.

Zuzmó

Blogmustra